–

Emlékszem, milyen büszkén dicsekedtem, hogy az én gyerekemnek nem veszünk bizonyos játékokat, hogy nem olvasunk bizonyos meséket és nem is nézünk bizonyos rajzfilmeket és hogy ez milyen jól bevált, amiről nem tud, az nem is fáj, ugye. Arra senki sem készített fel – na jó, páran azért próbálták jelezni –, hogy akkor mi lesz, amikor kinyílik a világa, és szembesül azzal, hogy másnak szabad azt, amit neki nem.

Tisztázni szeretném, hogy nem egy kőbarlangban neveljük a gyerekeinket és nem vécépapír-gurigákkal játszanak jobb híján (bár amúgy azzal is szoktak). Azonban vannak olyan szabályok nálunk, amikhez próbálunk nem vaskalaposan, de ragaszkodni.

Előre mondom, senkit sem szeretnék minősíteni, minden gyerek, szülő, család más, és rengeteg a szubjektív szempont. De az alaphelyzet így is sokaknak lesz ismerős és ez lesz a közös pont.

Szóval, mi például nem kimondottan kedveljük a picik körében igencsak nagy népszerűségnek örvendő csigafiús és katicalányos mesét. Hogy miért, az most mindegy is, de egy darab ilyen könyvet nem vettünk és a mentális egészségünket védve sikerrel kerültük ki addig, amíg valakitől nem kaptunk (igen, kapTUNK, hiszen ki a szerencsés, aki felolvashatja, na, ki?!) egy kötetet. Amúgy nem kapott rá a kissrác annyira, úgyhogy a krízis elhárult, pedig tényleg sok helyen jött szembe a kétdimenziós bogárarzenál, de mondjuk azt, hogy „megúsztuk”. Azt hittem, ez volt a neheze, hiszen aztán nagyobb lesz és meg lehet majd vele beszélni…

Mondom, épületes marha voltam.

Hiszen jött az ovi

Mindeközben az életünkbe beszivárgott a hulladékmentesség, a környezettudatosság, a minimalizmus mint a fenntartható élet alappillérei, illetve fel kellett nőnünk ahhoz a feladathoz is, hogy a kisfiunk hiperszenzitív, és egyáltalán nem mindegy, mivel játszik, mit olvas, mit néz – ha egyáltalán néz.

Szerintem egy nálam kevésbé naiv, illetve tapasztaltabb anyuka nyilván tudja már, hogy mindez nem összeegyeztethető egy óvodába járó gyerek világképével. Vagyis de, csak piszkosul nehezen. Mi Waldorf ovit választottunk, de még így is a nagy számok törvénye alapján – és mert nem kőbarlangban élünk – olyan dolgok szivárogtak be a fiam tudatába, amik rendszeresen okoznak neki kellemetlen perceket.

A gyerekek szeretnek dicsekedni. Sokszor nem létező vagy idegen tollakkal ékeskednek, és a lebukási esély igencsak kicsi, hiszen az ovi udvarán senki nem tudja bizonyítani, hogy neki tényleg száz Ninjagója van-e otthon.

Mi meg csak annyit veszünk észre, hogy a gyerek azzal jön haza, hogy Bécinek meg Lalinak megvan minden Ninjago és neki miért nem lehet. És hogy Geri és Tomi játszhatnak a telefonon, ő miért nem?

Hangsúlyozom, a fiam Waldorf ovis, de hát a többi gyerek sem burokban él, lehetetlen minden nem kívánt dolgot kiszűrni, sok a hőzöngés is, de lényeg a lényeg: valamit mondani kell, méghozzá olyasmit, ami megnyugtató lehet egy kisgyerek számára.

Az őszinteség segít

És azt hiszem, ezt – ha nehezen is, de – sikerült meglépni. Nálunk az jött be, hogy őszinték vagyunk. Nem kamuzunk, nem rejtegetünk semmit. Hogy miért nem nézheted? Mert szerintünk ez hülyeség, rosszat álmodnál tőle, túlpörögnél, félnél stb. Mert ez műanyag gagyi, egy óra múlva a kukában landolna. Mert drága. Mert nagyobbaknak való. Mert olyan cég gyártja, ami gonosz, ami bántja a bolygót. Rövid, tömör válaszok, kifejtés nem is mindig szükséges, sokszor elég ennyi is.


Amennyiben a válasz nem elégíti ki, akkor persze még kérdez, hogy de miért hülyeség szerintünk, miért nagyobbaknak való, honnan tudom, hogy gagyi, hogy gonosz cég gyártja. És minden kérdésére türelmesen válaszolunk, hiszen a kérdések mind jogosak. Aztán persze jön az aduász: DE A TÖBBIEKNEK MIÉRT LEHET?

Hát, mert nem vagyunk egyformák. És megértem, hogy ez nem vigasztal, de hidd el, senki se szeret nálunk jobban és mi a legeslegjobbat szeretnénk neked, még akkor is, amikor nem azt tesszük, amit kérsz.

Mindent csak módjával

Nem vagyok álszent, nálunk sincs minden fából és organikus anyagokból, egész szép Playmobil-gyűjtemény van a gyerekszobában és vagy egy tucat Star Warsos foglalkoztató füzet, szóval semmiképp nem kell sajnálni, hogy mindenből kimarad, de például a legós mesékkel (amik tulajdonképpen reklámok) szemben zéró tolerancia van, nem veszünk műanyag biszbaszokat és csokitojást sem.

Mindent szépen megért, mert a saját szintjén mindent elmagyaráztunk neki. Ha kinéz valami műanyag játékot, már magától mondja, hogy nézzünk utána, hol lehet használtan kapni, ha Nutellát kívánna meg, akkor kéri, hogy szerezzünk pálmaolajmenteset.

Az a tapasztalatom, hogy akkor nagy ügy ez, ha mi azt csinálunk belőle. Nem lehet tragédia, ha egy gyerek nem kap meg mindent, amit lát, akkor sem, ha a többi gyerek mást mond, más sugall, vagy máshogy él.

Integritás és értékrend

Nem árt, ha megtanulja, hogy mások vagyunk, és attól még, hogy valami trendi, nem feltétlenül menő. Szerintem a mai világban fontosabb, mint valaha, hogy integritása legyen egy gyereknek, hogy megtanulja vállalni, ha más értékrend szerint él, és tanulja meg minél hamarabb, hogy érdemes kritikus szemmel résen lenni, nem mindent elhinni és hogy egyáltalán nem minden szükséges, ami kapható.

Azért is fontos ez, mert a mai gyerekek jóval nagyobb zajban élnek, jóval több inger éri őket, sokkal hatalmasabb a választék, egyszerűen nem feldolgozható ez nekik, és a felnőttek feladata megnyugtatni őket, hogy nem kell mindent birtokolni, örülni kell annak, ami van, nem marad le semmi igazán fontosról. A tárgyak, a birtoklás bűvölete az, amiből ki kell szakadni, ezt speciel a felnőttek a saját példájukon is megmutathatják, hogy nem shoppingolnak ész nélkül, és tudatosan élnek.

Lehet, hogy a beszélgetéseket meg kell ismételni jó párszor, lehet, hogy kicsordul pár könnycsepp, de amikor épp nyugalmi állapotban van, akkor le lehet ülni a gyerekkel, dumálni arról, hogy biztos nehéz lehet, hogy neki nincs ez vagy az, vagy nem nézhet ezt vagy azt, de próbáljon bízni a szüleiben, hogy ők tudják, hogy neki mi jó és mi nem.

Az a tapasztalatom, hogy a fenntarthatóság, a környezetvédelem nagyon szépen belesimul a gyerekek világképébe, empátiára, mértékletességre tanítja őket és igen hamar magukévá teszik ezt a látásmódot, ami gyakran már önmagában választ ad nekik a kérdésre, hogy miért nem lehet nekik valamit.

Gondoljunk csak bele, ami most egy mese, egy játék, az képletesen később a pornó, a cigi lesz… Nem a szó szoros értelmében, hangsúlyozom, hanem ha ilyen szemmel nézzük, akkor igenis életbe vágó, hogy megtanuljon a gyerek együtt élni azzal a tudattal, hogy tudni kell nemet mondani akkor is, ha a környezete mást diktál.

Beszélni, beszélni, beszélni kell vele. Nem kategorikusan tiltani, mert ez vagy az rossz, hanem a maga nyelvén, érthetően elmondani, hogy miért nem tartjuk jó ötletnek. Ne féljen megosztani velünk a vágyait, a frusztrációit, de mégis, építsük be az életébe szépen fokozatosan azt, hogy néha kimaradunk dolgokból. És az élet mégis megy szépen tovább.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak