Ha mindenkiről neked kell gondoskodni, nem attól szenvedsz, hogy rosszul kezeled a stresszt

–

Korántsem csak a stresszkezelésről szól! 

A szendvicsgenerációval foglalkozó pszichológiai cikkek túlnyomó többsége olyan tippeket ajánl, amelyekkel az érintettek azonosíthatják az őket érő stresszorokat, (mintha nem lennének épp eléggé egyértelműek) és egészségesebb megküzdési módszereket dolgozhatnak ki. Meglehetősen groteszk, hogy néha pont anyák napja alkalmából születnek ilyen gyűjtések, hogy aztán a szerző mintegy virtuálisan átnyújtson ezekből a technikákból egy csokorra valót: „tessék, kedves anyuka, ha ezeket alkalmazod, jobban fogod érezni magad, miközben tovább gürcölsz”.

A tanácsokban az egyik leggyakoribb hívószó az öngondoskodás, amit sokan félreértenek és attól tartanak, további tételekkel bővül a teendőik amúgy is tetemes listája. Aztán már azért is bűntudatuk lesz, hogy nem olvasnak, meditálnak, sportolnak az egész napi rohanás mellett. 

Az emberek megküzdési kapacitásának bővítése természetesen fontos: sőt, bizonyos helyzetekben életmentő. A gond nem azzal van, hogy bárki az erről való tudást terjeszti, hanem azzal, ha pusztán stresszkezelési kérdéssé redukál le egy tömegeket érintő, összetett társadalmi problémát. Ezzel kevésbé ismeri el a helyzet súlyosságát és a szendvicsgeneráció tagjai által megélt valóság érvényességét. Az egyénre való túlzott fókuszálás ad absurdum még azt is okozhatja, hogy az emberek a nehézségeik mellett a stresszkezelésben is inkompetensnek fogják érezni magukat. Azt hiszik, biztos ők nem csinálnak jól valamit, holott az őket érő terhelés az, ami embertelen. A hiba a rendszerben van – így hát ezen a szinten is kellene elsősorban változásokat elérni. 

Most még ellátja magát… de mi lesz később?

Fiatal felnőttkoruktól kezdve gyötri az embereket, mi lesz, ha az idős szülő súlyosan megbetegszik, esetleg mozgásszervi, emlékezeti vagy mentális nehézségei lesznek, tehát folyamatos segítésre, ápolásra szorul. Sokak gyomra görcsbe rándul, amikor belegondolnak, hogyan fogják ezt a mindennapi teendőik mellett megoldani. Pedig már most is sokat segítenek a szülőnek: járnak vele bankba, orvoshoz, tanítgatják a telefon és az okoskészülékek használatára, bevásárolnak neki, anyagilag is támogatják, hiszen – hiába egy élet munkája – a nyugdíjból nemigen lehet megélni. De ez mind semmi ahhoz képest, hogy mi lesz, ha a hozzátartozójuk állapota rosszabbra fordul.

Hiába nőtt meg ugyanis a várható élettartam kitolódásával az idősek aránya a népességben, a tartós gondozást nyújtó szolgáltatások nem követték le ezeket a változásokat: Európában az idősgondozás 80 százalékát még mindig a családok, elsősorban a nők végzik.

Az emberek szinte teljesen magukra vannak hagyva ezzel a feladattal, és gyakran akkor is nekik kell gondoskodni a szülőről, ha a szülő korábban bántalmazta őket vagy konfliktusos volt a viszony. 

Pán Péterek a Mamahotelben

Ezekkel a kifejezésekkel szokták leírni azt a jelenséget, hogy manapság a gyerekek egyre később repülnek ki a családi fészekből. Magyarországon egy pár évvel ezelőtt végzett reprezentatív felmérés azt találta, hogy a húszas korosztály 58, a harmincasok 27 százaléka lakik még mindig a szüleivel. Becslések szerint több mint 200 ezer háztartásba tértek vissza felnőttkorú gyerekek a tanulmányaikat követően. De mielőtt azt gondolnánk, a mai fiatalok lusták vagy önállótlanok, elég egy pillantást vetnünk az ingatlanárakra, az albérleti díjakra és a kezdő fizetésekre. Rögtön látszik, hogy sok esetben gazdasági szükségszerűségről van szó: annak a fiatalnak, akit a szülei nem tudnak anyagilag támogatni, jóformán esélye sincs saját lakást vásárolni. A gyerekeken kívül persze ott lehetnek az unokák is, akikre szintén vigyázni kell. Ez sok örömet adhat a nagyszülőknek, de újfajta kihívások elé is állíthatja őket: a digitális eszközök használatával kapcsolatos határhúzás például olyan területet jelenthet, amelyben baby boomerként kevesebb jártasságot szereztek annak idején a saját gyerekeikkel.  

Láthatatlan, de attól még munka

Az Európai Parlament 2020-ban publikált adatai szerint a kontinensen élő férfiak egy héten átlagban 39 óra fizetett munkát végeznek, öt órát foglalkoznak más felnőttekkel, öt órát töltenek házimunkával és 11 órát a gyerekekkel. A nők esetében a fizetett munka átlagban heti 33 óra, a más felnőttekkel való foglalkozás hat óra, a házimunkával töltött idő 13 (!) óra, a gyerekek gondozása 17 óra. 2018-as adatok szerint a nők közel egyharmada dolgozik részmunkaidőben egyéb teendői miatt, míg a férfiaknál ez csupán nyolc százalék. A nők sokkal nagyobb valószínűséggel hagyják félbe a karrierjüket családi kötelezettségeik, gondozási feladataik miatt. Mind magyarországi, mind külföldi kutatások kimutatták, hogy a koronavírus okozta kényszerű otthonlét, az iskolabezárások is inkább a nők terheinek növekedését hozták (ők tanultak többet a gyerekekkel, maradtak otthon velük, készítettek ételt nekik, stb.). 

A láthatatlan munkáról itthon 2009–2010-ben készült átfogó vizsgálat, amelyben azt találták, hogy míg a nők átlagban napi 249 percet töltenek láthatatlan munkával, addig a férfiak 115 percet. Láthatatlan munkának minősülhet például a főzés, a mosás, a takarítás, a bevásárlás, a kertészkedés, a konfliktusok rendezésével és a családtagok meghallgatásával töltött idő, a gyerekekről, az idősödő szülőkről, a betegséggel küzdő vagy fogyatékossággal élő családtagokról való gondoskodás. Ha ezekért mind fizetést kapna valaki, több százezer forintot kereshetne pluszban havonta. 

Az élet rendjének tűnik, mert ebben növünk fel

A társadalom a legnagyobb erővel máig az anya és a feleség szerepét jelöli ki a nők számára: a kislányok azt tanulják, hogyan törődjenek másokkal, akkor is, ha ez a saját szükségleteik háttérbe szorítását jelenti. Sokan úgy nőnek fel, hogy nem is volt lehetőségük felfedezni, mire vágynak igazán, mert már gyerekként a családtagjaik igényeit kellett előtérbe helyezniük, róluk kellett gondoskodniuk. A nemre való szocializáció olyan korán elkezdődik, hogy kisgyerekként az embereknek nincs kognitív kapacitása, tudása, tapasztalata kritikusan viszonyulni a kulturális tanításokhoz (ez persze a férfiakat is sújtja). Ráadásul rengeteg mindent nem is szavakkal, hanem utánzás révén sajátítunk el, és mivel a nemiszerep-elvárásokat főleg az azonos nemű szülő közvetíti felénk (nem is mindig szándékosan), kevés okunk van megkérdőjelezni a hitelességüket. Minden magától értetődőnek, eleve elrendeltnek tűnik. Jobb esetben felnőttkorban, rengeteg önismereti munkával „visszatanuljuk” ezeket a sztereotípiákat, vagy rálátást szerzünk, hogy hogyan befolyásolják az életünket. 

Kivonni ugyanakkor nem igazán tudjuk magunkat alóluk, hiszen egyrészt a normától való eltérésért büntetés jár (megszólnak, kirekesztenek minket, nem tartanak „igazi” nőnek vagy férfinak), másrészt amint krízis üt be az életünkbe, a nemi szerepek húzása felerősödik: még a tudatos, egyenlőségre törekvő heteró párok is hajlamosak tradicionálisabb mintákat követni, amikor gyerekük születik, idős családtagról kell gondoskodniuk vagy kitör egy világjárvány. Ez nem az ő hibájuk: a rendszerbe van kódolva, hogy ez a járhatóbb út. Észszerű döntés például, hogy a nő adja fel a munkáját, ha egyszer ő az, aki átlagban 11 százalékkal kevesebbet keres óránként, vagy már eleve részmunkaidőben dolgozik. 

A felmagasztalásnak funkciója van

Gyakran hangoztatott nézet, hogy azért a nők az elsődleges gyermek- és idősgondozók, mert ők annyira jók ebben: értenek az emberi kapcsolatokhoz, sokkal empatikusabbak, érzelmesebbek, figyelmesebbek, mint a férfiak. Ez egyrészt túláltalánosítás, másrészt érdemes látni, hogy a különbségek kialakulásához eleve a fiúk és a lányok eltérő nevelése járul hozzá.

Az pedig, hogy egyes tulajdonságokat, viselkedéseket, tevékenységeket a nőiességhez, míg másokat a férfiassághoz kötünk, nem véletlen. Ennek a felosztásnak az alapját a mindenkori nemi hierarchia adja, amelyben a hatalommal kapcsolatos sajátosságok (például a hozzáértés, a magabiztosság, a dominancia) rendre a férfinemhez társítva jelennek meg, míg a nőkkel összefüggésben a gondozási képességeket szokták kiemelni. Ami, hangozhat bármekkora dicséretnek, önmagában hozzájárul ahhoz, hogy a nők be is betonozódnak ezekbe a szerepekbe („ha ilyen szuper vagy benne, neked kéne csinálnod”). 

Ez persze nem azt jelenti, hogy a szendvicsgeneráció férfi tagjait ne terhelnék többszörös elvárások – de a legtöbb családban azért a nők vannak szorosabb présben, amelyen kevesebb esélyük van lazítani: neveltetésükből adódóan nincs akkora jártasságuk a határaik meghúzásában, illetve kevesebb anyagi lehetőségük van arra, hogy külső segítséget szerezzenek. Ráadásul a külső segítség bevonása gyakran bűntudattal jár, sok nő egyfajta kudarcként éli meg, ha sor kerül erre, vagy azt gondolja, nem érdemli meg ezt a luxust. 

És akkor jönnek a stresszkezelési tippek…

Amelyek így, önmagukban, a társadalmi összefüggésekről lehasítva, olykor már-már megalázónak tűnnek. Mintha a szendvicsgeneráció tagjának – legyen nő, férfi vagy más nemű ember – még nem jutott volna eszébe, hogy jó lenne rendszeresen pihenni. A felületes tanácsokkal az a baj, hogy elhallgatják az emberek nehézségeinek morális, politikai és kulturális kontextusát: gyakorlatilag privatizálják a stresszt. Csak az egyén szintjén érik tetten, holott az rendszerszintű egyenlőtlenségekből, igazságtalanságokból származik. „Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat” – írja József Attila. Ettől még fontos azokat a megküzdési módokat keresni, amelyekkel az egyén könnyíthet a saját életén. Lehet és érdemes is ebben személyiségfejlődést elérni: megtanulni nemet mondani, priorizálni, delegálni, elengedni bűntudatot, aggodalmakat vagy a tökéletesség iránti vágyat. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, komoly önismereti munkát igényel. 

A krízis, bármennyire is nehéz, a fejlődés lehetőségét hozza

Elsajátíthatunk egy sor olyan képességet, amely később is kiegyensúlyozottabbá, egészségesebbé tehet minket. Jól jöhetnek azok a praktikus javaslatok is, amelyeket a sorstársak osztanak meg: hogyan lehet itt-ott időt spórolni, kihez érdemes fordulni, milyen applikációkkal tudod könnyebben megszervezni az életedet, hogyan tudsz közös csetszálakon egyszerre több embert tájékoztatni. A baj nem azzal van, hogy az egyént erősítjük, hanem azzal, ha ezáltal úgy tesszük alkalmazkodóbbá a rendszerhez, hogy az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságokról említést sem teszünk és érintetlenül hagyjuk őket. Lehet, azt gondoljuk, ezeket nem kell annyiszor ismételgetni, hiszen mindenki tisztában van velük. Vagy nem szeretünk konfrontatívak lenni, politizálni. Ez érthető, de ha csak az egyéni szintet vesszük figyelembe, felaprózódik a probléma és legfeljebb átmeneti megoldásokat tudunk elérni. 

Szembe kéne nézni azzal, hogy gondozási válság van

Ha betegséggel küzdő vagy fogyatékossággal élő hozzátartozód van, nagyon kevés segítséget kapsz. Pláne, ha átlagos, vagy az alatti a fizetésed. Mivel ezek a problémák általában a magánélet színterére vannak söpörve, gyakran láthatatlanok, kezelésüket pedig az egyénekre terheli az állam.

A te felelősséged, a te anyád-apád, gyereked, oldd meg magad! Ha nem sikerül, nem tudod vagy nem akarod, akkor hálátlan vagy, kibújtál a felelősséged alól, szülőként vagy gyerekként kudarcot vallottál. A fentiekből láthattuk, ez korántsem ilyen egyszerű. A hiányos ellátórendszerek, az időskori létbizonytalanság, a felnőtt életbe való kilépés nehézségei, a nemi egyenlőtlenségek olyan kényszerpályákra tesznek minket, amelyeket jelenleg csak túlélni lehet, elkerülni nem. Kapukat rendszerszintű változások nyitnának, amelyekhez az kell, hogy hallassuk a hangunkat, és mindenkor olyan vezetőket válasszunk, akik elkötelezettek a közös erőforrások átcsoportosításában. 

A közösségekről se feledkezzünk meg: ezt tehetik a kollégák, a barátok

A társadalmi és az egyéni szint mellett fontos szerep jut a köztes térnek is, azaz a közösségeinknek.

Mit tehetünk rokonként, ismerősként, munkáltatóként, hogy a szendvicsgeneráció tagjainak mindennapi boldogulását egy kicsit könnyebbé tegyük?

Ahhoz, hogy közelebb jussunk a válaszokhoz, érdemes felülvizsgálni mindazt, amit a magánélet intézményéről gondolunk. A problémáinkat hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mint amik csak ránk tartoznak, és amelyeket azonnal hátra tudunk hagyni, amint belépünk a munkahelyünkre, hogy aztán távozáskor vegyük fel őket legközelebb, mint egy esőkabátot. Sajnos ez az elképzelés csak korlátozottan igaz. 

Természetesen, ha nem akarunk, nem kell részleteket megosztani a velünk történtekből, illetve a hozzájuk kapcsolódó belső folyamatainkból. De ki-ki életének lehet olyan személyes része, amelyről időről időre lényeges beszélgetni a kollégákkal. Hiszen a mindenkori leterheltségünk, pszichés állapotunk, alvásmennyiségünk nemcsak arra hat, hogy milyen teljesítményt nyújtunk, hanem arra is, hogyan vagyunk jelen a közös munkában – mennyire vagyunk ingerültek, miket projektálunk egymásra. Ha van információtok arról, ki miben van a saját életében (és bárki kerülhet krízisbe!), könnyebben fogjátok tudni kezelni ezeket a helyzeteket, rugalmas megoldásokkal segíthetitek egymást, miközben csoportszinten a munka minőségét is nagyobb eséllyel tudjátok biztosítani. 

Végül ott vannak a rokonok, az ismerősök, a barátok. Akik sajnos elmaradozhatnak azok mellől, akik idős szülőket és gyerekeket is gondoznak, hiszen kevesebb idő jut a közös programokra, hobbikra, egymás kölcsönös támogatására. De ha kitartunk, és elfogadjuk a másik aktuális élethelyzetét, a kapcsolódás újfajta minőségeit tapasztalhatjuk meg. A segítségünk rengeteget jelenthet a szendvicsgeneráció nehéz helyzetben lévő tagjainak: sokszor már az is, ha átvállalunk bizonyos feladatokat, hogy legalább egy-két órára tehermentesítsük őt. Előfordulhat, hogy az a könnyebb út, ha anyagilag szállunk be: ételrendelést intézünk, takarítót, ápolót, pszichológust szervezünk. Az érzelmi támogatás is nagyon fontos, ha meghallgatjuk, akár személyesen, akár telefonon vagy az online térben, és együttérzünk vele. Az értő figyelem gyakran többet számít, mint a legjobbnak vélt tanács.

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jub Rubjob