Ezért érezzük gyerekként, hogy vánszorog az idő – és felnőttként, hogy átkozottul rohan
Nemrég olvastam egy hírt egy spanyol sportolóról, Beatriz Flaminiről, aki 500 napot töltött teljesen egyedül egy barlangban. Önszántából ment le a sötétségbe, elmondása szerint azért, hogy befejezze a könyvét, illetve hogy tapasztalataival segítsen megérteni a tudósoknak az extrém elszigeteltség hatásait. Miután visszatért a felszínre, az újságíróknak elárulta, odalent nagyon hamar elvesztette az időérzékét. Sőt, meg volt lepődve, hogy máris letelt az 500 nap, azt hitte, körülbelül 160-170 napnál tart. És ez volt az az információ, ami elkezdett munkálni bennem, mert pszichológusként régóta azt gondolom, kevés misztikusabb dolog van az időnél. Még úgy is, hogy ma már egyre több mindent értünk belőle. Milanovich Domi írása.
–
Szabadság mint választott börtön
A cirkadián ritmusunk egy nagyjából 24 órás ciklus, amelyet olyan külső stimulusok is támogatnak, mint például a napfény. A napkelte és a napnyugta a legtöbb esetben jelzi, nappal van-e, vagy éjszaka (kivéve, mondjuk, északon); a munkánk, a szokásaink, az általunk kialakított társas-társadalmi rendszerek, beosztások, menetrendek pedig segítenek, hogy észleljük az órák múlását. Egy föld alatti barlang sötétjében viszont, ahol nem kell sehova sem időre menned, felborulhat ez a ritmus. Flamini számára valószínűleg nem is volt akkora jelentősége annak, mit mutat a vekker, hiszen maga választotta meg a tevékenységeit: akkor edzett, olvasott, festett, írt, amikor csak akart, ahogyan az étkezését vagy az alvását sem kellett másokhoz igazítania – pusztán a biológiai, pszichológiai folyamataira hallgatott.
Az is lehet, hogy mivel szerette volna elérni az 500 napos célt, mentálisan törekedett arra, hogy ne fókuszáljon az időre. Fogvatartottak szoktak mesélni arról, hogy
az idő maga is börtönné válhat: könnyen megszállottá tehet, ha folyamatosan számolod a perceket, monitorozod, mennyi időt kell még az adott helyzetben töltened. Úgy tűnik, csak akkor vagyunk képesek igazán elengedni az időt, ha mi irányítjuk azt
– elvégre Flamini is önszántából, a kihívás kedvéért ereszkedett le a barlangba.
Egy harmadik hipotézis arra hívja fel a figyelmet, hogy az idő múlását az emlékezet segítségével követjük nyomon. Tehát minél több emléket alakítunk ki egy eseményről vagy egy korszakról, utólag annál hosszabbnak fogjuk érzékelni. De ez fordítva is igaz: ha kevés újszerű inger ér minket, és heteken, hónapokon keresztül nem történik semmi említésre méltó az életünkben, akkor – ha menet közben nem is, de – visszatekintve rövidebbnek fog tűnni az a szakasz, hiszen kevesebb konkrétumot tudunk felidézni belőle. Így fordulhatott elő, hogy a sportoló, akinek monoton egyhangúságban teltek a napjai, legalábbis a külső stimulusokat tekintve, úgy becsülte, hogy 500 nap helyett csak 170-180-nál tart.
Gyerekkorban még le tudunk lassulni
Idegtudósok szerint általános emberi tapasztalat, hogy gyerekkorban lassabban halad az idő, felnőttkorra viszont könyörtelenül felgyorsul. A jelenségre több magyarázat is létezik. Az egyik, amelyet fentebb már részben említettem, hogy gyerekként folyamatosan új tárgyakkal, személyekkel, elképzelésekkel, tevékenységekkel találkozunk, amelyek maradandó nyomot hagynak az emlékezetünkben. Viszont ahogy öregszünk, hajlamosak vagyunk kevesebbet tanulni, ismerkedni, így nem ér annyi váratlan, izgalmas inger minket. Retrospektíve tehát úgy éljük meg, mintha a gyerekkorunk tovább tartott volna. Ráadásul különböző életkorokban arányaiban is mást jelent egy-egy életév: míg egy hatéves számára életének 17 százaléka, addig egy hatvanéves létezésének mindössze 1,7 százalékáról beszélünk.
Kutatási eredmények ma már azt is megerősítik, hogy nemcsak visszatekintve haladt lassabban az idő gyerekként, hanem egyidejűleg is. Ennek köze van a feldolgozási sebességhez, illetve a figyelemhez is, de elsősorban ahhoz, hogy a gyerekek agya még fejlődésben van:
a neuronjaik nem rendelkeznek még annyi mielinnel, a vezetést segítő védőburokkal, így az idegi jelátvitel valóban lassabban történik esetükben a felnőttekéhez képest.
Nem véletlen, hogy amikor gyerekeket arra kérnek, az általuk hallott hangot hasonlítsák össze két másik hanggal, akkor hajlamosak a rövid hangokat hosszabbnak értékelni, mint amilyenek azok a valóságban voltak.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a gyerekeknek eleinte nem mond túl sokat az idő fogalma. Ezt minden szülő megtapasztalhatta, akinek a gyereke utazáskor feltette már a klasszikus „mikor érünk már oda?” kérdést, majd pár perc múlva megismételte, aztán újra meg újra…
Az idő mozgás, az idő tér
Azt, hogy mennyi idő adatott meg nekünk itt a földön, sajnos csak bizonyos keretek között tudjuk befolyásolni (ahogy azt is, mennyi szabadságunk van egy évben). Azon viszont hatalmunkban áll változtatni, hogy adott idő mennyinek érződik a belső világunkban. Ha azt szeretnénk, hogy felnőttként ne menjen el mellettünk a saját életünk, akkor fontos odafigyelnünk arra, hogy ne tokosodjunk be. Továbbra is próbáljunk ki úgy dolgokat, tanuljunk, ha tehetjük, utazzunk, ismerjünk meg új embereket, legyünk nyitottak! A másik stratégia, hogy igyekezzünk tudatosan kezelni a minket érő tapasztalatokat. A nap végén szánjunk időt arra, hogy átgondoljuk, mi történt velünk.
Ha pedig nyaralunk, beszéljük át akár többször is, kinek milyen élménye volt, mi tetszett neki a legjobban, mit talált érdekesnek. Ha kidolgozottabb emlékeink vannak, az idő is kristályosabb, kevésbé folyik el.
Az is milyen érdekes, hogy az időről alkotott elképzeléseink általában a mérethez, a mozgáshoz, a térhez kapcsolódnak. Azt mondjuk, olyan rövid volt a hétvége, vagy az idő rohan, repül, netán ólomlábakon jár, csigalassúsággal vánszorog. Az, hogy az időt térbeli metaforák segítségével ragadjuk meg, az egész világon univerzálisnak tűnik. Sőt, 2015-ben belga kutatók azt találták, hogy amikor emberek a közelmúltban, illetve a közeljövőben bekövetkező események sorrendjén gondolkodnak, akkor a téri vizualizációhoz szükséges agyterületek hálózata válik aktívvá a fejükben.
Egy másik tanulmány azt állapította meg, hogy azok, akik agysérülés következtében nehezen tájékozódnak a térben, általában az időben is könnyebben elvesznek. Kísérletekből kiderül továbbá, hogy gyorsabban kategorizálunk múltbéli eseményeket egy bal-, mint egy jobb oldali gomb megnyomásával, valamint ha hátra, és nem előre kell lépnünk – legalábbis a mi kultúránkban, ahol a múltat általában bal oldalra, illetve hátrafelé helyezzük képzeletben, míg a jelent/jövőt a jobb oldalhoz társítjuk, valamint úgy gondolunk rá, mint ami előttünk van.
Az idő részben kulturális termék
Elképesztően izgalmasak azok a vizsgálatok, amelyek során a föld legkülönbözőbb pontjain élő embereket kérdezik meg arról, mit gondolnak az időről. Közben pedig nemcsak azt figyelik meg a kutatók, hogy a résztvevők mit mondanak, hanem azt is, hogyan gesztikulálnak. Így történt akkor is, amikor Kensy Cooperrider és Rafael Núñez ellátogattak a Yupno-völgybe Pápua Új-Guineába. Amikor arról beszélgettek az egyik helyi férfival, Dandával, hogy szerinte mi a különbség a tegnap és a holnap között, Danda a jövő említésekor előre, a múlt említésekor pedig hátra mutatott (ahogy mi is). Ezt követően azonban helyet cseréltek, és ekkor jött a meglepetés: a férfi a jövő kapcsán maga mögé, a múlt kapcsán maga elé mutatott. Hogy lehet ez?
Úgy, hogy a yupnói időfelfogás nem az emberi testhez rögzül, hanem a világhoz és a benne található körvonalakhoz. Más a viszonyítási pont.
Danda és a vele diskuráló kutatók a hegyoldalban ültek. Amikor a férfi a holnapot említette, tulajdonképpen mindig felfelé, a hegygerinc felé mutatott, amikor pedig a tegnapról beszélt, akkor lefelé, a völgy felé. Más népeknél, akik fentről lefelé írnak, mint például a kínai nyelv legelterjedtebb változatában, a mandarinban, pont fordítva van ez, a múlt található fent, a jelen/jövő pedig lent. De vannak olyan emberek is, például az Andokban élő aymara törzs tagjai, akik úgy vélik, az a biztos tudás, amit a saját szemükkel láttak: így a múlt előttük van, a látóterükben, a jövő viszont a hátuk mögött, hiszen arról csak találgatni lehet. Izgalmas, ugye?
A nyitottság, a népek sokféleségének elfogadása már csak azért is felmerül a téma kapcsán, mert vizsgálatok kimutatták, hogy az előítéleteink is masszívan hatnak az időérzékelésünkre.
Fehér emberek például – különösen azok, akik aggódnak, nehogy rasszistának tűnjenek – úgy érzik, lassabban telik az idő, amikor fekete férfiak arcát figyelik meg
(talán attól tartanak, nehogy a viselkedésüket mások bámulásnak vegyék). Ez viszont ahhoz vezethet, hogy orvosként például akaratlanul is kevesebb időt töltenek a fekete páciensekkel, mint a fehérekkel.
Amikor kitágul, vagy elrepül egy-egy pillanat
Végül beszéljünk arról is, hogyan hatnak az érzelmeink az időészlelésre. Szellemesebbnél szellemesebb kutatások térképezik fel ezeket az összefüggéseket. Az egyikben például azt az eredményt kapták, hogy azok az ingerek, amelyek közeledési motivációt váltanak ki belőlünk, lerövidítik az időt. Tegyük fel, hogy mutatnak nekünk egy képet, amelyen egy ínycsiklandó desszert szerepel, és az a feladatunk, hogy megbecsüljük, hány másodpercig volt látható a fotó a monitoron. Ha éhesek vagyunk, rendre azt gondoljuk, rövidebb ideig villant fel, mintha pont előtte ettünk volna.
Ehhez hasonlóan, ha van egy vágyott célunk vagy egy sürgető határidőnk, akkor szinte repülnek az órák, a percek! Ennek a működésnek az az előnye, hogy képesek vagyunk kizárni más ingereket, félre tudunk tenni egyéb szükségleteket.
Félelem esetén pont fordított a helyzet. Az egyik kísérletben olyan órát rögzítettek a résztvevők csuklójára, amelyek mérték ugyan, de nem mutatták az időt. A személyek egy vidámparkban voltak, és nagyjából 15 emeletet zuhantak az egyik masinával. Viszont amikor később megkérdezték őket, mennyi ideig tartott a szabadesés, átlagban jelentősen túlbecsülték a zuhanás időtartamát. Csakúgy, mint azok az emberek, akik 14 ezer láb magasról ugrottak ki ejtőernyővel.
Sőt, azok, akik saját bevallásuk szerint nagyon féltek, még hosszabbnak érezték az ejtőernyőzést, mint azok, akiknél a mérleg nyelve inkább az izgalom felé billent.
Ugyanez a tendencia jelenik meg vizuális ingerek esetén is: horrorfilmeket követően az emberek hosszabb idejűnek ítélnek meg ingereket, mint akkor, amikor előtte szomorú vagy semleges filmeket néztek. Mi a magyarázat? Szakértők szerint a félelem azért torzítja az időészlelésünket, hogy veszély esetén a pillanat elnyújtásával több lehetőségünk legyen a gyors cselekvésre (viszont részben emiatt is okoz súlyos szenvedést, ha egy rettegéssel teli szituációban fizikai értelemben sem menekülni, sem harcolni nem tud az áldozat, mert a másik erőfölényben van, vagy megfenyegeti).
Szerencsére a percek más érzelmek esetén is kitágulhatnak: például akkor, amikor rácsodálkozunk valamire. Az awe (ámulat) vizsgálatakor kiderült, hogy emberek azt gondolják, a valóságosnál tovább tartanak azok a videók, amelyek egy vízesést mutatnak be, vagy egy különleges állattal való találkozást. A természetben, a nagyvárosokhoz képest amúgy is lelassul az idő a kutatások szerint. De ezt a hatást érhetjük el akkor is, ha egy békés személlyel beszélgetünk, akire biológiai szinteken is ráhangolódunk. Ilyenkor mi is képesek vagyunk magunkat egyre nyugodtabbnak érezni, és egy kicsit kilépni a mindennapi pörgésből.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ mikkelwilliam