Széles-Horváth Anna nemrég készített egy gyűjtést gyerekkori félreértésekről és félrehallásokról, amire több száz reakció érkezett. Szabó Anna Eszter pedig nem tudott ellenállni, és csokorba gyűjtötte a legviccesebbeket, de hozzátette a saját félreértéseit is.

Ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, sok apró, hétköznapi dolog van, amit teljesen félreértettünk. Aztán egyszer csak szembesültünk a valósággal, és ma jót röhögünk rajta, milyen téveszmékkel együtt volt kerek a világ. Efféle vicces, nyakatekert gondolatokból hozott Széles-Horváth Anna most egy gyűjtést nektek.

Gonoszok nélkül nem lennének Disney-mesék, az ő ténykedésük nélkül nem történne semmi. Éppen ezért valahol a szívünk mélyén szeretjük, vagy legalábbis elismerjük őket. De mennyit tudunk róluk?

Aki a '90-es években volt gyerek, tudja, hogy a cuminyaklánc, a gyémántos gumicukigyűrű, a platformos edzőcipő, a BRAVO magazin és az akkor még csak simán hajguminak hívott scrunchie volt az abszolút menőség.

A szelfik korában már túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a legőrültebb szituációkban is képesek vagyunk fotókat készíteni. Ezt látva szokás azt mondani, hogy régen bezzeg minden más volt. Úgyhogy most merüljünk el a post mortem, azaz a halottak fotografálásának a történetében! Hogy lássuk, nincs új a nap alatt.

A gyerekkori álommunka és a felnőttkori vágyott karrier sokszor nem ugyanaz, de egy közös benne: ha megvalósul, boldogsággal jár, még a nehézségeivel együtt is.

Légkondis SUV? Csendes száguldás 130-cal? Ugyan! Hol volt mindez a '80-as, '90-es években az átlagember életében! Trabant, amelynek kinyílik az ajtaja, kis Polski, ami nem indul…

A dinnyeárus hangos ember, torkaszakadtából kiáltja, hogy „díííínyeeee”. Sosem mondja rövid i-vel, dupla ny-nyel és egyetlen e-vel, hiszen ő a román alföldön másként tanulta a hangsúlyokat, és bármennyire igyekszik is a magyarlakta településeken áruba kiáltani portékáját, akcentusa árulkodó marad.