„Csak egy kislány voltam, aki levágatta a haját” – írja Kitti, aki hetedik osztályos gyerekként büszke volt tüsi frizurájára, hiszen az anyukájának is ilyen haja volt. Aztán hétfőn bement az osztályba, és az élete pokollá változott… Védtelen gyerekként nem az ő hibája volt, ami történt – mit tenne ma mégis máshogy? Olvasói levél.

Manapság egyre többet beszélünk az iskolai bántalmazás természetéről, ám még mindig minden osztályra jut legalább egy gyerek, aki gyomorgörccsel lépi át az iskola kapuját nap mint nap. Így volt ez olvasónkkal, Sárival is, akit éveken át súlyosan bántalmaztak verbálisan és fizikailag is osztálytársai, és noha mára kiegyensúlyozott életet él, megbocsátani sosem fogja azt, amit vele tettek. Olvasói levél.

„Vilma az osztálytársam volt. Ő volt az egyetlen, aki nem jómódú családból jött, kilógott a sorból, rengeteg magatartásbeli problémája volt, nem tanult jól, úgyhogy igazából a tanárok és a gyerekek közös ellensége volt. Abban a közegben ő számított a »problémás« gyereknek. És én pokollá tettem azokat az éveket számára.”

Noha szeretnék nyitott gyereket nevelni, mégis hogy engedjem majd világgá, ha utazni támad kedve? Noha szeretném, ha a lányom egyenrangúnak érezné magát a férfiakkal, és biztonságos keretek között bátran merne ismerkedni, mégis hogy biztassam erre?

Egy bácsi, aki embert ölt közelharcban. Egy másik, aki mindennap elfelejti, hogy a felesége meghalt, és akinek ettől mindennap összetörik a szíve. Egy, a többiekhez képest fiatal „ötvenes”, aki már nagyon régóta demens. Történetek az idősek otthonából.

Október minden évben rózsaszínbe borul, amikor a világ összefog, hogy felhívja a figyelmet a mellrák elleni küzdelemre. Ez az a hónap, amikor ösztönözzük egymást az önvizsgálatra, a korai felismerés fontosságára és a rendszeres szűrésekre. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint minden nyolcadik nőnél diagnosztizálnak mellrákot élete során, ami rávilágít arra, mennyire fontos a megelőzés és a figyelem.

Külföldre szakadt fiatalok és az otthoni ízekkel operáló anyák, akik nem ijednek meg az eléjük háruló több száz kilométeres akadályoktól. Hollandiában élő olvasónk úgy gondolja, a hazától talán el lehet szakadni, a hazai ízektől viszont biztosan nem.

Hogyan tud az ember megküzdeni a gyászával, és a ténnyel, hogy mindkét szülőjét rövid időn belül elveszíti, miközben egy „menő ügynökségnél” dolgozik, ahol a kedvesség, a haverkodás, a kapcsolatépítés mindennek az alapja? Olvasói vallomás.