–

Akármelyik barátom tanúsíthatja, hogy korábban egyfolytában azt kérdezgettem mindenkitől, hogyan tudnak évente akár több mint száz könyvet elolvasni, főleg a munkájuk mellett. Zavart, ha megláttam a „bookstagramerek” aktuális összesítőjét decemberben, aztán azzal nyugtattam (vagy inkább áltattam) magam, hogy tulajdonképpen érhető, én miért nem haladok a TBR (To Be Read) listámmal: a cikkírással töltött napok végén sokszor már összefolynak a betűk a szemem előtt, nem tudok fókuszálni az előttem lévő sorokra. Viszont miközben rendre valamelyik streamingplatform előtt kötöttem ki munka után, addig folyamatosan halmoztam fel azokat a köteteket, amik érdekelnek: ahogyan Ashley Poston, a Halott romantika című regényének főhőse is mondja, „a könyvvásárlástól mindig jobban érzem magam”. Így az elmúlt öt-hat évben végül sikerült akkora mennyiséget felhalmoznom a még olvasatlan kötetekből, hogy a pontos számot inkább saját magam előtt is titokban tartom. Maradjunk annyiban, hogy valószínűleg háromjegyű.

A számok fogságában

A könyveim számával viszont együtt nőtt a bűntudatom is. Bármilyen optimistán kalkuláltam, mindig arra jutottam, hogy ilyen tempóban több évembe telik majd, mire mindent elolvasok, amit megvettem – ez pedig szorongással töltött el.

Mikor lesz nekem ennyi szabadidőm? És ha lesz, milyen sorrendben haladjak velük?

A döntési fáradtság kifogásként használható kitalációnak hangzik (erről Fiala Borcsa írt korábban), pedig nagyon is létező jelenség: munka után sokszor csak ültem a könyvespolcom előtt, és képtelen voltam kitalálni, melyik kötetet vegyem le. Mindegyik érdekelt, de furcsa módon valahogy egyik sem vonzott igazán. Úgyhogy amikor már kifejezetten szégyelltem magam az olvasatlan kötetek miatt, megfogadtam, hogy változtatok ezen, és idén hetente legalább egyet befejezek közülük.

A könyvmollyá válás receptje

Bár örülnék, ha pár hónapon át kizárólag annyi dolgom lenne, hogy olvassak, erről természetesen csak álmodozhatok, szóval elkezdtem kutatni, mit tanácsolnak azok, akik évente akár száz kötetet is kivégeznek. Hamar rájöttem, hogy ezek a bizonyos „bevált, tuti tippek” szinte mindenkinél hasonlóan alakulnak:

azt mondják, kezeljük kiemelten az olvasást, mindenhová vigyük magunkkal az aktuális kötetünket, hogy akár sorban állás alatt, öt percre is előkaphassuk azt.

Csatlakozzunk könyvklubokhoz, illetve különböző irodalmi kihívásokhoz, ne fejezzünk be olyan regényeket, amelyek az első 50-100 oldal után nem szippantanak be minket, és lehetőleg szerezzünk be egy e-book-olvasót, továbbá hallgassunk hangoskönyveket is. Ezenkívül tárazzunk be minél több kötetet, mert az majd biztosan motiválóan hat, és tűzzük ki magunk elé célul, hogy naponta legalább 20 percen vagy 10 oldalon keresztül haladnunk kell az aktuális regényünkkel. Na, ha ezeket a javaslatokat megfogadjuk, hamar könyvmolyokká válhatunk. És bár elméletben egyetértek mindegyik tanáccsal, mégsem hiszem, hogy ezek általános érvényűek lehetnének.

Hiába minden tanács?

A felhalmozás például egy pontig talán tényleg motiváló, de – ahogyan az én esetem is alátámasztja – hamar az ellenkezőjébe fordulhat.

Van, ami igenis az első 50 oldal után ragad magával, utána viszont a kedvencemmé válik. Lehet, hogy a táskámban mindig akad egy könyv, mégsem tartom életszerűnek, hogy két megálló között igazán el tudnék mélyülni benne a villamoson, vagy miközben azt figyelem a postán, mikor írják ki a sorszámomat.

Számomra az olvasásélmény akkor az igazi, ha olyannyira elmerülhetek egy kötetben, hogy teljesen kizárhatom a külvilágot, és egy képzeletbeliben landolhatok. Az e-book valóban környezetbarát, és persze helytakarékos is, de ha valaki (mint például én) képernyő előtt ülve dolgozik, nem feltétlenül szeretne munka után is azon keresztül olvasni – akkor sem, ha az kíméli a szemet. A hangoskönyvek pedig még mindig megosztják a közönséget: vannak, akik szerint ezek nem számítanak bele az elolvasott köteteink számába, mások viszont egyenrangúnak tartják a kézzelfogható példányokkal.

Az olvasás árnyoldalai

Arról azonban kevesen beszélnek, hogy egyáltalán nem egyszerű többet olvasni, sőt. Nyomasztó lehet, ha azt látjuk, a bookstagramerek listája hónapról hónapra kétszer olyan hosszú, mint a mienk. Hiába lenne lefekvés előtt időm az aktuális könyvemre, előfordul, hogy képtelen vagyok fókuszálni rá, és ugyanazon a pár mondaton rágom át magam újra és újra – míg az egyik kedvenc sitcomom pont ki tudná ilyenkor kapcsolni az agyamat.

Ha konkrét napi célokat tűzök ki, és nem tudom megvalósítani őket – mert tényleg nem volt 20 percnyi osztatlan figyelmem erre –, csalódott leszek, és negatív érzések, teljesítménykényszer kötődik az olvasáshoz.

Ezenkívül nem tagadom azt sem, hogy amikor hetekig vagy hónapokig nem vettem a kezembe egyetlen kötetet sem, tulajdonképpen „elfelejtettem”, mit ad nekem az olvasás, ezért újra és újra emlékeztetnem kellett magam erre. Ilyenkor megint beleszeretek az egyébként sosem múló hobbimba. Ha viszont ez megtörténik, és nagy hatással volt rám egy mű, hagyom, hogy egy ideig még elkísérjen az, amit az imént olvastam, nem akarok azonnal belefogni a következőbe. 

„Ha játszótéren kínálod, bármit megesznek!” – legkreténebb idei aranyköpéseink

WMN Life – 2023. december 31. – CSA

Amikor az utolsó oldal után becsuktam Stephanie Garber Volt egyszer egy összetört szív című regényét, és felnéztem, úgy éreztem, mintha szó szerint vissza kellene térnem, ki kellene szakadnom abból az elképzelt világból, amiben pár napig „éltem” – eszembe se jutott fejest ugrani egy másikba. Az említett könyv egyébként a young adult zsánerét erősíti (erről ITT írtam korábban), de annak ellenére, hogy már nem tartozom a célcsoportba, időről időre visszatérek hozzá. Mert idén azt is megfogadtam, hogy törlöm a szótáramból a „guilty pleasure” kifejezést: nem fogom titkolni, ha érdekel egy mások szerint pusztán „bűnös élvezetként” elfogadható, csak titokban olvasható kötet.

A mennyiség a minőség rovására megy?

A nőknek szóló chicklit-regényeket például ma is számtalan kritika éri (valljuk be, lenézik őket), pedig megesik, hogy pont egy ilyen romantikus kötet tud átsegíteni az olvasói válságon – én az idén többször is Colleen Hoover igencsak megosztó műveivel oldottam fel ezeket a blokkokat. Ám fontos látnunk, sajnos virágzik a book-shaming: sokan megpróbálnak rossz érzéseket kelteni bennünk a könyvválasztásaink miatt, akár a közösségi oldalaikon keresztül, nyilvánosan is.

Ha mások mércéje szerint olvasnék, biztosan nem jutnék messzire: azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog, amit az elmúlt 52 hét és 52 kötet után megtanultam.

Tényleg inspiráló lehet, ha csatlakozunk valamilyen könyvklubhoz – de csak akkor, ha nem hagyjuk magunkat befolyásolni a többiek tempója vagy ízlése által. Számos bookstagramert követek, tele a hírfolyamom az ajánlásaikkal, mert kíváncsi vagyok, milyen műveket dicsérnek, és örülök, ha beszélgethetek a barátaimmal az aktuális olvasmányélményeimről, de végső soron az a lényeg, hogy engem mi érdekel.

És igen, ma már prioritásként kezelem azt, hogy minél több tételt kipipáljak a könyves bakancslistámról, de nem is áltatom magam: ez bizony lemondásokkal jár. Van, hogy az alvásról mondok le érte, máskor egy programról a barátaimmal, vagy pedig arról a sorozatról, amit éppen mindenki darál. Ha elvesztem a lendületet, az olvasást kicsit „erőltetni” kell, de közben nem csinálhatok belőle kényszert sem, hiszen a lényeg nem a rekorddöntés, vagy a számok. Akkor is elégedett lennék az idei évemmel, ha nem sikerült volna teljesítenem a célomat. Persze büszke vagyok rá, igen, de legfőképpen azért, mert 2023-ban 52 könyv is emlékeztetett arra, miért imádok olvasni, és mennyire leírhatatlanul varázslatos érzés, amikor egyszer csak arra eszmélek, már felkelt a nap, mert az időérzékemet elvesztve egész éjszakára elmerültem egy regényben. Persze jó lenne akár 100 könyvet is elolvasni a következő években, de már nem zavar, ha nem történik meg: inkább az érdekel, hogy újra és újra úgy csukhassak be egy kötetet, hogy azt érzem: na igen, ezért szeretek annyira olvasni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maxim Chuvashov

Barna Borbála