–

Egy kis #tbt

Pontosan tudom, hogy ma nem ugyanazt jelenti a mobiltelefon, mint amit a ’90-es évek végén, (amikor nekem lett), de maga az alapvetés valahol mégis hasonló (még ha ma már más csatornákon kommunikálunk is a telefonjaink segítségével). Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor én 14 évesen boldog tulajdonosa lettem egy 3210-esnek, a délutánjaim jelentős részét amúgy a számítógép előtt töltöttem, mert akkor indultak be a csetszobák és a fórumok is. Szóval ugyanúgy megéltem, milyen idegenekkel beszélgetni, mint ma a közösségi médiában, és nem sokkal később a szextinget (nem idegenekkel) is – 162 karakterben.

És igen, előbb láttam pornót, mint hogy szexeltem volna, vagyis összességében valószínűleg közelebb állnak az élményeim a gyerekeim feltételezett majdani élményeihez, mint egy nálam pár évvel idősebb X generációs szülő tapasztalásai. Ez ugyan megkönnyíti a dolgokat, ugyanakkor fennáll a veszélye, hogy emiatt kevésbé parázom, esetleg elbagatellizálok olyan dolgokat, amiket nem kellene.

Amúgy nyilván tudom, hogy az internet tele van veszélyekkel, de közben szuper dolgokkal is, amiket szerintem kár figyelmen kívül hagyni egy ilyen döntés esetén.

Szerintem egy kissé paráztató hangvételű a témában nemrég megjelent Szülők Nagy Mobilkönyve, miközben a felvetései és kérdései nagyon fontosak, és sorvezetőnek szuperek – csak éppen valószínűleg annak az egy szülőgenerációnak, akiket a borítón szereplő két híresség is képviselt, vagyis Lilu és Nagy Ervin korosztályának. (A könyvvel kapcsolatban még annyit szeretnék megjegyezni, hogy a gyerekekkel való beszélgetés alap, a könyvekben viszont le kell írni az evidenciákat.)

A legsokkolóbb számok a gyerekek és az internet veszélyeiről (és a zárójeles privát, ironikus és önironikus megjegyzéseim):

Ezeket az információkat a Szülők Nagy Mobilkönyvéből gyűjtöttem ki. 

Az európai tizenévesek 26 százaléka naponta több mint HAT ÓRÁT tölt internetezéssel.

(Nekem bőven napi nyolc óra fölött van az összesített képernyőidőm, de ennek nagy része munka.) A 11-15 éves gyerekek átlagosan idejük EGYHARMADÁT töltik online kommunikációval. (Jó nekik, én kicsit többet, és nem mindig örömmel.)

A fiatalok 79 százaléka az ágya mellett tartja a mobilját. (Én is.) Viszont a beszámolók szerint a lámpaoltás utáni sms-ezés (akár heti egyetlen alkalommal is) drámai mértékben fokozza a tizenévesek napközben álmosságát.

A 8-11 évesek 69 százaléka, a 12-15 évesek 79 százaléka játszik online játékokkal. (Kapaszkodjatok meg: az ötéves lányom is játszott már, és én is szoktam.)

A gyerekek (sajnos a statisztikából nem derül ki, mennyi idősek) 43 százaléka beszélt már idegenekkel online. A lányok 86 százaléka állítja, hogy a szülei tudta nélkül csetel.

(Ezen azért szerintem senki nincs meglepve, én sem szóltam anyuéknak, amikor egy fiúval privát csetszobát csináltam tizenöt évesen. Az viszont kissé meglep, hogy a könyvben még szerepel a csetszoba kifejezés, szerintem ez már nem igazán létező fogalom, de bájosan oldschool.)

A legtöbb közösségi oldal 13 évben határozza meg az alsó korhatárt, de csak nagyon kevésnél kell igazolni is a regisztráció előtt. A 8-11 évesen NEGYEDÉNEK van közösségimédia-fiókja. (Not good.)

A közösségi platformokra naponta 1,8 milliárd képet töltenek fel. (Nem akarok az ördög ügyvédje lenni, de muszáj felvetnem: ez – amellett, hogy persze ijesztő – kicsit el is veszi egyetlen feltöltött kép jelentőségét. Hiszen az sok esetben tényleg pont annyira lesz jelentős, mint egy az 1,8 milliárdból. Vagyis semennyire. Persze nem nyilvánosságra került meztelen fotókról beszélek.)

2017-ben több mint 270 millió kamuprofil volt a Facebookon. (Erre sajnos semmi vicceset nem tudok írni.)

2014 és 2017 között becslések szerint 2,5 millió cyberstalking eset történt az USA-ban. (Először is, szerintem nagyon káros, hogy az illegális nyomon követésre ugyanazt a kifejezést használjuk, mint a netes csekkolásra. Mert a szó nem büntetőjogi értelmében én például az első levelezőlistás kör után szépen végigstalkoltam a lányom osztálytársainak szüleit, és nagyon meg lennék lepve, ha én volnék az egyetlen. Szerintem nem gáz, hogy az ember tudni akarja, ki mivel foglalkozik, mit tart fontosnak… stb. Plusz, alapvetően te határozod meg, hogy mi látható rólad az átlag „kémkedők” számára. Ehhez képest egy gyerek netes nyomon követése negatív szándékkal nyilvánvalóan egészen más dolog, és rettenetesen veszélyes. Viszont te vagy az, aki megtaníthatja a gyerekének, hogyan NE legyen nyomon követhető.)

Egy online ragadozónak akár 30 perc is elég, hogy rávegyen egy gyereket a személyes találkozóra.

(Ezt nyilván nem szabad alábecsülni – viszont szerintem sokkal nagyobb rálátásunk van a gyerekünk fizikai mozgására, mint az online térben történőre, így ennél kisebb veszély, de gyakoribb a pusztán online zaklatás – erre is figyelni kell.)

A tizenévesek majdnem fele kapott már szexuális tartalmú üzenetet. A tizenéves lányok 86 százaléka szextingel, de csak 12 százalékuk úgy, hogy azt érzi, belekényszerítették. (Ezzel kapcsolatban elég kettős érzéseim vannak. Tizenévesen szextingeltem, még ha akkor talán nem is így hívták. A barátnőimmel az online térben is egyfolytában mentek a fiúkkal kapcsolatos témák, ezt nem érzem bajnak. Inkább az a gáz, hogy ma már sokkal könnyebben kerül nyilvánosságra egy fotó, és sokkal nagyobb az online tér, amiben mozgunk, ezért óvatosabbnak kell lenni. De

szerintem óvakodnunk kell attól, hogy a szexualitással való ismerkedés első lépéseit valami szörnyű negatívumként éljük meg, és távol akarjuk tartani tőle a gyerekünket. Mert – bocs a túlzott őszinteségért – szextingelni jó. Persze csakis kölcsönös beleegyezéssel, a visszaélés veszélye nélkül.

A 8-16 éves gyerekek 90 százaléka nézett már online pornót. (Bár a gyerekek és a pornó találkozásáról már írtam, szerintem mégis sokkal veszélyesebbek az erőszakos tartalmak, a közösségi oldalakon terjedő, felnőtt szemmel is para videók, amikhez esetleg kihívások is kapcsolódnak. A könyvben is szerepel, hogy amit egyszer látott a gyerekünk, az örökre vele marad, szóval nagyon oda kell figyelni, és fontos a felelős tartalomfogyasztásra való nevelés. Meg kell tanítani nekik, hogy nem kell mindent lekattintani, és kész, akkor sem, ha ez nehéz. Felnőttként is küzdünk ezzel.)

Tanácsok, amiket érdemes megfogadni

A könyv a sokkoló (vagy nem is annyira sokkoló) adatok mellett konkrét és hasznos tanácsokkal szolgál a netes kommunikáció során felmerülő problémák megoldására. Számomra is hasznos ötlet a 30:60-as időarány bevezetése: hogy ha a gyerekek 30 percet képernyőztek, akkor azt kövesse egy képernyőmentes óra, és csak utána lehessen újra elővenni a gépet vagy a telefont. De olyan kézzelfogható megoldásokat is kapunk tőle, amik segítenek ellenőrizni, hogy egy képet tényleg töröltek-e, és abban is segít, hogy ha a fotómegosztásról nem tudjuk lebeszélni őket, akkor hogyan segítsünk abban, hogy minél kevésbé legyenek sérülékenyek.

Szerintem ez az igazán fontos, nem pedig az, hogy jól megijedjünk, és a szélről készült videóktól is óvjuk a gyerekünket.

Önbizalom és kritikus gondolkodás

Számomra az internet a valóság tökéletes, hatalmasra nagyított kivetülése, évek óta így tekintek rá. Vagyis azok a negatív jelenségek (bántások, átverések, önbizalom-csökkentő élmények), amelyek a valóságban talán észrevehetetlenül jelentéktelenek, ott százszoros nagyításban vágnak pofán.

Ennek azért van jó része is: világméretű összefogások, befogadhatatlan mennyiségű elérhető információ, és a távolság ellenére is jól működő kapcsolatok milliói mutatják, hogy milyen csodás dolog (is) lehet az internet.

Szerintem ahhoz, hogy ki tudjuk ezt használni, két dolog kell:

1. az, hogy legyen elég önbizalmunk a valós visszacsatolások alapján definiálni saját magunkat (mert ma már alap, hogy ha látsz, akkor látszódsz, és ez bizony visszajelzéseket is hoz magával),

2. tudjuk elég kritikusan kezelni az interneten talált információt.

Hosszú ideje dolgozom újságíróként, már a full internetkorszakban jártam egyetemre, és elég sok kvízműsornak írtam kérdéseket, szóval sok helyről tudom a legfontosabbat: egyetlen netes forrás nem forrás. Ennek a számukra befogadható részét már most tanítom a gyerekeimnek.

Mert már most annyi információ ömlik rájuk, hogy muszáj elkezdeniük szelektálni. Úgyhogy én most, kicsit még kibicként azt gondolom,

akkor kapnak saját telefont a gyerekeim, amikor azt érezzük, hogy önbizalomban és kritikus gondolkodásban is ott tartanak, hogy felelősen a kezükbe tudjuk adni a fél világot.

Ez nem jelenti azt, hogy nem leszünk mellettük minden formában, amikor elkezdik önállóan használni az internetet.

Szerintem az alapkérdés: te hogyan élsz a mobiltelefonoddal?

A Szülők Nagy Mobilkönyvében is sokszor esik szó arról, hogy mennyi időt töltenek a gyerekek az online térben. A könyv külföldi szakértője (Will Geddes biztonságpolitikai szakember) az első oldalon leírja, hogy mi a lényeg: az, hogy ez nem életstílus, ez maga az élet.

Ha te magad a telefonoddal alszol, minden apró értesítésre ugrasz, vacsora közben is nyomkodod és felveszed, akkor tutira baszhatod, hogy a gyereked majd csodásan meghúzza a határokat az online és az offline élet között.

Úgyhogy inkább írj rá, ha kész a vacsora. #ironia – de amúgy nem szeretnék úgy tenni, mintha nekem tökéletesen menne ez a határhúzás így, 35 évesen. Van néhány évem keresni egy könyvet arra, hogyan tanítsam meg a gyerekemnek azt, amit nem tudok.

Közben meg azt gondolom, hogy mi a saját szüleinkhez képest összehasonlíthatatlanul nagy előnnyel indulunk, mert az internet már gyerekkkorunk/fiatal felnőttkorunk óta létezik, és mire a gyerekeink a közelébe kerülnek, mi már képben vagyunk a veszélyekkel, olvashatunk róla könyveket, cikkeket, és a magunk bőrén is megtapasztalhatjuk.

Lesznek közben új jelenségek, vírusként terjedő veszélyes kihívások, újabb és újabb platformokon – de az alap már nem változik jelentősen.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images