Nagy Ervin: „Hülyegyerek, mi a f@szt akarsz, hát engem az apám szeret!”

–

„Olyan emberek voltak körülöttem, hogy nem csoda, hogy színész lettem”

„Apámék igazi bakelitparasztok voltak” – mondja Nagy Ervin színész a beszélgetés első öt percében, én pedig kinyitom a telefonomban a jegyzeteket. Nem úgy érkeztem, hogy írni fogok az estéről, csupán ennek a két embernek a beszélgetése érdekelt meg a párosukból készült rendhagyó életrajzi beszélgetőkötet. De már a Péterfy Bori által felolvasott első szövegrészlet közben előveszem a készüléket, szinte önkéntelenül, mint mindig, amikor valami olyat látok vagy hallok, amit muszáj leírnom, mert úgy vagyok vele, mint megboldogult Kútvölgyi nagyanyám a kiürült tejfölös dobozokkal: „még jó lesz valamire”. Mire kijövök a színházteremből, már azt is tudom, mire: cikket fogok írni ennek a két embernek a beszélgetéséből.

A Dunaújvárosban felnőtt Nagy számára nem újdonság a harc a figyelemért és a különállásért. 

„Mindenkinek nagy karakternek kellett lenni, dzsungelben nőttem fel, mindenki valahogy kilógott” – meséli.

És tényleg: pörögnek a történetek két kézzel legyűrt disznókról, flasztercsínytevésekbe torkolló apa-fia portyázásokról, az újvárosi Aranycsillag Szálló kávézójának baltával szabott törzsvendégeiről, akik meghatározták a gyerekkorát. És az úgynevezett férfimintákról – elsősorban persze az édesapjáról –, akik szinte predesztinálták a színészt arra, hogy felnőttként is „tökös, férfias, de közben nagyszívű” embereket válasszon maga mellé barátnak, akik úgy melóznak, ha kell, hogy hajnalig meg sem állnak. Olyanokat, mint Péterfy Gergely. 

„– Figyelj, mi kell egy nagyregény megírásához? – Segg.”

Ez volt az a párbeszéd, ami a színész szerint megpecsételte a barátságát az íróval. Hiába húzódik vagy 150 kilométer Dunaújváros és a visegrádi Áprily-völgy, illetve 1200 Budapest és Umbria között, a két ember működése tényleg hasonló. Megtanultak viselkedni azokban a művészeti, urbánus közegekben, amelyekben mozogniuk kell, de közben megtartották a „kicsit tenyeres-talpas ránézést” a világra. Vagy ahogy Péterfy fogalmaz: 

„Ritka állatfaj vagyunk: a disznót felbontjuk kézzel, de attól még a nőnek ugyanolyan jogai vannak. És viccesen idiótának nézünk ki, amikor nagyfiúnak képzeljük magunkat.”

De több ez a kapcsolat, mint egymás joviális hátbaveregetése.

Az író a színpadi beszélgetésben – és a kötetben is – finom eleganciával tartja kordában a saját nagyétvágyú karakterét annak érdekében, hogy a könyv arról szóljon, akiről szól: a színészről. Szinte láthatatlanul támasztja, emeli őt, miközben láthatóan ugyanannyira felvillanyozzák a kettejük közötti különbségek, mint a hasonlóságok. Például a tíz év korkülönbség – Péterfy 57, Nagy 47. 

„Sosem volt kisöcsém” – mondja. „A nagy közös ivások, és nagy beszélgetések közben visszafiatalodtam, és miközben Ervin mesélt, összeszőttük a két világot. Amikor elindul egy igazi barátság, akkor az ember mindent az asztalra rak. Felnőtt férfiak barátságában ez úgy működik, hogy betolod a nagy téteket, el akarod bűvölni a másikat, azt akarod, hogy izgalmasnak tartson, a másik. Itt az a ritka helyzet állt elő, hogy intellektuálisan és a gyakorlatban is megvannak a szükséges közös dolgok. A barátságunk pedig ebben a könyvben csúcsosodott ki.”

Péterfy Gergely szerint, amikor ilyen intenzíven belenézel egy másik ember életébe, és ennyire erősen érzékeled a hasonlóságokat, és még jobban a különbségeket, az egy izgalmas önismereti munkát is elindít benned, mert a saját életedet is letapogatod.  

„Fölnézek a szárítókötélre, oszt négy bugyi, egy gatya”

Ezzel együtt a színpadi beszélgetésnek jót tesznek a nők. Különösen az útközben csatlakozó harmadik, Újvári Csilla, a színész felső tagozatos magyartanára. Az ember, aki már akkor meglátta benne a tehetséget, amikor ötödikben egy szavalóversenyen másfél percet szöveg nélkül végigcuppogott Christian Morgenstern: Hal éji éneke című versének előadása közben, amit a teljes közönség végigröhögött. És aki nemes higgadtsággal meséli a színpadon, hogy azóta is mindig, minden filmben megnézi Nagy Ervint, de annyira izgul érte, hogy megvárja, amíg lemegy a nézői tömeg a premier utáni hetekben, és már csak páran váltanak jegyet az előadásokra. 

A megosztott anekdotákból kiderül, hogy a színész szorgalmas gyerek volt és közösségi ember. A futballtehetsége és a kibomló művészi ambíciók közötti egyensúlyozás határozta meg a kamaszkorát. Ez az útkeresés volt, hogy feszültségeket szült, különösen az iskolaválasztások időszakában.  

„Csilla néni” mellett jót tesznek az estének az író húga, a színművész-énekes Péterfy Bori egyszerre cinkos és közben mégis kívülálló felolvasásai is. A fönti, a dunaújvárosi gyerekkor egyik meghatározó férfikarakterétől származó bugyis-gatyás alcímet az egyik elhangzó szövegrészletből vettem, és Péterfy Gergely ide, Nagy Ervin oda, azt hiszem, én ezt a mondatot már mindig Péterfy Bori hangján fogom hallani. 

„Ervinnél tényleg nagyon sok bugyi lóg a szárítón” –

röhögi el magát egy ponton az író. Előttem pedig pont ott ül Nagy családja; az anyukáján és apukáján kívül a felesége, Borbély Alexandra színművész is, akivel ikerlányaik vannak; nevet és bólogat az egész család. Mert amikor a Nagy-Borbély csapat elindul valahová, olyan, mintha egy egész karaván mozdulna meg. A kötet oroszlánrésze Umbriában, Péterfyék lakhelyén készült, ahol Nagy Ervin egy hónapot töltött el családjával nyáron. Beszámolójuk szerint ezeknek a heteknek jellemző dinamikája volt, hogy miközben a két férfi „a könyvön dolgozunk” címszóval félrevonult poharazgatni, az asszonyok a városka strandján terelgették a gyerekeket, és a magyar íróházaspár még népesebb családjából időről időre hozzájuk csatlakozó rokonokat.

Nagy Ervinéknél úgy tűnik, némiképp modernizálódott, de azért közben szövődik tovább a klasszikus (és klasszikusan eltolódott) apa- és anyaszerep a családi energia- és figyelemgazdaságban. A színész elmeséli, hogy gyerekkorában az anyukája egyik szavajárása volt a „tízperces apuka a sláger” – mire Borbély bekiabál az első sorból, hogy „ez ma is így van”. 

Nagy becsületére legyen mondva, hogy kellően önreflexív a témában, és elmondja az este egyik legnagyobb igazságát: 

„az, hogy anyám van, az természetes.” A harc az apa elismeréséért és figyelméért folyik. A színész szerint az apáktól tartani kell egy kicsit – nem félni, tartani. És a saját apja kapcsán úgy érzi: „őt nem szerették úgy, ahogy ő szeretett.” 

A színész tisztában van vele, hogy milyen stabil középpontot ajándékoztak neki a szülei azzal, hogy szerették, szeretik, és jól szeretik: ez az az érzelmi biztonság, ami miatt vállalja, „amikor leér a hajó alja.”

„Sosem láttam apámat félni attól, hogy mi van, ha kilóg a sorból”

Márpedig előfordul, hogy a hajó alja leér. És most nem arra gondolok, hogy Árpa Attila szédelgésig pofozza a Sztárbox ringjében („szájbaver az Árpa? Ugyan, veszítettem én már el csúnyább dolgokat”). Hanem például arra, amit Nagy a kormánysajtóban kap, amióta közéleti ügyekben nyilvánosan elmondja a véleményét, vagy kiáll a tanárok ügye mellett.

Nem mellesleg, a család mellett ez Péterfy és Nagy barátságának másik komoly tartópillére.

„Millióféleképpen próbálják ellopni a szabadságodat, és mi pillanatok alatt ledobjuk a rabigát” – magyarázza az író a színpadon. „Én könnyen elhúzódom az umbriai elefántcsonttoronyba, de Ervinnek itt kell lennie Magyarországon.”

És igen, Nagy Ervin itthon színész, akkor is, ha „eggyel szabadabbnak” érzi magát, amikor Olaszországba látogat. 

„Magyarországon szabadnak lenni melós műfaj, ha nem csordában mozogsz” – mondja. 

Hozzáteszi: otthonról hozott reflex nála, hogy nem ijed meg attól, ha kilóg a sorból. A bizonyos körökben még mindig jellemzően kívánatos „minden magyar színésze akarok lenni”, és „a művész ne politizáljon” igényét az utóbbi években elengedte. És attól sem ijed meg, ha támadják. Sőt. 

„Hiába köpköd az egész jobboldali sajtó, szétröhögöm magam. Hülyegyerek, mi a faszt akarsz, hát engem az apám szeret!”

Szerinte ezért van az, hogy noha vannak rossz napjai, a hosszú távú stabilitása nem kérdőjeleződik meg. 

És ehhez az ő író barátja már csak annyit tesz hozzá: 

„Középen lenni, nekünk ehhez van iránytűnk. Ezt mutatja meg ez a könyv.”

Kiemelt kép: Rácz Tamás/Felhő Café

D. Tóth Kriszta