Határhúzás az idős(ödő) szülővel szemben: mivel tartozunk neki, és mire mondhatunk nemet?

–

Azon tűnődni, mi mindennel tartozunk a szüleinknek, történelmi távlatból nézve viszonylag új keletű fejleménynek számít. A középkorban például, amikor a gyerekeket még minifelnőttként kezelték, és nem létezett a gyerekkor napjainkban használatos fogalma, kevésbé merült fel ez a kérdés. A gyerekek nagyon hamar mentek a földekre, a bányákba, később a gyárakba, ahol a fejlődésükre nézve káros, kemény fizikai munkát végeztek, vagy gondozták a testvéreiket, az állatokat… szóval megdolgoztak a kosztért-kvártélyért, fedezték a fenntartásukkal járó költségeket. 

Ne sírjuk vissza ezeket az időket: mindez mai szemmel nézve gyakran embertelen bánásmódot, kizsákmányolást jelentett (és jelent a világ egyes részein ma is). 

Tiszteld atyádat és anyádat!

A tízparancsolat elég expliciten fogalmazza meg, milyen fontos a gyermeki engedelmesség erénye, és ez a hozzáállás mélyen beleivódott a kultúránkba.

A család mint a társadalom alapegysége, legfőbb építőköve, amúgy is az egyik első számú érték, amely gyakran idealizálva jelenik meg a közbeszédben, ráadásul nemcsak elképesztően szűk értelmezésben (anya-apa-gyerekek), hanem előíró jelleggel is, mint a magyar ember számára egyetlen helyes életforma.

Ebben a narratívában az is alap, hogy minden szülő ösztönösen képes a gondoskodásra, szereti a gyerekét, vagy hogy a család minden esetben puha fészek, tartóoszlop, igazi otthon. 

A heteró-nukleáris család ilyen mértékben való felmagasztosítása azt a célt is szolgálja, hogy az állam különböző feladatokat minden további nélkül át tudjon hárítani a családokra. A kormány 2022. év végén módosította például a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvény második paragrafusát, amely tételesen felsorolja, ki és milyen sorrendben felelős az egyén szociális biztonságáért. Az első helyen most az egyén maga áll, őt követi a hozzátartozó (neki kell a jog szerint segíteni, ha baj van), aztán az önkormányzat, a karitatív szervezetek és csak utolsó helyen az állam. Ezen nincs mit szépíteni:

ha idős és/vagy krónikusan beteg, fogyatékossággal élő rokonok gondozásáról van szó, az emberek gyakorlatilag magukra vannak hagyva.

A nyugdíjakból szinte egyáltalán nem, vagy alig lehet megélni, az élettartam kitolódásával pedig nem ritka, hogy hetvenes éveikben járó „gyerekek” ápolják kilencvenes éveikben járó szüleiket. 

A 2011-es Alaptörvény azt is rögzíti (XVI. cikk), hogy „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. Sőt, ha a szülő, vagy az ellátását végző magánszemély, intézmény pert indít ellenünk, kötelező szülőtartás címén a hatóságok utasíthatnak minket arra, hogy anyagilag gondoskodjunk a rászoruló szülőnkről (rokonunkról). Ezekben az eljárásokban azért vizsgálják a kapcsolat jellegét és más körülményeket is (a részletekért érdemes elolvasni például a Portfolio cikkét). 

Itt most csak három dolgot szeretnék kiemelni: azt, hogy az idős szülővel való kapcsolattartás némely esetben nem„csak” morális-pszichológiai, hanem jogi kérdés is; sokan azt gondolják, őket ez nem fogja érinteni, de sajnos előfordulhat, hogy megromlik a viszony, illetve bárki kerülhet kétségbeejtő anyagi helyzetbe, amikor ilyen lépésre szánja el magát (vagy megteszi helyette a magánszemély, az intézmény); ezek a szabályozások általában azon a logikán alapulnak, hogy a felnőtt gyereknek azt kell visszaadni, amit gyerekkorában kapott a szülőtől – és ez rendkívül problémás.

Az élet ajándéka

Van abban valami furcsa kettősség, hogy sokan azt mondják: az élet ajándékát a szüleinktől kaptuk, de közben tartozunk nekik azért, mert a világra hoztak minket. Most akkor ajándék vagy kölcsön? Önzetlen szeretet vagy befektetés?

Ráadásul vannak szülők, akik a kezdetektől fogva tulajdonuknak, meghosszabbításuknak tekintik a gyereküket, szinte soha nem őrá reagálnak, hanem a saját fantáziáikra vele kapcsolatban, vagy bármi felmerül, örökké azt mantrázzák, „a gyerek csak legyen hálás, és örüljön, hogy van tető a feje fölött, kap ételt és ruhát, másnak még ennyi sem jut” – ez szomorú módon így van, de a lefele történő összehasonlítás ebben az esetben a felelősséghárítás eszköze. 

A felelősség viszont hosszú évekig a szülő oldalán van. Általában ő dönt arról, vállal-e gyereket, végeztet-e abortuszt, vagy sem (ritkább esetben más felnőttek kényszerítik egyes döntésekbe, de értelemszerűen sosem a megszületendő gyerek). A szülőnek hatalma van, gazdasági-kognitív-fizikai fölénye, a gyerek ellenben kiszolgáltatott, védtelen, függő helyzetű, ráadásul biológiailag „elő van huzalozva” arra, hogy szeresse a szülőt.

Mennyi olyan történetet ismerünk, amelyekben a gyerekek az őket bántalmazó, elhanyagoló, molesztáló felnőttekhez is a végsőkig próbálnak ragaszkodni!

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a szülő-gyerek kapcsolat megalapozása a felnőtt feladata, felelőssége. Később persze a felnőttkorú gyerek is alakítja ezt a viszonyt: ha például elherdálja a szülők pénzét, nem tesz erőfeszítéseket az önállósodásért, vagy ő az, aki zsarol, bántalmazó viselkedést mutat. De az, hogy milyen valakinek a gyerekkora, milyen tapasztalatokat szerez az ősbizalomról, a kötődésről, önmaga szerethetőségéről, jórészt a szülőn múlik. 

„De hát nem vertelek!”

Az elmúlt évtizedek további jelentős változása, hogy egyre inkább növekszik a mentális egészséggel kapcsolatos tudatosságunk.

Az emberek szavakat kaptak olyan jelenségekre, mint az érzelmi bántalmazás, az elhanyagolás vagy a parentifikáció

(erről ITT írtam korábban) – egy sor olyan élményre, amelyet gyerekként szenvedtek el, és ami akkoriban biztosan, de talán még később is sokáig zavaros volt számukra. Lehet, hogy nem is pár kiugró epizódban nyilvánult meg a tapasztalatuk, hanem a félelem tartós és mindent átható érzésében, amit a szülő kiszámíthatatlansága, hangulatingadozásai okoztak. Hogy olyan volt nekik gyerekként otthon létezni, mintha aknamezőn járkáltak volna. Vagy a körülöttük lévő felnőttek elérhetetlenek voltak, nem reagáltak rájuk.

Ezeket a felismeréseket persze az is nehezíti, hogy a gyerek sokáig azt hiszi, az a normális, ahogyan a saját családja működik. Csak később válik nyilvánvalóvá jó néhány probléma, néha például akkor, amikor a házastársa, partnere felnőtt fejjel bekerülve a családba ad visszajelzést a dinamikáról. 

Ma már az a gondolat is egyre szélesebb körben terjedt el, hogy a minket körülvevő emberek hatnak a pszichés jóllétünkre. A lelki egészségünk megőrzésében ezért egyre inkább előtérbe került az a stratégia, hogy távol tartsuk magunkat a toxikus viselkedésű személyektől, és egyre többen egyre magabiztosabbak abban, hogy nemet mondjanak, meghúzzák a határaikat. Természetesen azok az esetek, amikor ez családtaggal szemben történik, még ma is tabunak minősül. Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy ritka jelenségről lenne szó: egy brit reprezentatív felmérésben például a felnőtt népesség 8 százaléka szakította meg a kapcsolatot valamelyik rokonával, egy főiskolásokkal készült kutatásban pedig a megkérdezettek 43,5 százaléka tartott szünetet közvetlen vagy távolabbi hozzátartozójával, átlagban 4-5 évig. 

Nyomós okuk van rá 

Mielőtt bárki azt gondolná, ez csak valami hóbort, fontos hangsúlyozni, hogy a szülővel való kapcsolat megszakítása általában keservesen nehéz, bűntudattal terhelt folyamat, és amíg valaki eljut eddig a döntésig, többnyire évtizedek telnek el. Egy ausztrál vizsgálat szerint az elhatározás mögötti leggyakoribb ok a fizikai, szexuális, érzelmi bántalmazás, az árulás (amikor a szülő titkokat fecseg ki, párkapcsolatot, álláslehetőséget szabotál), valamint a családi szerepekkel kapcsolatos különböző elvárások ütközése (kinek mit kell megtenni a másikért).

Napjainkban az értékek különbözősége is rengeteg feszültséget okoz, és nemritkán töréshez vezet a családon belül: ki melyik pártra szavaz, mennyire konzervatív vagy liberális, mit gondol a kisebbségek helyzetéről, a feminizmusról, az LMBTQ-emberekről, a demokráciáról.

Amikor ezek kérdések kvázi elméleti síkon mozognak, még viszonylag könnyebben orvosolhatók, a felek meg tudnak állapodni abban, hogy nem beszélnek politikáról. Máskor viszont ezek a témák egészen közel jönnek a családhoz, mert például kiderül, hogy van egy érintett (mondjuk, nők eleve sok családban élnek), és akkor a nézetkülönbségek egyszerre még fájdalmasabbak lesznek. Azt is fontos hangsúlyozni: a szembenállást, a polarizációt az uralkodó politikai elit is szítja, hogy a hatalmát bebetonozza. 

Ha fentebb azt mondtuk, a mentális egészséggel kapcsolatos tudatosság növekszik az emberek körében, akkor ebbe természetesen a szülők is beletartozik – sokan közülük akár a gyerekükkel párbeszédben értékelik át az egykori nézeteiket, vagy látják be, hogy a régebbi viselkedésük hogyan hatott másokra. Gond akkor van, ha a szülő (más helyzetekben a felnőtt gyerek) annyira nem képes az önreflexióra, a másik fejével való gondolkodásra, hogy patthelyzet alakul ki, vagy továbbra is érvényteleníti a másik érzéseit, megéléseit. Vannak, akik azért döntenek a kapcsolat korlátozása mellett, mert egész egyszerűen kicsire zsugorodnak a szüleik jelenlétében, nem mernek elmondani nekik semmit, állandóan triggerelődnek, aktuális bántásokat szenvednek el, régieket élnek újra. Máskor a szülő (vagy fordítva) szerfüggő, agresszív, vagy túlságosan rátelepszik a felnőtt gyerekre: nem tűri el, hogy az a partnerét/házastársát, a gyerekeit vagy a munkáját helyezze előtérbe vele szemben. 

Úgy működne, mint a gazdasági tranzakciók?

A kapitalizmus annyira átszövi az életünket, hogy gyakran komplex emberi kapcsolatok leírására is gazdasági modelleket használunk. Több olyan tanulmányt is olvastam, amelyek cserealapon képzelik el a szülő-gyerek viszonyt, de ezek a gondolatkísérletek rendre leegyszerűsítőnek bizonyulnak. Holland kutatók elemzik például hosszan az idősgondozás morálfilozófiai aspektusait. Végigveszik a kölcsönösség elvét is, amiben az az izgalmas, hogy a gyerekek néha felnőtt korukban is elfogadnak támogatást a szüleiktől – manapság sokszor kénytelenek is, ha lakáshoz, autóhoz szeretnének jutni.

Ugyanakkor ezek leggyakrabban szívességek formájában valósulnak meg, a szülők kifejezik, hogy nem várnak cserébe semmit. Amikor valaki az élete vége felé ezekért mégis benyújtja a számlát a gyerekének, akkor sajnos félő, hogy a korábbi jócselekedeteit semmisíti meg. 

A szakemberek egyébként amellett érvelnek, hogy a gyerek egyáltalán nem köteles olyan szolgáltatásokat biztosítani a szülőnek, ami nem speciálisan a kettejük kapcsolatában élhető meg, hanem más módokon is megvalósítható. Azt a példát hozzák, amikor az anyának szép nagy kertje van, de nem tudja gondozni, ezért a gyerekét egzecíroztatja, hogy hétvégente nyírja le a füvet. De a gyerek távol lakik, elfoglalt, másokkal is időt töltene, nem akar minden hétvégén ezzel foglalkozni. A szerzők ebben az esetben azt mondják, az anyának más forrásból kellene tudni megoldani a dolgot, alkalmazni egy kertész, találni egy kedves szomszédot – vagy ha semmi sem működik, lemondani a kertről. 

Persze annak, hogy gyakran a családtagok végeznek el különböző ház körüli, illetve gondozási feladatokat, általában a költséghatékonyság is az oka. Kutatások szerint egyébként sok idős ember maga is a formális ápolást preferálná az informálissal szemben, hiszen egyrészt intim helyzetekről van szó, amit nem a rokonával akarna megélni (mosdatás, ürítés), másrészt nem szeretne teher lenni a családja számára. De vannak olyan szülők is, akik visszautasítják, hogy ne hozzátartozó ápolja őket. Bár a félelmük, a kapcsolódás iránti igényük érthető, ez sajnos egy olyan kérés, ami általában csak egy bizonyos szintig teljesíthető.  

Határokra mindig szükség van

Az tehát, hogy mivel tartozunk a szüleinknek, nagyon komplex kérdés: vallási, politikai, jogi, gazdasági, pszichológiai, etikai vetülete egyaránt lehet – fentebb ezekből emeltem ki párat. A gyerekek ráadásul nem választják a szüleiket, és a szülők sem a gyerekeiket (bár a szülők hatása a gyerekekre azok képlékenysége miatt nagyobb).

Ha jó a kapcsolat, az ember úgy érzi, nagyon szerencsés, hogy a másikat „kapta”, akivel akkor is szívesen töltene időt, ha nem állna fenn köztük vérségi-nevelői kötelék.

Képesek elfogadni a családtagjukat a hibáival együtt, kitapasztalták, mik azok a helyzetek (például közös sport, kirándulás, étkezések), amelyeken keresztül különösen jól tudnak kapcsolódni egymáshoz, és mi az, amit inkább a barátaikkal érdemes csinálni. Nyilván az is segít, ha mindkét félnek van élete a kapcsolaton kívül is: a szülő nem a gyerektől, a gyerek nem a szülőtől várja a boldogságot, az élet értelmét, és tekintettel vannak arra, hogy mindenkinek megvan a maga élete, ami felett ő rendelkezik.  

Az, hogy mivel tartozol a szüleidnek, nagyban függ a személyes történetetektől, az aktuális kapcsolatotoktól és attól is, mennyi lehetőség van a közös fejlődésre. Az, hogy mire mondasz igent, és mire nemet, valószínűleg egy folyamatos egyensúlyozás: felméred a mindenkori feladataidat, a kapacitásaidat. Van, hogy jobban ott tudsz neki lenni, van, hogy kevésbé, és ez teljesen oké. Segít, ha van testvéred, és együttműködtök a szülőről való gondoskodásban. Az is lehet, hogy több energiát vesz el tőled a bűntudat, hogy visszautasítod a szülő kérését, mint az, hogy ott vagy, és gyorsan megcsinálod. 

Bárhogy is van, szerintem az fontos, hogy legyenek határaid, és magabiztosan kommunikáld is őket. Egyrészt azért, mert ezeken keresztül tudtok igazán kapcsolódni egymáshoz, másrészt azért, mert bármennyire is kiszolgáltatott helyzetben van a másik, és bármennyire is úgy észleled, hogy kizárólag rád van utalva, nem kell eltűrnöd, hogy bántalmazzon vagy zsaroljon téged (a szülőkkel szembeni határhúzásról ITT írtam részletesen).

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Dean Mitchell

Milanovich Domi