„Ez nem gyermekbántalmazás… ez csak egy atyai pofon” – Relativizált erőszak, hiányzó vita, mozdíthatatlan minták

–

Bántalmazás: mindenkinek trigger

A gyermekbántalmazás társadalmi elfogadottságáról szóló kutatásunk hozzászólásai félelmetes képet mutatnak. Döbbenetesen sok felhasználónak van saját élménye.

„Én kaptam egy-két olyat! Jó anyám volt, hogy vizes törülközővel jött már, olyan rosszak voltunk. Imádom, és ő is minket! De amikor kellett egy rendrakó pofon, akkor biza kellett, és tudtuk is, hogy megérdemeltük!”

„Az atyai pofon nálam, mondjuk, orrtörést jelentett, azt mondd, mivel lehet vajh kiérdemelni, és a hasba rúgást?”

Hasonló történetek, hozzászólások hosszú sora érkezett a kutatás megosztásai alá, és ahogy összeszorult gyomorral követjük az emberek történeteit és párbeszédét, néhány dolog nagyon szembetűnő.

Ez az egész téma olyan közel van hozzánk, annyira személyes, hogy rendkívül megmozgatja az embereket. Soha korábban nem volt olyan kutatásunk, amire ennyien ennyi időt fordítottak volna.

Ha az ember csak a hozzászólásokat figyeli, simán gondolhatja, hogy mindenkinek vagy saját élménye, vagy határozott véleménye van a témában, vagy mindkettő egyszerre.

De a kutatás előzetes eredményei azt is előrevetítik, hogy egy-egy tett mögött milyen sok a bizonytalanság (tudásban, felelősségben, lehetőségekben). Noha az embereknek láthatóan van egy narratívájuk a bántalmazás jelenségéről, az egyes helyzetek nem fekete-fehérek. 

A pofon „haszna”, a fizikai erőszak „racionalitása”

A kommentekből a következő tendenciák mutatkoznak meg:

• Sokan nem érzik, hogy hasznukra lett volna az a pofon. 

„Mikor érkezik jó időben egy pofon? Kaptam én is… elvileg »jó időben«… a mai napig nem érzem, hogy hasznomra vált volna…”

„Kaptam gyerekként fizikai bántalmazást, lelki bántalmazást. Volt haszna? Nem. Ugyanúgy csináltam mindent továbbra is? Igen. Felnőttem és »ember lettem«? Ja, remek. Kihagyhatták volna ezeket a szemét dolgokat? Mindenféleképpen.”

„Én a saját gyerekeimet másképp neveltem. Nem veréssel, és mégis rendes, jó felnőttek lettek.”

• Az erőszakra gyakran mint személyiségvonásra tekintenek, és nem merül fel bennük, hogy ez egy viselkedés, amin lehet változtatni.

„Igaz, még csak 16 éves vagyok, de én is azt hiszem, hogy ilyen lennék, ezért nem is szeretnék később gyereket…”

• Egy pofon nemcsak fizikai tett, hanem a kapcsolat jellemzője is – akár évekkel utána is.

„A mai napig tudjuk tesómmal, hol a helyünk, elég anyánknak ránk néznie.”

A reakciók igazi látleletet nyújtanak arról, mi mindennel racionalizálják, igazolják, normalizálják az emberek a fizikai erőszakot. Íme, néhány példa:

• „Úgyse fáj neki.”
• „A gyerekek visszaélnek szüleik türelmével, nincs bennük tisztelet senki iránt.”
• „Ilyen a kamaszkor. Olykor kiprovokálják.”
• „Más az agresszív verés és a tudatos maflás.”
• „Vannak határvonalak, ahol már a másik élete forog kockán, és nem használ sem beszélgetés, sem meggyőzés, sem szobafogság, vagy az, hogy nem nézhetsz tévét.”
• „Én voltam a hibás, és megérdemeltem. Azóta is nagyon bánom, hogy ebbe a helyzetbe hoztam édesanyám.”
• „Az életre nevelem őket, mindenekelőtt arra, hogy ne gondolják azt, hogy pár intő szóval a világban megélnek.”
• „Az élettől sokkal nagyobb pofonok érkeznek majd.”
• „Utólag igazat adtak nekem.”
• „Néha egy időben elcsattant pofon megelőzhet több év börtönt.”
• „Nem arról van szó, hogy gyerekbántalmazás; hogy szíjjal, ököllel, meg stb., ez csak egy atyai pofon.”
• „Egy jó időben, kellő okkal kapott pofon még senkinek nem ártott meg.”
• „Én sem vagyok a híve az erőszaknak, de…”
• „Nem azt vallom, hogy verjük agyon a gyereket, egyáltalán nem. De…”
• „Ha már szóból sem ért a gyerek századjára, akkor igenis jár egy tockos neki. Nem kell akkora, hogy sírjon, csak nyomatékosítani a szó erejét.”
• „Amíg nem látszik, nincs baj.”
• „Ezek a fájdalommal nem járó fizikai kizökkentések sokkal elfogadhatóbbak, mint a verbális bántalmazás.”

A fenti erőszak-relativizáló mondatokból kirajzolódik, hogy hajlamosak vagyunk a gyerek felelősségét hangsúlyozni a saját döntéseikért. Nem tudjuk, mit csinálunk mi, és mit a másik.

Összekeverjük a nevelést és a fegyelmezést, a büntetést és a bántalmazást.

Nem tudjuk, hogy a gyermeki világkép és a szeretet mennyire bonyolult és komplex dolog. Nem figyelünk a hatásra, hanem a szándék mögé bújunk. Elítéljük ugyan az erőszakot, de eufemizmusokat használunk, máshogy nevezzük. Hasonlítgatjuk, méregetjük, relativizáljuk. Elfordulunk, védjük a szüleinket, és saját magunkat. A gyerek érzései, szempontjai helyett a sajátunkra figyelünk. A ránk gyakorolt hatásra koncentrálunk, nem arra, ahogyan a gyerekre hat az erőszak. Azt gondoljuk, hogy nem értenek minket a gyerekek.

Egy pofonban az egész világ

Az, ahogy egy gyerekkel bánunk, és ahogyan erről gondolkodunk, érvelünk, sokat elmond rólunk. Benne van minden, akik vagyunk; valaki gyereke, valaki szülője, egy család és egy tágabb közösség tagja.

Személyünkben érint, ezért könnyen megmozgat, triggerel bennünket. A legtöbb embernek határozott véleménye van róla, amely vélemény megvédésére egy egész arzenállal felszerelkezik. 

A pszichológia szépen leírja a gyerekbántalmazás hátterét. Elemzi, hogy mit hozunk a gyermekkorunkból (pszichoanalitikus modell), milyen mintát sajátítottunk el (szociális tanuláselméleti modell), hogyan értelmezzük a gyerek viselkedését és mennyi ismeretünk van (kognitív modell), hogy az adott körülményeink között mennyire vagyunk képesek szenzitíven viszonyulni a gyerekhez (ökológiai modell), hogyan hatnak ránk a gyerek sajátosságai (tranzakcionális modell), van-e valamilyen mentális zavar a háttérben (pszichopatológiai modell), vagy a család egésze hogyan tartja fenn az erőszakot (családidiszfunkció-modell).

Fontos, hogy megértsük az erőszak hátterét. De ettől még nem kell elfogadnunk. 

Tolerancia: nulla. Zéró

A jogszabályok kimondják, hogy a gyerekek nevelése és jogainak érvényesítése elsősorban a szülők feladata. Az állam felelőssége, hogy segítse ebben a szülőket. Ezért törvényekbe foglalja, hogyan kell bánni a gyerekekkel, és tesz azért, hogy ezt ismerjék és követni tudják a szülők.

2005-ben a magyar állam jogszabályban rögzítette, hogy nem tartja elfogadhatónak a bántalmazást és a testi fenyítést.

Nem tolerál a gyerekekkel szemben semmilyen erőszakot, semmilyen szándékkal, semmilyen mértékben. Tehát az erőszak nem olyan, mint a limbó, amiben a szülők, ha úgy tartja kedvük – akár segítő céllal –, picit feljebb emelik a lécet. A küszöb, a tolerancia a nulla. Zéró.

A kommentelők válaszai alapján két dolgot gondolnak erről a jogszabályról az emberek:

• A törvény betarthatatlan.
• Valójában tolerálja az állam, mert nincs igazán következménye. Ez így komolytalan.

A zéró toleranciával a jogalkotó éppen azt akarta üzenni, hogy igenis lehet egy gyereket úgy nevelni és fegyelmezni, hogy nem ütjük meg. Az pedig, hogy egy jogszabály nehezen betartható, nem annak szükségességét és megfelelőségét kérdőjelezi meg, hanem azt, hogy mennyire rendelik hozzá a végrehajtásához szükséges feltételeket – amiről persze minden alkalommal elmondják a szakemberek, hogy sajnos hiányosan.

Attól, hogy a törvény nem büntet mindenért, még nem tartja azt elfogadhatónak. Vagy másik oldalról nézve: attól még, hogy nem tartja azt elfogadhatónak, nem akar mindenért büntetni. Mert valahol érti, hogy nem csak büntetéssel, megtorlással, erőszakkal lehet elérni valamit.

Nem küldi egyből szobafogságba a szülőket, nem hordja le őket mindennek, nem alázza vagy üti meg őket. Tudja, hogy a gyerekeknek szükségük van a szüleikre, és arra koncentrál, hogy erőszakmentes, biztonságos környezetet teremthessenek.

A testi fenyítés szabályozását ebben a szellemiségben kellene értelmeznünk.

Persze a jogszabály érvényesítése nemcsak a szülőkön vagy a közösségen vérzik el, hanem az államon is, és joggal mondhatjuk, hogy az állam bizony nem elég jó szülő. Hol alul-, hol túlreagál, és nem tesz eleget a megelőzésért. De ha hibázik is a végrehajtásban, attól még nem a törvényt fogja módosítani. Attól, hogy nem tud mindenkit elszámoltatni, aki adót csal, nem jut eszébe mégis megengedni, hogy na jó, ha nem látom, akkor neked néha kicsit lehet…

A következménynélküliség ráadásul nem csak az államon múlik.

Az, hogy mennyire természetes, elfogadott, megtűrt, ciki, szégyellnivaló, ha egy gyereket bántanak, abban a környezet, a közösség, a társadalom válasza is meghatározó.

Ha egy közösség elfogadhatónak tartja azt, ami a törvény szerint elfogadhatatlan, azzal rejtve marad, ha a gyerekek jogai sérülnek, és segítség nélkül maradnak.

Mit látunk ebből?

Meg kell értenünk az emberek gondolkodását. A relativizálás és az eufemizálás mögé kell néznünk, meg kell találnunk a lehetséges beavatkozási pontokat – és ennek érdekében muszáj megbízható és átfogó szemléletű kutatásokat készítenünk.

Szükség van arra is, hogy nemcsak a nevelési eszközökről, hanem a célokról is beszélgessünk, és bele kell szállnunk nehéz, konfliktusos beszélgetésekbe, vitákba is ahhoz, hogy ne csak a saját megerősítő érveinkkel találkozzunk.

Meg kell ismernünk az elérhető tudást arról, hogyan hat a gyerekekre a testi fenyítés rövid és hosszú távon is, és mennyire igazolják a tudományos eredmények az érveinket. Ehhez ezt a kiadványt ajánlom. 

Az emberek hozzáállása sokkal mélyebben van bekötve, mint amit egy meggyőző érv, tudományos vagy személyes cáfolat, egy elgondolkodtató kérdés egy csapásra megváltoztathat. De megbízható ismeretek és őszinte beszélgetések nélkül esélyünk sincs elindítani a változást. 

Ezért, végezetül, egy kérdéssort hoztam, amelyet – bármit gondolunk is az „atyai/anyai pofonról” – érdemes átgondolni magunkban.

Íme: 

• Meg akarom érteni a gyerekemet?
• Tudom, hogy miért viselkedett így a gyerekem?
• Mit szeretnék megtanítani neki ebben a helyzetben?
• Hogyan taníthatom meg neki a legjobban?
• Fáj, hogy büntetnem kell? Miért gondolom, hogy kell?
• Nem vagyok büszke arra, hogy megütöttem? Miért képviselem, hogy rendben van?
• Magyarázkodom? Kit védek? Kit akarok meggyőzni?
• Zavar, hogy nyomot hagy egy pofon/ütés? Miért? Ki előtt?
• Többet várok el a gyerektől, mint magamtól?
• Melyik érzésem a legerősebb, amikor nem tudom kezelni a gyerekemet?
• Milyen saját tapasztalataim vannak a bántalmazással kapcsolatban?
• Milyen kapcsolatot szeretnék kialakítani a gyerekemmel? Tetszik az, ahogyan hozzám viszonyul? Mit teszek azért, hogy könnyebb legyen kezelnem az indulataimat, a tehetetlenségemet?
• Tudok segítséget kérni olyankor, amikor egyedül nehezen boldogulok? Ha nem megy a segítségkérés, annak mi lehet az oka?
• Tudok beszélgetni a nehézségeimről, érzéseimről? Tudom, hogy hova fordulhatok, ha kérdésem van?

 Németh Barbara

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/MachineHeadz