Csak az igazán a tiéd, amit képes vagy megjavítani – elolvastuk a Repair című könyvet

–

Elöljáróban a kötetről

A héten sokszor eszembe jutott egy gázszerelő. Na, nem a hazai gazdasági egyenlőtlenségekről, és szerencsére nem is azért, mintha bajom lenne mostanában a kazánnal – tizenhét évesen is jól van, köszöni. Hanem azért, mert a szakember, akit ki szoktam hívni, mindig olyan élvezettel magyaráz munka közben, hogy a lelkesedése általában rám is átragad, még ha nem is értek mindent abból, amit mond.

Feltárul előttem egy tárgy titkos élete, belső világa, mindenféle rejtett tartozéka: minek mi a funkciója, hogyan alakul a rendszer érzékeny egyensúlya, milyen tünet milyen problémára utalhat. Tisztára, mint az emberi lélek! – döbbenek rá ilyenkor. 

Ez az élményem járt a fejemben, miközben Érdi Péter és Szvetelszky Zsuzsanna könyvét olvastam. A Repair: Hogyan hozhatjuk rendbe az elromlott tárgyakat, kapcsolatainkat és társadalmunkat eredetileg a Springernél jelent meg 2022-ben, a magyar változatot idén publikálta a Typotex Kiadó Gyárfás Vera fordításában. Ezt azért érdemes tudni, mert magyarázatot ad arra, hogy a tartalom az amerikai kontextus felé tolódik, legalábbis a hivatkozott adatokat tekintve: egyébként fontos és releváns üzeneteket, sok gondolkodnivalót nyújt a magyarországi olvasók számára is. 

A kötet különlegessége – ahogy az lenni szokott – egyben talán a hátránya is. A szerzők a legkülönbözőbb területekről mutatnak be példákat: érintik a fizika, a közgazdaságtan, a szociálpszichológia, a kulturális tanulmányok, az ökológia tudományát, miközben egy sor, látszólag nagyon eltérő jelenséget kapcsolnak elegánsan össze. A komplex rendszerek elméletének, Érdi Péter szakterületének (Kalamazoo College, Wigner Fizikai Kutatóközpont), eleve az a célja, hogy megértsük az egyes mintázatok mögött rejlő mechanizmusokat, legyen szó egy földrengésről, egy tőzsdekrachról vagy egy epilepsziás rohamról. Komplex rendszerek persze nemcsak atomokból, részvényekből vagy sejtekből épülhetnek fel, hanem személyekből is: és akkor rögtön a párok, a családok, a csoportok, a nemzetek lélektanánál, a szociálpszichológiánál vagyunk. Ez pedig Szvetelszky Zsuzsanna szakterülete (Károli Gáspár Református Egyetem), akinek pár évvel ezelőtti, A pletyka természete című könyvére is emlékezhetünk. 

A fizikai, a gazdasági, a természeti és a társas világ kibomló párhuzamai teszik igazán érdekes olvasmánnyá a könyvet, ugyanakkor – még ha a kötet struktúrája összességében átlátható is – nem mindig világos, az egyes szövegrészeket miért és miért pont ott olvassuk, ahol.

A Repair olyan, mint az a doboz, amiben mindenféle csavarokat, tipliket, barkácscuccokat őrzöl: néha rácsodálkozol, mi minden van itt, és igyekszel emlékezni a szokatlanabb eszközökre is, hátha jók lesznek majd valamire. 

Aranykor, de kinek? 

A rendbe rakás mechanizmusa azt feltételezi, hogy volt egy olyan időszak, amikor a dolgok jól működtek, és csak utána romlottak el. A keresztény vallásban ez a paradicsomból való kiűzetés története, a személyes életünkben pedig sokszor a gyerekkorunk, az óvodás-kisiskolás korunk jelenti azt a gondtalan állapotot, amelybe felnőttként visszavágyunk (korántsem mindenki). A történelemnek is vannak kitüntetett periódusai, amiket hajlamosak vagyunk dicsfénybe burkolni. Például az ókori Athén vívmányait, ami azonban, ha jobban belegondolunk, kizárólag a szabad, nagykorú, görög férfiak számára jelentette a demokrácia bölcsőjét.

Ugyanúgy, ahogy a francia forradalom gyakran idézett jelszava – „Liberté, Égalité, Fraternité” – is pontos fordításban „Szabadság, Egyenlőség, Fivériség”, és ez elég árulkodó a nők akkori helyzetére nézve. Vagy amikor Donald Trump azt mondja, „Make America Great Again”, akkor rögtön megkérdezhetjük: „Igen, de kinek? Egyes fehér embereken kívül kinek nagyszerű az, ha az országban visszaállítják a régi viszonyokat, amikor még elnézőbbek voltak a rasszizmussal szemben?”

A szerzők idéznek egy inspiráló epizódot (bár ők maguk némileg tartózkodóbbak az esettel kapcsolatban). Történt ugyanis 2019-ben, hogy az Amszterdami Múzeum úgy döntött, nem nevezi többé aranykornak Hollandia tizenhetedik századi történelmét. Azt az időszakot, amikor Rembrandt, Vermeer, Spinoza élt, amikor dübörgött a gazdaság és minden rohamosan fejlődött. Ahogy Tom van der Molen kurátor nyilatkozott:

„Az aranykor fontos szerepet tölt be a nyugati történetírásban, és szorosan összefügg a nemzeti büszkeséggel. Ám a kifejezéshez társított pozitív jelzők – jólét, béke, gazdagság és ártatlanság – nem felelnek meg a korszak történelmi valóságának.

Az aranykor kifejezés szemet huny a tizenhetedik század negatív oldala, a szegénység, a háború, a kényszermunka és az emberkereskedelem fölött.” 

A könyvben többször visszatér a gyarmatosítás kérdése: bár a történelmet magát nem lehet megváltoztatni, de jóvátételre, rendbe hozásra csak akkor van esély, ha a gyarmatosító nemzetek szembenéznek a kolonializmus által okozott károkkal. Például azzal, hogy Amerikában az őslakos népesség több mint négyötöde életét vesztette, II. Lipót tizenkilencedik század végi uralkodása alatt pedig mintegy tízmillió kongói ember halt meg. A kizsákmányolás nemcsak a globális dél fejlődését vetette vissza, hanem az európai világ, a különböző kikötővárosok felemelkedéséhez is nagyban hozzájárult, miközben az a narratíva terjedt el, hogy az afrikaiak milyen elmaradottak. 

Fokozatosan törik el bennünk valami

A Repair szép része volt számomra az, amikor Érdi és Szvetelszky a spontán üvegtörés eseteit tárgyalják. Sajnos voltak már abból balesetek, hogy a felhőkarcolókról hirtelen üveg zuhant le, vagy egyszer csak felrobbant egy serpenyő fedője. A szerzők összegyűjtötték, mi minden járulhat hozzá ahhoz, hogy egy ablak egy idő után felmondja a szolgálatot. „Az üveg peremének sérülései érzékenyebbé teszik az üveget. A hőmérséklet változása, a szél, az épület mozgása és egy sor más tényező hatására az üveg hol kitágul, hol összehúzódik, ezt egy idő után nem bírja, végül eltörik. Ha a fémkeret nincs elég jól rögzítve, az üveg fokozott nyomásnak van kitéve. Az üveg szennyeződéseinek tömege változhat az üvegéhez képest, ami további nyomást generál.”

A lényeg, hogy amikor mi azt észleljük, hogy az üveg mindenféle előjel nélkül, magától felrobban, az valójában egy fokozatos kopás következménye.

„A dolgok akkor siklanak félre, ha a pusztító erők hatását nem ellensúlyozzák a gyógyító erők” – hangsúlyozzák a szerzők.

És hát így vagyunk saját magunkkal, az emberi kapcsolatainkkal is: rendszeres karbantartást kéne végeznünk ahhoz, hogy a dolgok tartósan működni tudjanak. Amikor azonban figyelmen kívül hagyjuk a testi-lelki szükségleteinket, és csak a teljesítményünknek élünk, könnyen kimeríthetjük az erőforrásainkat, és kiégünk. Csak akkor tűnik fel, hogy pihennünk kell, ha már bekövetkezett a katasztrófa. De néha egy párkapcsolatban, egy barátságban is csak akkor vesszük észre, hogy valami gond van, ha már nagy a baj. Részben azért, mert nem mindig tudjuk, mik azok „az alkatrészek”, amelyeket ellenőriznünk kellene. Nem úgy, mint egy autó műszaki vizsgájánál, amikor módszeresen csekkolják a motort, a fékeket. A könyv válaszokat kínál arra, milyen korai jelei vannak a kopásnak, amikor még sokkal könnyebb beavatkozni. 

A tökéletlenség esztétikája

Vannak olyan esetek is, amikor egy tárgy értékét éppen a sérülései adják: hogy látod rajta, mennyi mindent túlélt már. Az egyik szerző, Zsuzsa példája a nappalijuk közepén álló százéves, díszesen faragott tölgyfa asztal egy nagyjából húszcentis sötét folttal a közepén. A második világháború végén, egy téli estén fél tucat orosz katona vert tanyát Zsuzsa nagyszüleinek házában, és mivel fáztak, az egyikük Zsuzsa édesanyjának mesekönyveit dobta az asztalra, és gyújtotta meg. „A folt maga a történelem, és a történelmet nem lehet meghamisítani” – írja Szvetelszky arról, miért nem tüntette el a család a tűz nyomát.

De gondolhatunk az antik világból fennmaradt torzókra is: mai szemmel nézve pont attól szépek, hogy ennyire hiányosak, a művészet ereje pedig abban rejlik, hogy töredezettségük ellenére is valami egészet sugároznak.

A tárgyak állapota tükrözi a történetüket, ezt pedig kevesen ismerték fel annál jobban, mint a japánok a kincugi hagyományával (amelyről Takács Dalma írt csodás cikket ITT). Az arannyal javított teáskannák nem tagadják, hanem kiemelik a repedések szépségét, „a veszteség hangsúlyozásával az újjászületést ünneplik”. A kincugi szorosan kapcsolódik két másik japán fogalomhoz is: a musinhoz, azaz a változás elfogadásához, valamint a mottainai érzéséhez, ami az elpocsékolt dolgok iránti sajnálat. 

Csak az a baj, hogy a fogyasztói társadalomban és a közösségi média látszatvilágában kezdünk elszokni a tökéletlenségtől. A szerzők több fejezetben is írnak az ételpazarlásról, amelynek részben ahhoz van köze, hogy

miközben gasztroműsorok varázslatos ételeit látjuk a tévében, egyre kevésbé támad gusztusunk csúnya élelmiszert, megnyomódott gyümölcsöt fogyasztani.

Ráadásul míg a szalmonellától vagy a gyomorrontástól mindenki tart, a pazarlás hosszú távú következményeit nehezebb felismerni. 

A rendbe hozás a kapitalizmus antitézise

Biztosan te is hallottál már a tervezett elavulásról, amely az 1920-as évek óta jelen van az Egyesült Államokban. A General Motors ekkor döntötte el, hogy „minden új modellt csak egy évig fog gyártani, hogy az előző évi autók már szinte a piacra dobásuk pillanatában elavultnak érződjenek”. Azóta is így vagyunk a járművekkel, mobilokkal, laptopokkal: mindig van belőlük új és jobb, ráadásul az eszközök egy részét kifejezetten úgy tervezik, hogy pár év elteltével működésképtelenné váljanak. Többek között ez ellen az üzleti modell ellen küzd a javítás jogi mozgalom, amely arra ösztönzi a vállalatokat, tüntessék fel termékeiken az eszköz várható élettartamát és a javíthatósággal kapcsolatos információkat, valamint tegyék hozzáférhetővé a szerelési útmutatókat és az alkatrészeket. Ez a követelés ugyanakkor vállalkozói oldalról ütközhet a szellemi tulajdonhoz, üzleti titokhoz való joggal, illetve a nyílt forráskódok nagyobb veszélyt jelenthetnek a kibertámadások szempontjából is. 

Mindenesetre a szerzők amellett érvelnek – amivel csak egyetérteni tudok –, hogy fenntarthatósági és környezetvédelmi okokból nagyon fontos lenne, hogy „eldobható társadalomból” „rendbe hozható társadalommá” váljunk. Hogy felismerjük, a tárgyak lecserélése helyett nagyobb érték, ha megjavítjuk őket, mert a régi sokszor jobb, mint az új, ráadásul a törés, a hiba hozzátartozik a dolgok természetéhez (a javításhoz hasznos információkat nyújt az iFixit weboldal, amelynek mottóját az ajánló címéül választottam).

Ha részt tudunk venni a tervezési, gyártási, megújítási folyamatokban, még erősebb érzelmi kötődést alakíthatunk ki a tárgyainkkal, hiszen tudjuk, hogy nem kell pár éven belül megválnunk tőlük.

A szerzők a rendbehozást az erőforrás-gazdálkodás általános stratégiájaként írják le. Az újrahasznosítással, a kölcsönzéssel, a csereberével, a javaink megosztásával óvhatjuk a bolygó erőforrásait, ugyanakkor az is fontos, hogy a rendbe hozás se anyagilag, se energiabefektetést tekintve ne legyen költségesebb, mint az új termék beszerzése. Amikor arról gondolkodunk, elengedjünk-e valamit, igazából azt érdemes mérlegelnünk, hosszú távon hiányozna-e nekünk az adott tárgy vagy kapcsolat, nagyjából pótolható lenne-e, illetve milyen költségekkel járna a megtartása, vagy éppen a feladása.

Persze ha több olyan közösségi tér létezne, mint a Joanna van der Zanden által megálmodott Repair Kávézók, akkor könnyebb dolgunk lenne. Aki ellátogat ezekre a helyekre, az ingyen, az ott található eszközök és anyagok, valamint önkéntes szakemberek segítségével hozhatja rendbe a ruháját, a bútorait vagy a biciklijét. Ehhez nyilván le is kéne lassulni, de Érdi Péter és Szvetelszky Zsuzsanna könyve arra bátorítja olvasóit, hogy ebbe az irányba mozduljanak el. A szöveg ünnepli a nagy rendbe hozókat: a cipészt, a varrónőt, a szerelőt, és azokat is, akik az ön- és rendszerismeretükön dolgoznak, közösségeket szerveznek, megosztanak és gyógyítanak, hogy a világ jobb hely legyen.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Morsa Images

Milanovich Domi