„Kislány voltam, de az alakom egy nőére emlékeztetett” – Ilyen az élet nagy mellel

–

Kilencéves voltam, Németországban töltöttünk pár hónapot, mert apa ott dolgozott. Sétáltunk hazafelé, amikor elkezdtem szórakozásból huzigálni elöl a pólómat, hogy „haha, cicim van”. Apa és a bátyám voltak velem, szerintem zavarba hoztam őket, heherésztek, de senki nem vette komolyan, én sem. Annál jobban meglepődtem, amikor néhány héttel később látványosan nőni kezdett a mellem. Hangsúlyozom, mindössze kilencéves voltam. Nem tudtam, mivel jár, ha egy nőnek látható melle van. Nem fogtam még fel semmit. Furcsa volt, idegen.

Kicsi lány, nagy cici

Sulikezdéskor viszont kezdett leesni, hogy valami örökre megváltozott. A fiúk, akik addig észre sem vettek, elkezdtek csúfolni, fogdosni. A balettórák kényelmetlenné váltak melltartó nélkül, de annak még a gondolatát is szégyelltem, hogy vegyünk egyet. Végül, amikor rászántam magam, eleinte jók voltak a kosár nélküli kis sportos verziók. De tízéves koromra már ott találtam magam a próbafülkében, kezemben egy C-kosaras melltartóval. (Azóta visszasírom a C-kosarat!)

Tizenegy évesen már nem találtunk rám normálisat, mert a keskeny hát-nagy mell kombináció akkoriban teljesen ismeretlen volt a Magyarországon kapható márkák számára. Ronda ejtőernyőket tudtunk nekem venni horribilis összegekért. Megsemmisülve távoztam a fehérneműboltokból, ahol azok, akiktől segítséget kértem, nem rejtették véka alá a döbbenetüket, hogy egy kislánynak minek van szüksége felnőtt méretű melltartóra.

Volt, hogy az eladók szeme láttára bőgtem el magam, miután közölték velem, hogy „nem az ő készletük hiányos, az én méreteimmel van a gond”, és még rám is szóltak, hogy „na, nem kell megsértődni”.

Ez volt az az alkalom, amikor anya épp nem jött be velem a boltba, de amúgy nem nagyon mentem ilyen „bevásárlásra” egyedül. Rettegtem tőle, gyomorgörcsöm volt, a végére már hányingerem is. Idegen volt a testem.

Kislány voltam, de az alakom egy nőére emlékeztetett. Valószínűleg nem bántott volna ez annyira, ha nem férkőzött volna be az életembe már kislányként a szexuális zaklatás. 

A helyzet az, hogy mindegy, hány évesek vagyunk, ha megnő a mellünk, „rákerülünk a radarra”. Ez egy kislánynak borzalmas lehet, és ráadásul veszélyes is, mert rossz környezetben nagyon hamar kerülhet olyan helyzetekbe, amikből nincs visszaút, és a traumatikus élmények egy életre meghatározzák a testéhez való viszonyát. 

Nyilván nem mindenki viszonyul magához úgy, mint én, nem mindenkinek keseríti meg az életét ez a változás. Én nem tudtam megugrani ezt a feladatot, és mivel az anyai ág alakját örököltem, folyton volt bennem egy lelkiismeret-furdalás amiatt is, hogy nem szeretem a változó testemet. Amikor magamat szidtam, olyan volt, mintha őket, a felmenőimet bántottam volna. 

Nézzük a téma „objektív” oldalát

Az elején tisztázzuk: tudom, hogy nem ez a világ legnagyobb problémája. Aposztrofálhatjuk ventilálásnak vagy nyavalygásnak soraimat. Ám mivel úgy érzem, erről a témáról viszonylag kevés szó esik, engedtessék meg, hogy a D, E, stb.-kosaras nők képviseletében írjak arról, hogy milyen hátrányokkal jár az élet nagy mellel. 

Először is, a nagy mell kényelmetlen.

Nyáron iszonyúan melegít, melltartó nélkül pláne. 

A mérettől, formától, alkattól függően nehéz egyenes háttal létezni vele, gyakori a krónikus hátfájás. 

Borzasztóan nehéz igazán jó melltartót találni rá. Olyat, ami nemcsak jól tart és kényelmes, hanem, uram bocsá', nem úgy néz ki, mintha két „nagyibugyit” összeöltöttek volna. 

Bikinit vásárolni szintén kihívás, hiszen, ha esetleg szerencsénk van, és jó a felső, akkor az alsó nem stimmel, és sajnos a kombinálás nem mindenhol lehetséges. 

Eleve probléma az, hogy a keskeny hát-nagy mell kombó fehér holló ritkaságú a felhozatalban (meg egyébként is extrán megkapod, hogy „mit panaszkodsz, örülj neki inkább!”), az már túl nagy kérés, hogy a bugyi ne legyen hatalmas (mert „nyilván”, akinek nagy a cicije, annak a feneke is nagy). 

Ráadásul a két mell közti természetes aszimmetria a nagy mell esetén különösen kellemetlen, mert az amúgy is kínlódós melltartóvásárlást csak még jobban megnehezíti.

A hason alvás csak jól kipárnázva nem kényelmetlen, és sokaknak az oldalt fekvés is problémás, mindkét alvási pózzal jár némi „logisztika”.

Mi is boldogan csatlakoznánk a „no bra”-mozgalomhoz (melltartó nélkül – a szerk.), de sajnos pokoli kényelmetlen, és amúgy sem mindenkinek stílusa a szabadon libegő hippi cickó.

És van még valami.

A plasztikai beavatkozások eltorzították a valóságérzékelést. A szilikonossal ellentétben a természetesen nagy mellre igenis hat a gravitáció. Fokozottan.

Ha a hátunkra fekszünk, nem állnak peckesen, hanem kényelmesen elterülnek. Egyszer egy ismerősöm monokinizett mellettem a vízparton, és biztatott, hogy csatlakozzak hozzá. Neki frissek voltak a nagy cickói (előtte szinte homorú volt elöl, nagyon boldog volt, hogy végre kikerekedett), büszke volt rájuk. Mondtam, hogy esélytelen, alapból szégyenlős vagyok, de az övé mellett az enyéim még szomorúbbnak tűntek volna. Nem vitatta az álláspontom. 

És, hát akkor még hol volt az anyaság meg a szoptatás?! A nagy mellnek kétségkívül vannak előnyei a szoptatásban (nem a tejmennyiség miatt, annak a mérethez az égvilágon semmi köze, ezt muszáj hangsúlyozni). Például, ha az autóban ordít az éhes baba, akkor a „behajlós művelet” nem különösebben nehéz, és vannak „ciciakrobaták”, akik úgy tudnak a másik mellből fekve szoptatni, hogy nem váltanak pozíciót.

Szóval igen, a nagy cickó a szoptatás alatt némi pluszpontot szerez, de azért a kényelmetlenségek száma továbbra is megelőzi az előnyökét. 

Nem arról van szó, hogy ne tudnánk megbarátkozni velük

Meg tudunk, nincs nagyon más választásunk. De – mint ahogy balkezesként úgy érzem konzervnyitás közben, hogy rossz bolygóra csöppentem, úgy – nagymellűként szintén úgy tűnik néha, hogy az, amit az az eladó az arcomba böfögött kislánykoromban, igaz lehet. Hogy „velem van a baj, nem a kínálattal”.

Pedig ez süket duma! 

Igenis, találhasson magára melltartót a keskeny hátú, nagymellű és a széles hátú, kismellű nő is! Járhasson kis fenék a nagy cicik mellé, és J.Lo-hátsó a kis mellekhez. Ne kerüljön horribilis összegekbe a fehérnemű vagy fürdőruha azért, mert az alakom nem fér bele a közmegegyezés szerinti átlagba.

A mellre hat a gravitáció, minél nagyobb, annál inkább. Ne kelljen szégyellni, hogy alátámasztás nélkül bizony lekókadhat. 

És főleg ne kelljen amiatt rosszul érezni magunkat, hogy más meg nagy(obb) mellre vágyik. Mert gyanítom, nem az általam sorolt járulékos hátrányokra vágynak a kismellűek sem. Nem a hátfájást akarják, nem a rémálom cicifix-vadászatot vagy a kiskori zaklatásokat. Csak nagyobb ciciket. És a vele járó önbizalmat.

Én ezt értem. Megértem, ha valaki úgy érzi, a teste nem kompatibilis a személyiségével. 

Sok nőnél a szoptatás azért hoz némi egyensúlyt, mert a mell végre feladatot kap, és ha „jól teljesít”, akkor némi elismerésre számíthat tőlünk. Ez mérettől függetlenül így van. De ha belegondolunk, az egész inkább a nőiséggel való kapcsolatunkról szól. Önismereti kérdés ez is. És mint ilyen, némi belső munkával, és persze a kor előrehaladtával javulhat a helyzet.

Ma már nem utálom a mellem. Persze, nem bánnám, ha nem kellene negyven fokban egy masszív anyagú extra réteget magamra vennem, ha én is hordhatnék hátul mélyen kivágott felsőket, és ha nem szakadna szét a mellkasom, amikor ugrálok a gyerekekkel.

Lehet, hogy egyszer „megcsináltatom” őket, nem zárom ki a lehetőségét. De addig biztos nem választanám a kést, amíg egyensúlyba nem kerülök a nőiségemmel, amit kilencévesen mélyen elzártam magamban. 

Az lenne a legjobb, ha egyrészt mind meg tudnánk békélni a testtel, ami adatott, és ha más testét ne csak magunkon keresztül tudnánk vizsgálni. 

Másrészt az se lenne rossz, sőt, egészen isteni lenne, ha egy vállalkozó kedvű valaki – ezt a cikket elolvasva – felfedezné ezt az óriási piaci rést, és egyénre szabott melltartókkal rukkolna elő. 

Egekbe emelnék a cicisek, legyen a mellük kicsi, nagy, gigantikus, csepp alakú, két irányba néző, lógó, visszafele növő, bármilyen. Imádnánk. Én biztosan. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Houcine Ncib

Szabó Anna Eszter