Szerelmes levél Budapestnek, és a város újabb titkai

–

Budapest és én

Bár Budapest a szülővárosom, csak tizenkilenc éves korom óta élek itt. Mint sokan mások, tanulni jöttem és dolgozni maradtam, ám számos, vidékről a fővárosba költöző emberrel ellentétben, én mindig is szerettem volna, és most is imádok itt lakni. Azonban nekem is idő kellett, mire megértettem, hogyan zajlik itt az élet, ám végül megtaláltam benne önmagam.

Példának okáért, amikor először jártam egyedül (tehát a szüleim nélkül, akik amúgy jól ismerik a várost) Budapesten, egyszerűen nem tudtam, hogyan lehet eljutni a Blaha egyik sarkából a másikba. Akkor még nem volt minden úton zebra, az aluljáró létezéséről pedig ugyan tudtam, de azt hittem, az csak a metrólejárathoz vezet. Azt nem raktam össze, hogy gyalogos közlekedésre is lehet használni, így inkább sétáltam egy villamosmegállónyit, hogy aztán onnan eljussak a megfelelő címre.

Azóta persze az egész családommal azon röhögünk, hogy azt hittem, a Blaha túloldalára születni kell, de tényleg ennyire nem volt fogalmam a város alapvető működéséről.

Ahogy azt sem tudtam elképzelni, hogyan lehetséges, hogy az itt élők nem tévednek el folyton (akkor még nem volt ennyire elterjedt a Google-térkép), hiszen egy ekkora városban eligazodni rettentő nehéz lehet, és arról is meg voltam győződve kamaszként, hogy a 4-6-os kocsmák a legmenőbb helyei a városnak, hiszen ki látott már olyat, hogy a villamos(!) megállójánál lehet bulizni.

Na, ennyire voltam képben. Azóta persze kiismertem magam, megszoktam és megszerettem minden hibájával együtt a várost, otthon érzem magam benne. Lenyűgöznek az épületei, a nyüzsgés, a végtelenül sok lehetőség, amit minden szempontból kínál.

A történeteit azonban nem igazán ismertem idáig. Mármint azokat, amiket nem tanítanak az iskolában. Az olyanokat, amikről az ember akkor hall talán, ha hosszú évtizedek vagy a születése óta itt él. Nekem nincsenek tősgyökeres budapesti barátaim, rokonaim, úgyhogy a helyi legendák, mendemondák és valóban megtörtént érdekes sztorik sosem jutottak el hozzám – mostanáig.

Budapest, te csodás(an izgalmas város)

Tudtam, csak nem sejtettem, mennyire csodálatos és izgalmas város Budapest – valahogy így tudnám leírni, hogy milyen érzéssel telve csuktam be Kordos Szabolcs könyvét az utolsó fejezet után. Az Egy város újabb titkai ugyanis pont azt a hézagot kezdte el betömni, ami eddig ott éktelenkedett a Budapesttel való kapcsolatomban: egy kicsit jobban megismertem a helyet, ahol élek.

„A könyvet több hónapnyi kutatómunkával állítottam össze, ügyelve arra, hogy hogy ne városi legendákat, hanem valós, de nagyon is szórakoztató epizódokat mutassanak be egy-egy épületen keresztül a metropolisz életéből” – írja az előszóban a szerző, és te jó ég, micsoda történeteket mesél el nekünk Huszár Dávid fotóival és archív felvételekkel illusztrálva!

A könyvnek hála tudtam meg például, hogy az egyetemi óráimon ülve csupán pár száz méterre voltam egy valódi atombunkertől, aminek a szomszédságában aztán söröztem is néhányszor a barátaimmal a sikeres vizsgákat ünnepelvén a Pollack Mihály téren.

A Nemzeti Múzeum mögött ugyanis, a Magyar Rádió két egykori épülete között áll egy szocreál irodaház, aminek az oldalából diszkréten kilóg egy betontömb.

Nos, az az atombunker, de hogy miért és hogyan került oda, nem lőném le, olvassátok el a könyvet!

Aztán azt is az Egy város újabb titkainak hála tudtam meg, hogy a Podmaniczky utcában van a szabadkőművesek egykori főhadiszállása (ami ma hotelként működik), és hogy a titkos társaságra rengeteg jel utal az épület homlokzatán, például egy földgömb, és egy háromszögbe zárt szem. Ezeket valószínűleg magamtól soha nem vettem volna észre, pedig olykor szoktam arra sétálni.

De megismertem annak a férfinak a történetét is, akit – mint kiderült számomra –, csak úgy emlegetnek, hogy ő az, aki megtanította mulatni Budapestet. Ő Somossy Károly, aki a semmiből lett a város egyik legnagyobb vállalkozója, és ő építette többek között az Orfeumot, amit mi csak Operett Színházként ismerünk. Hogy mit jelentett ez a mulató a főváros életében?

Ady Endre szerint ez volt „az egyetlen kultúrhely Budapesten, szavamra, az egyetlen”.

De ennél is lenyűgözőbb Somossy Károly egy másik, a mai Budapesti Műszaki Egyetem helyén lévő projektjének története. 1896-ban ugyanis ott még csak egy nagy tó volt, aminek a környékére a vállalkozó felépítette Konstantinápoly Budapesten nevű, tematikus szórakozókomplexumát. Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere, előadások, úszószínpad, táncestek, mutatványosok és még vízi csaták is, azonban a népszerűsége ellenére az új vigalmi negyed mindössze egy hónapig működött. Annak az okát, hogy miért kellett lehúznia a rolót a XIX. századi Budapest egyik legnagyobb szórakozóhelyének ilyen hamar, megtaláljátok a könyvben. 

De nemcsak olyan helyszínekről olvashatunk, aminek mára nem maradt nyoma, hanem most is álló, széles körben ismert épületek olykor tragédiákkal tűzdelt történetét is megismerhetjük. Ilyen például Mágnás Elza és a Kiscelli Múzeum épületének, a Kiscelli kastélynak a sztorija.

A könyvből pedig végre azt is megtudtam, mi az a különleges, vöröstéglás, várkastélyszerű épület a Gellért-hegy oldalában, amit mindennap látok, amikor megyek a szerkesztőségbe az Erzsébet-hídon át.

Annyit elárulok róla, hogy a villa egy genovai palota másolata, és nem meglepő módon, több gazdag lakója is volt már. Az egyiknek a családja öngyilkosságot követett el a falain belül, egy későbbi, jól ismert lakó pedig állítólag egy hollywoodi színészt is vendégül látott itt, amikor az Orom utca 4-es szám alatt élt egy ideig.

Ezeken kívül is jó pár izgalmas és érdekes történetet rejt még az Egy város újabb titkai, úgyhogy azt ajánlom, vessétek bele magatokat, aztán csapjátok a hónotok alá a könyvet, és vegyétek nyakatokba a várost, fedezzétek fel ezeket a lebilincselő helyeket és épületeket, gyönyörködjetek ebben a fantasztikus városban!

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Dián Dóri