A kényszerű pályaelhagyás fájdalmas szakadás: nem csak másoktól, önmagadtól is

–

Kapaszkodni abba, hogy van értelme

Léteznek olyan hivatások (én is megtapasztaltam őket), amelyeknél erőteljesen jelen van egyfajta kognitív disszonancia. Ez abban áll, hogy egyfelől rengeteget dolgozol, a szíved-lelked beleteszed a munkádba, másfelől viszont nagyon alacsony fizetést kapsz, alig tudsz belőle megélni. Az elménk nem szereti az ilyen ellentmondásokat, tudattalanul is igyekszik kiküszöbölni azokat. Addig hajlítgatja a valóságot, míg a viselkedésünk önmagunk számára is észszerűvé válik. Mit mondunk hát magunknak ilyenkor? „Én nem a pénzért csinálom. Hanem azért, mert a munkám annyira fontos, jelentésteli.” 

Ez természetesen így is van. De ha valakinél még inkább felnagyítódik évek, évtizedek alatt ez az aspektus, akkor a pályaelhagyás mint opció, egyenesen értelemvesztéssel fenyeget, hiszen egy számára mérhetetlenül fontos tevékenységet kényszerül feladni. Az pedig, hogy az életünknek tartósan vagy átmenetileg nincs értelme, az egyik legmélyebb szorongásunk.

Ráadásul minél régebb óta vagyunk egy helyzetben, általában annál nehezebben lépünk ki belőle. Akkor is, ha tönkretesz minket, sőt, néha különösen akkor. Ne puhítsuk a szavakat:

ha ma az oktatásban vagy az egészségügyben dolgozol, az állammal való kapcsolatod bántalmazó kapcsolat – hazudnak neked, kontrollálnak, kizsákmányolnak, büntetnek vagy azzal riogatnak. Viszont minél hosszabb ideje tűrsz, gyakran annál jobban bízol a hepiendben. Az eddigi kitartásod csak nem volt hiába!

Lelki és pénzügyi tartalékok

Elképesztően nehéz elengedni azt a gondolatot, hogy az együttműködés, a becsületes, kemény munka végül ne nyerje el méltó jutalmát. Azt a meggyőződést, hogy a viselkedésünkkel igenis befolyásoljuk a dolgok menetét, a világ pedig alapvetően igazságos hely, és ha jó emberek vagyunk, akkor jó dolgok fognak velünk történni. De amikor épp falakba ütközöl, tehetetlennek érzed magad, esetleg meginog a hited, akkor nagy kihívás összekaparni magadban a váltáshoz szükséges lendületet. Azt az önbizalmat, hogy ennyi idősen is szükség van rád, értékelni fognak, a képességeid, a tudásod más tevékenységekbe is átültethető. 

Persze az sem mindegy, van-e tartalékod, lelki és anyagi értelemben, és ha igen, mennyi. Át tudjátok-e vészelni, ha átmenetileg munkanélküli leszel, át kell képezned magad, vagy alacsonyabb státuszú munkahelyre, kezdő pozícióba vesznek fel, netán gyakornoknak kell lenned (ez sem ritka). Szerintem fontos észben tartanunk, amikor egymással beszélgetünk, hogy a munkaerőpiacon való mozgékonyság egyfajta privilégium is. Ha biztos a hátországod, bátrabban indulsz felfedezőútra, hosszabban időzhetsz két állomás között.   

Ez az utazás arról is szól, hogy el mersz-e távolodni az ismerős partoktól, és képes vagy-e rátekinteni arra az önmagadra, aki a munkád nélkül vagy.

Történelmi hagyománya van annak, hogy a hivatásunkkal azonosítanak minket mások, és mi is magunkat. Ha belegondolsz, a leggyakoribb családnevek, Kovács, Varga, Takács, mind ezt a tradíciót őrzik.

De napjainkban is, amikor megismerkedünk valakivel, sokszor az az egyik első kérdésünk: „Mivel foglalkozol?”. Azért kérdezzük ezt (aki kérdezi), mert a válasz támpontokat ad az illető hátteréhez, érdeklődési köréhez, értékrendjéhez, akár a személyiségéhez is. Feltételezzük, hogy mivel mostanra egyre többen férnek hozzá az oktatáshoz, így a másik pályaválasztása a személyes vágyait, preferenciáit tükrözi (holott ez sok esetben egyáltalán nincs így), de legalábbis elárul valamit a történetéből.  

Ha a munkád az életed, védtelenebb vagy

Az is igaz, hogy minél elhivatottabb valaki, a szakmai identitása és a személyes identitása annál inkább átfedésbe kerülhet. Lehet ennek jó oldala is, ha emiatt például elképesztően hiteles: a munkájában is közvetlen, a magánéletében is tudatos. A rossz oldala viszont az, hogy védtelen. Sokkal sérülékenyebb a kiégéssel, a munkahelyi problémákkal, a különböző elakadásokkal, konfliktusokkal szemben. Ha fentebb Leon Festinger elméletét idéztem (kognitív disszonancia redukció), akkor itt jól jönnek Patricia Linville gondolatai. Őt az énünk komplexitása érdekelte: azt mondta, minél több énrészünk, szerepünk van, és ezek minél inkább elhatárolódnak egymástól, akkor a hétköznapok szintjén melós ugyan ezeket az énrészeket mind karbantartani, viszont ha az egyik területen beüt a krach, a többi területből jobban tudunk töltekezni. 

Tehát más dolog, ha úgy vagy tanár/ápoló/szociális munkás/bármi más, hogy mellette szülő, nagyszülő is lehetsz, van hobbid, házastársad vagy partnered (aki nem kolléga), olyan barátaid, akik más szakmákban dolgoznak, különböző érdeklődési köreid, amelyek mentén meghatározod magad. Vagy úgy vagy tanár, hogy az egész életedet a hivatásod tölti ki, a tantestületből származnak a legjobb barátaid, a férjed/feleséged is pedagógus, a munkád egyben a hobbid is. Ebben az esetben, ha krízis ér az iskolában (vagy a párkapcsolatodban, barátságaidban), akkor valószínűleg még nagyobb válságot élsz át, hiszen nagyobb énrészt érint a probléma, illetve több területre is átcsorog a feszültség az énrészek, szerepek közti lazább határok miatt (a munkahelyedről a magánéletedbe, és fordítva).  

Karriertanácsadók szokták javasolni, hogy diverzifikáld a portfóliódat (képezd, próbáld ki magad több területen).

Az sem rossz stratégia, ha az életedet, a személyiségedet diverzifikálod, azaz nyitott maradsz, nem szűkülsz be (én magam folyamatosan küzdök ezzel). Intő jel lehet, ha alig jársz el otthonról, csak a munkádról tudsz beszélni, vagy elmaradoznak mellőled a munkahelyeden kívüli barátok. 

Önmagad választása a legjobb választás

Amikor ennyire a munkánknak élünk, általában a kiégés veszélye is fokozódik. Ezt azért is említem meg, mert amikor túlpörgünk a feladatainkban, hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy minden rajtunk múlik, mindent mi tudunk csak jól megcsinálni, egyes embereknek kizárólag mi tudunk segíteni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az oktatás-, az egészségügy vagy a szociális terület ne lennének romokban, és ne volna égető szükség jó pedagógusokra, szakemberekre, hanem azt, hogy egy omladozó rendszer egyben tartása sosem a benne nem állami-vezetői szinten dolgozó egyes ember egyéni felelőssége. Ettől még érthető és becsülendő, ha valaki a gyerekekért, a betegekért marad (ahogy az is, ha távozik) – de ha ebben ő maga is tönkremegy, azzal hosszú távon azoknak sem tesz jót, akiknek segíteni szeretne. 

Ha kizárólag a gyerekekre, a betegekre, másokra vigyázol, rád ki fog? 

Hidd el, elsősorban saját magadért kell felelősséget vállalnod, különben tartósan másokért sem fogsz tudni.

Ebben az értelemben tehát önmagad választása a legjobb választás, bármi is legyen a döntésed konkrét tartalma.  

A szorongás garantált, és ez nem feltétlenül baj

A nagy változások viszont, legyen az egy intézmény átalakulása, vagy a te személyes karrierváltásod, mindenképp szorongást keltenek – ezt nem lehet megspórolni. Ha jön egy lehetőség, és nem ragadod meg, akkor a mulasztás, a „mi lett volna, ha?” miatt érzel szorongást. Ha élsz vele, akkor azért lehet bűntudatod, mert megbontod a status quót és a fennálló kapcsolataidat. Jó eséllyel hiányozni fog a közösség, de a magány nemcsak személyközi szinten jelentkezhet, hanem személyen belül is, azaz benned, hiszen (átmenetileg) el kell gyászolnod azt az embert, aki te, mondjuk, tanárként vagy. Azt a valakit, aki belép a terembe, és harminc szempár néz rá várakozásteljesen, hogy mi fog történni az órán.   

Nem tudom, változik-e belátható időn belül a közoktatás, az egészségügy vagy a szociális terület, jobb lesz-e a helyzet. Nem tudom, mennyire tudunk hatni nagy rendszerekre, de azt igen, hogy a hatásunk néha kevésbé látható, vagy nem ott nyilvánul meg, ahol várjuk – ezért is érdemes további akciókat, tiltakozásokat szervezni (a tüntetések lélektanáról Szekeres Hanna szociálpszichológus mondott fontos dolgokat ITT). Azt viszont mindenképp tudjuk kontrollálni, hogy egymással hogyan bánunk. Törekedhetünk arra, hogy türelmesek és megértőek legyünk mindenkivel: azzal is, aki megy, azzal is, aki marad, önmagunkkal is.

Szerintem eljutottunk oda, hogy ma már a kedvesség is egyfajta kiállás, politikai tett.  

A pszichiáterből lett filozófus, Karl Jaspers pedig sokat írt arról, hogy bizonyos helyzetekben a szenvedést nem rögtön megszüntetni kell, hanem „elsajátítani”. Ha megengedjük magunknak, hogy megéljük a kríziseket, és hagyjuk összeomlani azt, aminek össze kell, akkor újfajta alapokon szerveződhetünk újra: mi is, az intézményeink is.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Yana Iskayeva

Milanovich Domi