Karikó Katalin: Mindig az a lány maradok, aki a magyar Alföldön rácsodálkozott a természetre – Portré

–

A cikket Karikó Katalin Áttörések című önéletrajza alapján állítottam össze, amely annyi izgalmas epizódot, gondolatot és tudományos magyarázatot tartalmaz, hogy itt értelemszerűen csak szemezgetni tudtam belőle – érdemes elolvasni az egész kötetet. 

A hentes vézna lánya

Karikó Katalin a Nagyalföld közepén nőtt fel, egy tízezer fős agrárvárosban, Kisújszálláson, Szolnoktól nagyjából 50 kilométerre. Egy nádtetős vályogházban éltek a családjával, ahol nem volt vízöblítéses vécé, fűrészporos kályhával fűtöttek, és négyen osztoztak egyetlen szobán: Katalin, a nála három évvel idősebb nővére, Zsuzsanna (vagy ahogy Karikó hívja, Zsóka), és a szüleik. A vizet is az utcában található nyomóskútról hozták, hetente egyszer fürödtek. 

Katalin apukája, Karikó János hentes volt, tizenkét éves kora óta űzte ezt a mesterséget. Kellemes hangja és jó hallása volt, hegedűn és citerán is játszott.

Lányai gyakran tesztelték különleges számolási képességét: gond nélkül szorzott össze fejben kétjegyű számokat, és szinte sosem tévedett. Eredetileg Balogh János néven látta meg a napvilágot, és már tízéves volt, amikor nevet kellett változtatnia. Balogh László, az anyja férje 1917-ben esett el a háborúban, a nő még a besorozását követően kényszerűségből elment egy jómódú családhoz szolgálni. Később ott ismerkedett meg egy vele egykorú fiatal férfival, és a vele való kapcsolatából született a kis János 1920-ban, akivel egyik család sem akart közösséget vállalni, így végül édesanyja vezetéknevét, a Karikót kapta meg. A nevén kívül további anyai öröksége volt, hogy Karikó Katalin nagymamája azt mondta a fiának: „Ha tudod, hogyan kell ellátni az embereket hússal, akkor soha nem fogsz éhezni” – és ez hasznos tanácsnak bizonyult.   

Karikó anyai felmenőit még a világháborúkhoz képest is sok tragédia sújtotta. 1934-ben az ükszüleit meggyilkolták, a bűntényről pedig azóta sem lehet többet tudni. Dédapja, Oros Ferenc 1916-ban ment el a frontra, majd nem sokkal ezután a haláláról értesítették feleségét, Szász Zsuzsannát, aki a hír hallatán önkezével vetett véget életének: öt gyereket hagyott hátra, köztük Karikó nagymamáját, aki tizenegy éves volt ekkor.

Miután a háború véget ért, mindenki megdöbbenésére Oros Ferenc hazatért: tévedésből küldték ki az elestéről szóló értesítést.

Aztán egy generációval lejjebb történt, hogy Karikó nagyapja annyira szeretett volna egy fiút, hogy amikor Karikó nagymamája a harmadik gyereküknek adott életet, és kiderült, hogy az az újszülött is lány, a férfi fogta magát, összecsomagolt, és elhagyta a családot. Karikó nagymamája egyedül nevelte lányait, de Karikó édesanyja, Zsuzsánna így is elvégezte a nyolc osztályt, ami abban az időben jó iskolázottságnak számított, különösen egy lány esetében. 

A tudomány lelkes kisújszállási művelői

Karikó szülei a kisújszállási földműves-szövetkezetben találkoztak, ahol a férfi hentesként, a nő könyvelőként dolgozott. Mivel a Rákosi-korszakban (és még később is) bűncselekmény volt a haszonállatok engedély nélküli levágása, amelyért akár börtönbüntetés is járhatott, Karikó János néha az éj leple alatt ment disznót vágni a környék családjaihoz. Egyszer, más ügyből kifolyólag, mégis bajba került. 

Az ‘56-os forradalom kirobbanását követően nemzetőrséget szerveztek, hogy erőszakmentes járőrözéssel növeljék a város biztonságát. De az utcán lenni vészterhes időkben meglehetősen kockázatos volt: Karikó Jánost letartóztatták, és azzal vádolták, hogy a párt ellen izgatott. Végül hét hónap felfüggesztett börtönt kapott, és jó ideig nem lehetett hivatalos munkája. Évekig napszámosként dolgozott – földeken, építkezéseken, tavasszal meg birkákat nyírt – míg végül 1961-ben tudott állást szerezni egy kocsmában. 

Karikó Katalin előbb a kisújszállási általános iskolát végezte el, ahol ötvenen voltak egy osztályban, majd az ottani gimnáziumban folytatta tanulmányait. Biológia-szakkörre is járt, amelyet tanára, Tóth Albert vezetett. Egyszer a szakkörösök levelet írtak az Amerikában élő Szent-Györgyi Albertnek, de mivel nem tudták a címét, a borítékra csak két dolgot kanyarintottak: „Szent-Györgyi Albert, alá: USA”. Csodák csodája, hónapokkal később így is választ kaptak: a neves biokémikus dedikálva elküldte az egyik könyvét „a tudomány lelkes kisújszállási művelőinek”. 

Karikó arra is rámutat az Áttörésekben, hogy a neve mellett mindig ott volt az „F” betű, ami azt jelölte, hogy fizikai munkások gyereke (bár anyukája könyvelőként dolgozott, az iskolai végzettsége alapján mégis ebbe a kategóriába sorolták). Így státuszának és jó tanulmányi eredményeinek köszönhetően lehetősége nyílt, hogy tizenhét évesen a szegedi egyetemre járjon előkészítőre, ahova a következő évben felvételt is nyert.  

Bunsen-égővel főzni a kolbászt

Karikó 1973 őszén kezdte meg tanulmányait a szegedi egyetem biológia szakán: tizennyolcan voltak egy csoportban, és mivel az összes órájukon együtt vettek részt, hamar összerázódott a társaság: el is határozták, hogy mindegyikük családját meglátogatják az ország különböző pontjain. Ám a kirándulások kivételes alkalmak voltak, Karikó Katalin már ekkor is nagyon szorgalmas és fegyelmezett volt.

„Ha van szuperképességem, az mindig is ez volt: az akarat, az igyekezet és a kitartás: keményen és módszeresen dolgoztam, és nem hagytam abba. Gyakran hajnali kettőig fent voltam. [...] Csak három-négy órát aludtam, majd felkeltem, hogy egy kicsit még tanuljak az órák előtt. Ha elfáradtam, kinyitottam az ablakot”

– írja az Áttörésekben, és hozzáteszi, még ma is ez a szokása, télen is (!), hogy ébren tartsa magát.   

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Szepesvári Petra (@petraszepesvari) által megosztott bejegyzés

Időnként szerencsére némi lazítás is belefért: 1977 decemberében a „Biológus Bulin” ismerkedett meg későbbi férjével, Francia Bélával. Katalin ekkor 22 éves volt, Béláról pedig kiderült, hogy 17; még szakközépiskolába járt, társaival a koleszból lógott ki. De a kis korkülönbség nem bizonyult akadálynak, a pár nagyon jól megértette egymást, és Béla elfogadta, amit Karikó az elejétől kezdve átláthatóan kommunikált neki: hogy számára a kutatás az elsődleges feladat. 

Az egyetem elvégzését követően Karikó a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként a Szegedi Biológiai Központban (SZBK) helyezkedett el, amely nyugati színvonalú, rendkívül modern hely volt, „az egész kelet-európai térség kutatóbázisa”. Karikó a kiváló kutató, Farkas Tibor irányítása alatt dolgozott, aki, mikor megtudta, hogy Katalin apukája hentes, csak annyit felelt, hogy gyerekkorában ő is az akart lenni. 

Karikó János a hír hallatán el volt ragadtatva, és a lánya diplomaosztójára küldött is általa frissen készített kolbászt a lipidkutató csapatnak. Lábas és tűzhely nem lévén a laborban, a kutatók a Bunsen-égő fölött főzték meg a kolbászt. 

Karikó összesen hét évet dolgozott az SZBK-ban, gyakorlatilag a semmiből hozott létre egy víruslaboratóriumot. 1984 júliusában váratlan szívinfarktusban elhunyt az édesapja, ő pedig pont a 30. születésnapján, 1985. január 17-én tudta meg, hogy a gyógyszergyár, amely addig finanszírozta a kutatásaikat, visszavonta a támogatását, és ezzel megszűnt az állása. Annak, hogy éppen őt és csak őt menesztették, talán ahhoz is köze lehetett, hogy soha senkiről nem jelentett, hiába keresték meg a belügyesek. Persze ma sem lehet biztosan tudni, mi volt Karikó ellenállásának a következménye, de tény, hogy hét év alatt nem léptették elő.

„El akartam menni Magyarországról? El akartam hagyni Szegedet, a nővéremet? Az anyukámat, aki nemrég özvegyült meg?” – teszi fel a kérdést. – „Nem. Soha nem akartam elmenni. De dolgozni akartam” – adja meg rá a választ. 

Az a bizonyos plüssmaci és „Zsuzsi anyukája”   

Karikó Katalin 1982-ben adott életet kislányuknak, Zsuzsinak. Novemberben szült, a csecsemő februárban már bölcsiben volt.

„Ma néha megkérdezik tőlem, mi kell ahhoz, hogy egy anya sikeres kutató lehessen. A válasz egyszerű és egyértelmű: jó minőségű és megfizethető bölcsődei és óvodai ellátásra van szükség, olyanra, amilyen számunkra elérhető volt Magyarországon” – hangsúlyozza a tudós, aki az Áttörések későbbi szakaszaiban is kifejezi, igyekezett önállónak nevelni Zsuzsit, de az is igaz: a munkája függött attól, hogy Zsuzsi önálló legyen. 

Amikor kiderült, hogy a család a tengerentúlra költözik, Zsuzsi hároméves volt: Katalin a kislány plüssmacijába varrta a spórolt pénzüket, azt a 900 angol fontot, amelyet a Ladájuk eladásából tudtak összekuporgatni. Ekkoriban ugyanis fejenként maximum 50 dollár valutát vihettek volna ki az országból. Végül szerencsésen megérkeztek Amerikába, és Philadelphiában telepedtek le. Zsuzsi ötévesen már egyedül repült haza Magyarországra, hogy nagymamájával és nagynénjével töltse a nyarat (a nők a ferihegyi reptéren várták).

Francia Zsuzsanna (Susan Francia) maga is a Pennsylvaniai Egyetemre járt – Karikó később munkahelyére –, és már a másodévet kezdte az egyetemen, amikor rátalált a sportágára.

Ekkor kezdett el evezni, és pár évvel, valamint rengeteg edzéssel később az amerikai válogatottal Pekingben, majd Londonban is olimpiai aranyérmet nyert! 

A Karikó-probléma 

Katalin először a dr. Robert Suhadolnik által vezetett laboratóriumban állt munkába a Temple University biokémiai tanszékén. A hely elhanyagoltnak és piszkosnak tűnt, bármit megemelt, csótányok futkostak ki alóla. Karikó rengeteg időt töltött takarítással, hogy megteremtse a kutatásaihoz szükséges steril körülményeket. De volt egy másik jelentős probléma is, méghozzá Suhadolnik autoriter vezetési stílusa, aki megkérte kollégáit, hogy „Főnök”-nek szólítsák, és előszeretettel kiabált velük. Történt egyszer, hogy Karikó szeretett volna elfogadni egy másik állást (a Johns Hopkins Egyetemen), mire Suhadolnik annyira dühbe gurult, hogy kitoloncolással fenyegette Karikót.  

A nő nagy hirtelenjében és átmenetileg egy katonai orvosi egyetemen tudott posztdoktori ösztöndíjat szerezni a Philadelphiától 220 kilométerre található Bethesdában. Ez azt jelentette, hogy minden hétfőn háromkor kelt, és három órát vezetett a sötétben, hogy odaérjen.

„Egyetlen táskát vittem magammal, amelyben öt napra elegendő brokkoli és sült kolbász volt. Csomagoltam még fél gallon tejet és egy zacskó kenyeret is. Ennyi” – emlékszik vissza a szokásos menüre, és azt is elárulja, általában a laboratórium irodájának szőnyegpadlóján aludt éjjelente pár órát a hálózsákjában. Öt napot végigdarált, dolgozott, aztán hétvégére tért vissza a családjához. Ezzel párhuzamosan igyekezett mielőbb másik állást találni. 

Végül a University of Pennsylvania (Penn) esetében járt sikerrel: ez volt az az intézmény, ahol 24 évet töltött. A Pennen való jelenléte több tanszékhez köthető és több korszakra osztható, de ami összességében kirajzolódik, az az, hogy Karikó sosem tudott igazán finanszírozást szerezni a munkájához, pedig rengeteg pályázatot írt. Mindig volt egy-egy munkatárs – például Elliot Barnathan kardiológus vagy David Langer idegsebész –, akik mellé álltak, a pártját fogták, de

mindvégig alacsony státuszban dolgozott, még az ötvenes éveiben is maga végezte a kísérleteit (nem volt asszisztense), a fiatal kutatók pedig arról pusmogtak: Karikó az elrettentő példa, hogy hogyan rekedhet meg valakinek a tudományos karrierje, ha nem vigyáz.  

És hát valóban, Karikó Katalin munkájának értékét utólag könnyű igazán felismerni. Ezt nevezte Stuart Buck, a Good Science Project ügyvezető igazgatója „a Karikó-problémának” a STAT hírportálon megjelent írásában. Mit lehetne tenni azért, hogy korábban észrevegyük azokat a tudósokat, akik fontos munkát végeznek, de a kutatásaik visszhang nélkül maradnak? Hogyan lehetne átalakítani a tudomány rendszerét úgy, hogy ne legyen ekkora a publikációs kényszer, vagy ne az számítson olyan nagyon, hogy kit mennyit idéznek?

„Az mRNS-es őrült nő” 

Mi az az mRNS, amelynek terápiás felhasználásában Karikó évtizedeken át rendületlen hitt, minden felmerülő nehézséget előbb vagy utóbb megoldva? Az mRNS egy rövid életű hírvivő, amely a genetikai információt a DNS-től a riboszómákhoz szállítja. Felhasználásával rá lehet venni a sejtjeinket arra, hogy a szervezetünk számára különféle betegségek vagy fertőzések leküzdéséhez szükséges specifikus fehérjéket állítsanak elő. Az ötlet tehát az volt, például a Covid-19 elleni védőoltások esetében, hogy ezek a vakcinák nem legyengített vírust juttattak a szervezetbe, hanem olyan genetikai információt (mRNS-t), amely megtanította a szervezetet a koronavírus tüskefehérjéinek lemásolására, ami által az immunrendszer kialakíthatta ellene a védekezést.  

Más kérdés, hogy Karikó már harminc éve dolgozott mRNS-sel, és átütő eredményeket is elértek Drew Weissman immunológussal (akivel egy fénymásoló előtt ismerkedett meg) ezen a téren, de felfedezéseik korábban jóformán semmi figyelmet nem váltottak ki, még a tudósok közösségének körében sem.

„Egy világjárvány kellett ahhoz, hogy a világ megértse, mit értünk el, és az miért fontos” – összegzi Karikó.

Az Áttörésekben felsorolja, hogy – bár ők aratták le a babérokat a BioNTech tudósaiként –, azért ki mindenki munkája volt elengedhetetlen a pandémia legyőzéséhez a frontvonalban dolgozóktól a nagy elődökön át azokig, akik a gyártósoron vagy a logisztikában tették hozzá a magukét a közös sikerhez. Emellett óriási csapatmunka is kellett ahhoz, hogy egy év alatt létrehozzák a Covid elleni védőoltást. Korábban a mumpsz elleni vakcináról mondták azt, hogy a világon a leggyorsabban készült el, de annak az előállítása is négy évig tartott.  

A történet itt nem áll meg

Karikó és Weissman 2023-ban orvosi-élettani Nobel-díjat kapott, Katalinról még egy kisbolygót is elneveztek. Az aszteroidát 2002-ben fedezte fel Heiner Zsuzsanna és Sárneczky Krisztián, a Szegedi Tudományegyetemhez kötődő két kutató; az égitest teljes neve pedig: (166028) Karikókatalin. A tudós ugyanakkor nem dől hátra, hiszen azt jósolja, „a következő évtizedben az mRNS-terápiák és -vakcinák elterjedését fogjuk látni”. A kutatók képesek lesznek a legmakacsabb fertőző betegségek, akár a HIV ellen is oltást fejleszteni, de az mRNS hatékony lehet a rák elleni küzdelemben is. 

És mi Karikó Katalin titka? „Egész életemben hajtottam – kényszeresen, szenvedélyesen. Megszállottan éltem és dolgoztam” – mutat rá. Egy helyen azt is említi, hogy kilencezer olyan tanulmányt olvasott már, amelyeket megőrzésre érdemesnek tartott, és több ezer olyat, amelyet nem tett el fénymásolva, vagy mentett el a gépén.

A Covid ideje alatt pedig annyira megfeszítetten dolgozott, hogy kiszámolta: minden egyes óra, amit nem olvasással tölt, azt jelenti, hogy tizenegy olyan cikkről marad le, ami a vírusról és az általa okozott betegségről szól.

Őrült hajsza volt ez, de a végén Karikó és csapata maradt talpon, és velük együtt mi is, akik végre megkaptuk az oltást, és fellélegezhettünk.  

Őszinte leszek: bár Karikó emberfeletti teljesítményét látva figyelmeztetően azért be-bevillan előttem a „munkafüggés” szó, amivel a személyes életemben dolgom van, és nem is feltétlenül heroizálnám vagy állítanám példaként mások elé ezt a típusú fanatizmust, nem tehetek róla, van valami, ami mélyen megérint a tudós elnyűhetetlen kitartásában. Talán az is, ahogyan eddigi élete során mindvégig képes volt megőrizni magában a kíváncsiságot, a világ megismerésének olthatatlan vágyát, miközben elképesztő intellektuális alázat munkál benne.

„Azt hiszem, mindig is az a lány maradok, aki a magyar Alföldön rácsodálkozott a természetre, és megbűvölten nézte a körülötte látványosan kibontakozó életet” – írja az Áttörésekben.   

A „hentes vézna lánya” egy kisújszállási vályogházból indult, majd szerencsét próbált a tengerentúlon, hogy aztán számos akadályt legyőzve, némi túlzással (vagy anélkül) megmentse az emberiséget a kollégáival egy világjárványtól. Olyan, mint egy modern népmese, és hiszem, hogy sokat fogjuk még mondogatni egymásnak.

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Janos Kummer / Contributor

Minden kép felhasználása csak a jogtulajdonosok írásos hozzájárulásával lehetséges.

Milanovich Domi