Mindennap az örömöt választom a félelmek helyett – Egy kubai nő inspiráló története

–

Egy hónapos utazásom Kubában

2018-ban, az egyéves latin-amerikai hátizsákos körutam első állomásaként Kubában, Varadero repterén landoltam. A határőr belépéskor egy nagyon rövid párbeszéd után felállt és kérte, hogy kövessem. Egy kis szobába vezetett, ahol körülbelül egy órán keresztül faggattak az utazásom céljáról. A párbeszéd valahogy így zajlott:

– Kivel utazik?

– Egyedül.

– Mennyi ideig marad?

– Egy hónapig.

– Hol fog megszállni?

– Három napra foglaltam szállást Matanzasban, aztán még nem tudom.

Mire végeztünk a kihallgatással, teljesen kiürült reptér. Leállt a csomagszállító szalag is, csak az én fekete hátizsákom kuksolt az egyik sarokban.

A brit turisták, akikkel egy gépen utaztam, már valószínűleg rég a mojitót szürcsölgették valamelyik all inclusive hotel medencéjénél. A szállásadóm azt ígérte, kijön elém, de tudtam, hogy már biztosan nem várt meg, azt feltételezve, hogy lekéstem a gépet. Így hát alkudozni kezdtem az egyik taxissal, majd miután megegyeztünk, útnak indultunk a Varadero luxusszállodáival ellentétes irányba, Matanzasba. Egy helyi család által kiadott, szerény kis szobában zuhantam álomba.

A Kubában töltött egy hónap alatt több olyan helyre is eljutottam, ahová a legtöbb külföldi turista nem. Szállodában nem, csak kubai családoknál aludtam, és olyan járműveken utaztam, amelyen csak helyieknek lett volna szabad. Baracoában napokig mezítláb jártam, mert elszakadt a papucsom, és nem volt a környéken olyan hely, ahol vehettem volna újat. Havanna különböző városrészeit pedig gyalog jártam be három nap alatt, keresztül-kasul. Ottlétem végére lett egy halvány elképzelésem a helyiek életéről, ahogyan megelevenedtek előttem nagyszüleim történetei a kommunizmusról.

De ez a történet nem rólam szól, hanem egy kubai barátnőmről, Yamilka Noáról, akivel Costa Ricában ismerkedtem meg egy piciny tengerparti faluban, amit ma mindketten otthonunknak nevezhetünk. Nemrég megkértem, hogy ossza meg a történetét, hogy nektek is elmesélhessem. Íme:

Gyermekkor a vidéki Kubában

„Vidéken születtem egy kis faluban, Holguín közelében. A nagymamámat elhagyta a férje egy másik nőért, és ott maradt öt gyerekkel, köztük az anyukámmal. 

A nagymamám a példaképem. Elképesztően erős, független nő. Mindig ápolt, és a nélkülözés ellenére is figyel a külsejére. A közeli gyárban szakácsnőként dolgozott. A gyár korábban az amerikaiaké volt, de Fidel megszerezte magának.

A gyárban rengeteg dolgozó megbetegedett és rákos lett a toxikus anyagoktól, amit belélegeztek mindennap. De nem volt mit tenni, nem akadt ugyanis más munkalehetőség a közelben.

A gyerekkoromra visszaemlékezve, szinte csak a nélkülözés jut eszembe. Anya várandós volt velem, amikor az apám elhagyta. Később megismerkedett egy másik férfival, és tízéves voltam, amikor megszületett az öcsém. Ekkor az USA még tovább szigorított az embargón. 

Nem volt mit ennünk. Anyám mindennap kukoricadarát főzött vízzel, és egy kis sóval ízesítette. Néha, de tényleg csak néha, volt egy kis cukor is.

A nevelőapám az alkoholba menekült a tehetetlenség és a nélkülözés miatt, és hazaérve nemegyszer ököllel verte a falat dühében. Egyszer arra értem haza, hogy kötél van a nyaka körül, mert fel akarta akasztani magát. Onnantól kezdve rémálmaim voltak arról, hogy a családom meghal.

Csak a nagymamámra és a nagybátyámra támaszkodhattam a nehezebb napokon. Ők voltak az egyetlenek, akik mentálisan egészségesek maradtak a családban. Aztán egyszer csak kaptak egy házat az államtól, és elköltöztek. Úgy éreztem, hogy elhagytak. Megint.

Középiskolában a könyvekbe, az olvasásba és a versírásba menekültem. A könyveim az iskolából voltak, erősen cenzúrázottak persze. Aztán megismertem egy idős bácsit, aki könyveket árult nagyon olcsón, és tőle szereztem olvasnivalót.

Havanna és a szívbaj

Mint minden tinédzserlány, szerettem volna én is jól kinézni, szépen öltözni, de alig volt mit felvennem. Egyszer az egyik barátnőm elutazott, majd amikor legközelebb találkoztunk, nagyon csinos ruhát viselt. Mint megtudtam, Havannából szerezte.

Ekkor határoztam el, hogy én bizony Havannába megyek. Egyes egyedül indultam útnak 17 évesen.

Egy családnál laktam kezdetben, majd számtalanszor költöztem az ottlétem során. Egy évvel később kiderült, hogy meg kell műteni a szívemet. Rögtön születésem után kellett volna, csak hát nem vették észre, hogy gond van. Közel éreztem magamhoz a halált. Rettegtem. 

Hetekkel a műtét előtt be kellett vonulnom a kórházba kivizsgálásokra, és hogy előkészítsenek az operációra. Meg persze jó hosszú várólista is volt.

Hihetetlenül kedves, pozitív és jó hangulatú emberek közé kerültem. Pont az ellentéte volt annak, ami egy kórházról bárkinek eszébe jutna. Esténként kazettás magnóról hallgattuk a zenét, nevettünk és táncoltunk. Egy hónap elteltével tele voltam életörömmel, és meg sem fordult a fejemben, hogy valami rosszul sülhet el a műtéttel. Egyszerűen tudtam, hogy jól leszek. 

A sors iróniája, hogy ez az időszak segített anyámnak, hogy kilépjen a nevelőapám bántalmazó kontrollja alól. A hónapok, amiket velem töltött a műtét előtt és után, ráébresztették, mennyire erős és önálló.

Azt gondolom, ez mentette meg az ő életét is, mert ha tovább marad abban a mérgező kapcsolatban, akkor biztos, hogy komolyan megbetegedett volna.

A külföldi álom

A műtétet követően folytattam a tanulmányaimat Havannában. Megismerkedtem egy olasz fiúval, szerelmes lettem, és távkapcsolatban voltunk évekig. Én persze nem utazhattam. Egyre inkább nőtt bennem az elhatározás, hogy el akarom hagyni Kubát, hogy szabadabban, egy teljesebb életet élhessek. Hogy lássam a világot. A fiú tudott egy kicsit anyagilag segíteni, ez volt az egyetlen dolog, amire támaszkodni tudtam.

Félelmetes volt, de úgy döntöttem, hogy én más életet szeretnék. Belevágtam hát a folyamatba: kérvényeztem az államtól, hogy elhagyhassam az országot. Több mint tíz órát utaztam Havannából Holguínbe, ahol az ügyintézés történt. Előfordult, hogy amikor bemutattam a dokumentumokat, amiket kértek, rámförmedt a hivatali dolgozó, hogy ez mégis micsoda. Ellenkezésnek nem volt helye, ugyanis ha felbosszantod őket, egy tollvonással elintézhetik, hogy sose hagyhasd el az országot. Így hát nem volt más választásom, mehettem vissza Havannába, hogy beszerezzem az újabb iratokat. 

Ez így ment két évig. Idegőrlő folyamat volt, majdnem ráment az egészségem is. Aztán egyszer csak megkaptam a határozatot. Utazhatok! De háromhavonta vissza kell járnom Kubába. Így érkeztem meg Costa Ricába 23 évesen. Akkoriban nagyon egyszerű volt tartózkodási engedélyt kapni, így szinte rögtön meg is szereztem. 

A románcból azonban nem lett tündérmese, az olasz fiú ugyanis időközben megházasodott. Itt voltam hát egy szabad országban, szabad élettel, de egyedül és tele nehézségekkel.

Kubai útlevéllel a világ körül 

Ma, visszatekintve már tudom, hogy akkoriban folyamatos bizonyítási kényszerem volt. Hatalmas célokat állítottam magam elé, hogy érvényessé tehessem önmagam és a létezésemet.

Megpályáztam egy londoni egyetem ösztöndíját, amit el is nyertem. Vízumot viszont nem kaptam. Azt mondták, talán pár év múlva. Második próbálkozásra megkaptam, így kerültem be a filmszakra. Az odaúton Mexikón át repültem, ahol a határőrök már vártak a reptéren. Egy kis szobában kellett ülnöm egy felfegyverzett őrrel kilenc órán át, amíg az átszállási idő tartott. Egyszer szóltam neki, hogy éhes vagyok, akkor elvitt egy kis büfébe, de az ételt nem ehettem meg ott, vissza kellett mennem vele a szobába. Az útlevelem kubai volt, emiatt potenciális veszélyt jelentettem, hogy elszököm, és illegális bevándorló leszek. Hiába lobogtattam a brit vízumot és az egyetemi papírokat. 

Számos esetben ért hátrányos megkülönböztetés a származásom miatt. Egyszer Londonból repültem volna vissza Costa Ricába spanyolországi átszállással. Meghibásodott a gép, ezért nem tudtunk elindulni. Mindenki kapott szállodai elhelyezést aznap éjszakára a légitársaságtól, csak én nem. Nem hagyhattam el a tranzitzónát, így kénytelen voltam ott tölteni az éjszakát egy kényelmetlen széken. Mióta megvan a Costa Rica-i útlevelem, szerencsére szabadon utazhatok. A kubai útlevelemet megtarthattam, bár kétévente meg kell újítani. De mindenképp szerettem volna, hogy legyen, a családom miatt. Sosem lehet tudni… 

Nyitott szívvel, örömökben gazdag életet élni

Sokáig képtelen voltam komoly kapcsolatban lenni, megnyílni, bízni. Nehezen engedtem bárkit is közel magamhoz. Mindig úgy éreztem, meg kell védenem a szívem. Segítséget sem akartam soha kérni. Mindig mindenért meg kellett harcolnom, de már be tudom látni, ha valamiben támaszra van szükségem.

Védenem kell a szívemet a szó szoros, és átvitt értelmében is. Ahogyan fizikai sebeimet a műtét után, úgy a lelkieket is gyógyítom.

Az elmúlt öt évem a gyógyulásról szólt. Megnyitottam a szívem, és ma már egy támogató női közösség tagja vagyok, ahol önmagam lehetek. Megtanultam bízni és azt, hogy szerethető vagyok a sebeimmel és a gyengeségeimmel együtt is. Azt hiszem, már készen állok rá, hogy legyen kapcsolatom. 

És hogy mi jelenti számomra a boldogságot? A legboldogabb két helyzetben vagyok. Az egyik, amikor a természetben tudatosan lehetek jelen. Teljességet érzek. Olyankor semmi és senki másra nincs szükségem. Se pénzre, se partnerre, senkire. Csak a pillanat van, a természet és én. Ilyenkor előfordul, hogy elsírom magam az örömtől. A másik, amikor számomra fontos emberekkel, a szeretteimmel meg tudom osztani a boldog pillanatokat. 

Nélkülözésben nőttem fel, és most sem élek nagy lábon. A gazdagság számomra mégsem, – vagy talán éppen ezért nem – egyenlő azzal, hogy számtalan tárgyat birtoklok és sok pénzem van.

A gazdagság teljesen relatív fogalom. A gazdagság például jelentheti azt, hogy valaki gazdag szeretetben, gazdag egészségben, gazdag szabadidőben, gazdag barátokban vagy gazdag örömteli pillanatokban.

Te döntöd el, hogy számodra mit jelent a gazdagság. Én tudatosan döntök úgy mindennap, hogy az örömöt választom a félelmek helyett.”

A képek a szerző tulajdonában vannak. 

WMN szerkesztőség