Szél Dávid: Egy gyerek tálcán kínálja, hogy beszélgess vele – Így közelíts a nehéz témákhoz

–

Milanovich Domi/WMN: A kötet elején mindenkit megnyugtatsz: objektíven jó szülőség nem létezik, inkább egyfajta attitűdről, szemléletről van szó. Mik ennek a főbb elemei, amiket érdemes elsajátítani? 

Szél Dávid: Az első fejezetben felsorolok öt dolgot, amelyben a könyv határozottan foglal állást. Gyereket bántalmazni nem szabad. Fontos a szabadság, de a korlátok is, egyik a másik nélkül értelmezhetetlen.

A család egy rendszer, amelyben a tagoknak egyaránt vannak jogaik és kötelezettségeik, életkoronként eltérő mértékben.

Óhatatlanul és szükségszerűen van hierarchia is, de ez nem jelenthet hatalommal való visszaélést. Viszont a szülőnek egészen más felelősségi körei vannak, mint a gyereknek. Nincsenek egy szinten, pláne kis korban, de ettől még, vagy talán éppen ezért, bizonyos dolgokat meg lehet és meg is kell beszélni egymással. Ez az egyik válaszom. 

A másik az úgynevezett HIMF-modell. Ennek az elemei korábban is léteztek, magát a betűszót, ebben a formában én találtam ki. A „H” a hitelesség, az „I” az illeszkedés jósága (angolul goodness of fit), tehát hogy bizonyos dolgokban mennyire tud egymásra hangolódni szülő és gyerek, az „M” a minőségi és mennyiségi idő, ezek izgalmas dinamikája, az „F” pedig a felülemelkedés képessége, hogy a szülő mennyire képes megérteni és meghaladni a családi örökségét, vagy egy-egy helyzetben felülvizsgálni, miért is ragaszkodik egy szabályhoz. Kinek fontos, miért fontos betartani őket? Sok hiszti megelőzhető lenne, ha a szülő nem ragaszkodna olyan nagyon valamihez, amiről nem is feltétlenül tudja, micsoda. Szerintem ez a négy dolog az alappillére annak, hogy jó fej, érzékeny, rezonáló szülő legyen valaki. Ezek egyike sem előíró, tehát tág teret ad a szülőnek, hogy kibontakozhasson és olyan legyen benne, amit a családi dinamika megkíván. 

M. D./WMN: Az egész könyvre jellemző a közvetlen, barátságos hangvétel. Egyáltalán nem ítélkezel, végig a szülővel és a gyerekkel is empatizálsz, a hétköznapok realitását is figyelembe veszed.

Sz. D.: Ez nekem végig nagyon fontos volt. Ezért is lett az az ajánlás, hogy „Neked”. Azt szerettem volna, hogy aki olvassa, úgy érezhesse, neki szól, függetlenül attól, hol él, mi a foglalkozása, milyen az anyagi helyzete, stb. A szövegben előkerülnek nehéz témák is, mint a gyermekbántalmazás vagy a bullying. Természetesen nem azt mondom, hogy elfogadható, ha valaki megveri a gyerekét.

Egyáltalán nem szabad megverni egy gyereket. A levezetési mód nem jó, de az indulattal, ami benne van, azzal lehet együttérezni.

Ahogy azzal is, hogy az elkövető sokszor maga is áldozat: a társaikkal erőszakos gyerekek gyakran vannak erőszaknak kitéve a családjukban. Ugyanakkor egy ilyen könyv azt az illúziót sem keltheti, hogy egyértelmű ok-okozati kapcsolat lenne egy kisgyerekkori ügy és egy felnőttkori viselkedés között. A negatív múltbeli tapasztalatok nem adnak felmentést a bántalmazónak. 

M. D./WMN: Több esetet, konkrét példát is leírsz azzal kapcsolatban, hogyan lehet tabutémákról beszélgetni a nulla–kilenc éves korosztállyal. Milyen szempontokra érdemes figyelniük a felnőtteknek, hogy zavarukban ne ködösítsenek, de ne is mondjanak olyat, ami nem a gyerek életkorának megfelelő? 

Sz. D.: Sokszor felmerül a kérdés, hogyan kell szexről, válásról, társadalmi elfogadásról beszélni a gyerekekkel. Ez sosem úgy van, hogy a szülő egyszer csak belecsöppen a gyereke életébe, és akkor fogalma sincs semmiről. Jobb esetben ismeri a gyerekét, és mire a kérdés felvetődik, már nagyon sok mindent érintettek implicit módon a témából, maximum nem tudatosult eléggé. A gyerek általában sokkal inkább érzi, hogy helye van annak a kérdésnek, a szülő viszont meglepődik. Persze kivétel ez alól, ha a gyerek mástól hallott valamit. A lényeg, hogy a kérdések többnyire nem derült égből jönnek, hanem egy szocializációs folyamatban jelennek meg, amely a fogantatástól kezdve elindul. 

Vegyük például a szexuális nevelést: sokkal tágabb és sokkal korábban kezdődik, mint gondolnánk. Amikor a gyerek megkérdezi, hogyan született, hogyan lett ő, az már eleve egy olyan párbeszédet feltételez, amelyben a szülő valahogy tematizálja a szexualitást. Vagy ott van a pelenkázás. Hogyan nevezik meg a szülők a nemi szerveket? Beszélnek-e közben a gyerekhez? Vagy ez egy monoton, robotszerű feladat? Igazából azt lenne jó látni, hogy egy gyerek tálcán kínálja, hogy beszélgessenek vele, és a szülőnek nincs más dolga, mint használni az ebben rejlő lehetőségeket. Persze ez nem mindig könnyű, és olyan is van, hogy a gyerek megdöbbenti a kérdésével a szülőt, vagy a szülő nem tud választ adni a kérdésre. De akkor ezt is lehet mondani, hogy „figyelj, fogalmam sincs, ebben most én is bizonytalan vagyok”. 

A demokratikus nevelés amúgy sem jelenti azt, hogy a gyerekkel mindent meg kéne beszélni. Nem kell mindent elmondani neki, és nem kell iszonyatosan mélyre menni a legtöbb témában, mert a gyereket vagy nem érdekli, vagy nem fogja érteni.

Azt látom, hogy ez egyfajta kompenzálás a mai szülőkben, akik közül sokan a nyolcvanas évek elején születtek, amikor még több volt a tabu, részben a politikai berendezkedés miatt is, az ő szüleiknél, a két világháború között meg pláne kevés volt a valódi kommunikáció szülő és gyerek között. Most viszont itt van ez az elképesztő mennyiségű információ, amelyben a szülők sem mindig igazodnak el, és néha össze vannak zavarodva, hogy mit és milyen mélységben kell elmondani a gyereknek. Ebben érdemes egy egészséges átmenetet megtalálni. Van egy új Insta-felület, a hogyanmondjam. Az ő szlogenjük, hogy „Őszintén, de az ő szintjén”. Egy hat-hét éves gyereknek nem kell beszélni például az orgazmusról, mert nincs számára jelentősége. Mindig a gyerekből érdemes kiindulni: ő miért tette fel a kérdést, és mi kell a megválaszolásához abból, amit én tudok.

 

M. D./WMN: Fontos lenne a gyerekekből kiindulni, sokszor mégis olyan fogalmakkal írjuk le a viselkedésüket, amelyek az ő esetükben értelmezhetetlenek. Például amikor azt mondják egy kisgyerekre, hazudik, miközben még nem tud nézőpontot váltani, tehát nincs azoknak a képességeknek a birtokában, hogy egyáltalán megvezethessen valakit. 

Sz. D.: Nekem az alvásnál volt ez fontos felismerés. Korábban én sem tudtam, hogy mennyire későn – csak ötéves korukra! – lesz a gyerekek alvásának a felnőttekéhez hasonló mintázata. Ehhez képest nagyon korántól azt képzelik a szülők, hogy a gyerek már végig tudja aludni az éjszakát. Lehet, hogy vannak kivételek, és az is előfordul, hogy a gyerek nem igényel segítséget a visszaalváshoz. De a valóságban azért ez egy sokkal hullámzóbb, rapszodikusabb folyamat, és általában sokkal később alakul ki az éjszaka végigalvása, mint ahogy mi azt szülőként reméljük. De nem azért, mert a gyerek béna, direkt csinálja, a szüleivel akar kiszúrni, hanem azért, mert fiziológiailag-neurológiailag máshogy épül fel az alvása, mint a felnőtteknek.

M. D./WMN: A gyerekekről, gyereknevelésről alkotott fogalmainkat, elképzeléseinket persze nemcsak a tudomány, hanem a kultúra, a gazdaság, a politika is formálja. Érdekes volt például, amikor arról írtál, hogy a gyes hogyan vált gazdaságpolitikai trükkből pár éven belül pszichológiai szükségszerűséggé. 

Sz. D.: A gyes 1967-es bevezetése ideológiailag vonzó, politikailag eladható lépés volt az akkori vezetés számára, hiszen fizetett formában lehetett otthon tartani vele azokat a nőket, akik számára nem volt elég munka vagy akik továbbtanultak. Így kerülhetett közelebb a társadalom a teljes foglalkoztatottsághoz, ám hamar létrejött az a félreértés, amit te is mondasz, hogy egy anyának három évig otthon is kéne maradnia a gyerekkel az egészséges fejlődés érdekében. Sokan olyannyira magukévá tették ezt a gondolatot, hogy eleve olyan pályát választanak, amiből ki lehet szállni három évre. Ezek jellemzően nem a magas státuszú, jól fizető, prosperáló munkakörök lesznek. Sokan egyébként azért sem mennek vissza a munkahelyükre korábban, mert gyűlöltek ott lenni. A Friedrich-Ebert-Stiftung Nőügyek 2018 című kutatásából is az derült ki, hogy a nőket egyszerre zsigerelik ki a munkaerőpiacon és otthon, a családokban, ahol általában nekik kell gondoskodniuk a kiskorú, idős, beteg, fogyatékossággal élő hozzátartozókról is. No meg persze a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka döntő része is rájuk hárul.

M. D./WMN: Az, hogy ennyire szigorú nézetek alakultak ki a gyerekkel való otthonmaradás körül, azért is káros, mert aki vissza is megy dolgozni, sokszor állandó bűntudatról számol be. 

Sz. D.: Pedig egy megfelelő minőségű alternatíva (rokonok, bébiszitter, bölcsőde) akár már az első életév folyamán sem veszélyeztető. Az, hogy a gyes bevezetése létrehozott egy nem létező pszichológiai előírást, mindenképpen ártalmas. Persze, arról szó sincsen, hogy akkor én nullapercnyi fizetett, otthon tölthető időt javasolok, hanem egy átmenetet a három év és a semmi között a gyerek, illetve a szülők igényeinek megfelelően. Bár 1982 óta a férfiak is otthon maradhatnak a gyerekkel, az elmúlt negyven év adatai azt mutatták, hogy kevesen vették igénybe ezt a lehetőséget. A KSH egyik munkatársa, Kapitány Balázs, nemrég posztolt egy olyan ábrát, amelyen látható volt Magyarország gyedtérképe. Úgy néz ki, Észak-Borsodban, az Edelényi kistérségben veszi ki a legtöbb férfi a gyedet. Nagyon meglepne, ha ez a régió lenne a leginkább emancipált. Az adatok azt sugallják, hogy ezek az emberek sokszor közmunkából mennek gyedre, míg a nők nem tudnak gyedre menni, mert nincs munkájuk. 

M. D./WMN: A másik olyan történet, amely sok torzításon ment keresztül az idők folyamán, viszont ma is előszeretettel hivatkoznak rá, az a makarenkói pofon. Holott maga Anton Szemjonovics is pedagógusi pályája egyik mélypontjaként értékelte az esetet.

Sz. D.: Igen, ez a történet is elcsúszott abba az irányba, hogy a nevelő célzatú pofon jó dolog, pedig nem az. Makarenkó egyértelműen kudarcként élte meg. Az egész pályája során amúgy két pofon csattant el. Ez az 1920-as években, amikor a gyermekbántalmazás még egészen más megítélés alá esett, kifejezetten kevésnek tekinthető. De sajnos még ma is rengeteg ember fejében él, hogy egy gyereket meg lehet ütni. Az UNICEF és a Publicus Intézet 2020-as felmérésében például a megkérdezettek harmincnyolc százaléka nyilatkozott úgy, hogy egy-egy pofontól nem lesz baja a gyereknek. Ezeket a nézeteket egyébként a gyerekek is átveszik, minden második gyerek gondolja azt Magyarországon, hogy rendben van, ha megütik a szülei. Pedig nagyon nincs rendben: már egy pofon is bűncselekménynek minősül a Btk. szerint. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy volna olyan gyámügy, amely egy pofon után kiemelné a családból a gyereket, nem is kellene ezt tennie. Ettől még gyereket ütni nem szabad.

Az a baj, hogy amint valaki a makarenkói pofont emlegeti, az azt jelenti, hogy a pedagógiájának, a szülői attitűdjének igenis része a fizikai erőszak. Különben nem mondaná. Ha valaki eleve úgy véli, egyszer meg lehet ütni egy gyereket, az majdnem biztos, hogy többször is meg fogja tenni. Az emberek egyébként nem azért nem tartják be a Btk.-t, mert túl szigorú. Azért nem tartják be ezt a szabályt, mert egyrészt nem biztos, hogy tudják, mi számít bűncselekménynek, másrészt emberek sokasága él végtelenül kiszolgáltatott helyzetben Magyarországon, a létminimum környékén. Félnek, bizonytalanok, magukra vannak hagyva, nem tudják, hova fordulhatnak segítségért. Egyedül vannak a nehézségeikkel, miközben ömlik rájuk egy információzuhatag, amelyben nagyon nehéz eligazodni, nem kapnak valódi támpontokat ahhoz, hogy mi mindent lehet a verés helyett csinálni.

M. D./WMN: Viszont manapság nagyon erős az a retorika is, hogy a gyerekek nevelése, például a szexualitás terén, kizárólag a szülő joga és feladata, abba senki más nem szólhat bele. 

Sz. D.: Én nem gondolom, hogy a gyerek bármilyen nevelése kizárólag a szülőre tartozna. Különben minek járna a gyerek köznevelési intézménybe? Nem jó irány mindent a szülőre bízni. A demokratikus értékrend, a szexualitásról való kommunikáció bőven teret kaphatna az oktatásban is. Fontos lenne, hogy az egyszeri szexuális felvilágosítást, ahol főleg technikai információk átadása zajlik (többnyire túl későn), felváltsa az óvodás kortól kezdődő, folyamatos, mindig az adott életkornak megfelelő, a szülőket is bevonó szexuális edukáció. 

Lényeges lenne, hogy a szülő és a pedagógus más kérdésekben is kommunikáljon egymással.

Mondhassa például azt a tanár, hogy „képzeljétek, kedves szülők, ma arról beszélgettünk, hogyan tudunk dolgokat megvitatni. Mikor szükséges az, hogy valamit határozottan kimondjunk, és mikor van szükség arra, hogy a gyerekeket is bevonjuk a döntésbe. Megbeszéltük, hogy abba nem vonjuk be őket, hogy lehet-e futkorászni a folyosón, de abba igen, hogy mikor legyen az udvari szünet.” Ez a szülőnek is hasznos példa, hiszen neki is gyakorolnia kell a hatalmát, és időnként ki kell mondania – még ha nem autoriter, elnyomó módon is –, hogy itt most ez és ez fog történni, hiszen felelősséggel tartozik a gyerekért. És vannak olyan dolgok, amelyekbe be lehet vonni a gyereket, vagy amelyeket ő dönt el. Egy oktatási intézmény mintát nyújthat, hogy ezekben a kérdésekben eligazodjunk. 

Egyébként is fontos hangsúlyozni, hogy egy iskolában minden szó, minden téma előkerülhet. Ezekre valamilyen módon reagálnia kell a pedagógusnak. Például úgy, hogy megállítja az órát, és azt mondja: „Gyerekek, akkor erről most egy kicsit beszélgessünk! Ki mit gondol róla?” Nem biztos, hogy neki mindig állást kell foglalnia, de van, amikor igen. Mondjuk, hogy ha az egyik gyerek szidja a másikat a testalkata vagy bármilyen egyéb sajátossága miatt. Ezekről lehet beszélni a gyerekekkel és a szülőkkel is. Hogy ettől érzékeny lesz a gyerek? Igen. Rossz érzékenynek lenni? Nem, nem rossz. Kutatások igazolják, hogy az empatikus és elfogadó társadalmak boldogabb társadalmak is.

M. D./WMN: Az online tér nemcsak információzuhatagot, hanem újfajta veszélyeket is magával hozott. Döbbenten olvastam, hogy a fiúk átlagban kilenc-tizenegy évesen látnak először pornót, az egész iparág fő fogyasztói a tizenkét-tizenhét éves kamasz srácok, és – ezzel nyilván összefüggő módon – minden harmadik lány első szexuális élménye erőszakos. Úgy tűnik, már kisiskolás korban beszélgetni kell a pornóról, hogy ne védtelenül találkozzanak ilyen tartalmakkal a gyerekek.

Sz. D.: Első körben arról érdemes beszélgetni velük, honnan tudják, ha egy tartalom nem nekik való. Megtanulhatják például, hogy ha valamitől félnek, azonnal tegyék le a készüléket. Vagy menjenek el onnan, ha egy barátjuk mutatja nekik. Nyugodtan mondják azt, hogy „figyelj, én ezt nem tudom nézni”. Ez a képesség nem magától alakul ki, ezt mi tudjuk megtanítani a gyerekeknek. Az is hasznos lehet, ha minél későbbi időpontra halasztjuk, hogy a gyerek egyedül kütyüzzön vagy saját eszköze legyen. Ha pedig tudjuk, hogy amúgy is érdeklődik az emberi test vagy a szex iránt, ajánljunk az életkorának megfelelő könyveket. Mint annak a kisfiúnak, aki azt írta be a keresőbe, hogy „lány vakina”. Ha azt tapasztaljuk, hogy a gyerekünk sokat kérdez a szexről, egyedül is használ képernyőt, sokat van a barátainál, ahol szintén kütyüznek, akkor szerintem le kell ülni, és beszélgetni kell arról, hogy van olyan, hogy pornó, és azt ne nézze. 

Még ha izgalmasnak tűnik is, kapcsolja ki, jöjjön el onnan, mert nem neki való. És másnak se mutasson ilyet. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a mi gyerekeink ártatlanok, de természetes, hogy ezt valaki elkezdi, és néha pont a mi gyerekünk lesz az. Szóval szóljon neked, ha érdekli a téma, beszélhettek róla, illetve mutathatsz neki olyan könyveket, amelyek az ő szintjén vannak, neki készültek, nem ijesztők, és létező dolgokat ábrázolnak. Azt is el lehet magyarázni, hogy a pornó egy kreálmány, nem olyan, mint a valódi szex. Nincs benne kölcsönösség, elfogadás, és az emberi test sem így működik és nem így néz ki a valóságban. Amikor valaki azt mondja, „de hát mi is néztünk VHS-en szexfilmeket meg lapozgattunk Playboyt”, az nem ugyanaz. Manapság két klikkeléssel hozzá lehet férni a legerőszakosabb tartalmakhoz. 

M. D./WMN: A technológia mellett a jelenünk másik nagy kihívása a klímakatasztrófa. Egyértelmű, hogy minden eddiginél lényegesebb a gyerekek környezettudatos életmódra nevelése. De mennyit osszunk meg velük azokból az információkból, amelyeket a Föld várható jövője kapcsán közölnek a kutatók?

Sz. D.: Ebben a korosztályban, nulla- és kilencéves kor között, semennyit. Egy gyereknek iszonyatosan fontos, hogy azt érezze, biztonságban van, megvédik a szülei. Környezettudatosságra nevelni a gyereket nem azt jelenti, hogy rá kell ijeszteni. Nem tudjuk egész pontosan, mi fog történni, de ami történni fog (és már el is kezdődött), az nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni.

Érdemes az egymásra való odafigyelést és a közösségi felelősségvállalást erősíteni a gyerekekben. Rugalmasságra nevelni őket és arra, hogy alázattal kéne élni ezen a bolygón.

Hiszen van itt egy érték, amit jelenleg nemcsak használunk, hanem kihasználunk – ezen kéne változtatni. 

Ez persze nagyon nehéz, mert bizonyos dolgokról le kell mondani. A második világháborútól kezdve minden generációnak jobb volt, mint az előzőnek, de ez innentől jó eséllyel nem így lesz. Természetes, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, és nagyon nehéz nem mindent megadni nekik. Ugyanakkor újra kell strukturálnunk a gondolkodásunkat. Ma már nem az a cél, hogy mindenhova a leggyorsabban jussunk el vagy mindent egyből megkapjunk. Át kell gondolnunk, mit jelent a boldogság és az adás öröme.

 Milanovich Domi

Képek: Kerepeczki Anna/WMN