Fordított kultúrsokk: így érzik magukat a külföldről hazaköltöző magyarok

–

„Mit keresek én itt?” – A kultúrsokkról és a fordított kultúrsokkról röviden

Az ötvenes évek óta tudjuk, hogy különböző periódusokon megyünk keresztül, amikor egy új kultúrába illeszkedünk be. Általában az első hónapokban minden új és „rózsaszín”, szívesen fedezzük fel az új lakhelyünket, pozitívan értékeljük a történéseket. Ezután jön a sokat emlegetett „kultúrsokk”, ami tulajdonképpen egyfajta megingás akkor, amikor egyre inkább felfedezzük a számunkra furcsa, idegesítő és érthetetlen dolgokat. A sokk jelensége általában hónapokkal a költözés után jelentkezik, legkorábban a harmadik hónapnál vagy akár év(ek) múlva. Nagyok az egyéni különbségek. Miközben telik az idő, feldolgozzuk a két kultúra közti eltéréseket, elkezdünk megküzdeni az ezekből fakadó frusztrációval. Körülbelül hat hónap, egy-két év körül (mindenkinél más) már otthonosan mozgunk az új környezetben, és kezdjük visszaszerezni az önbizalmunkat.

Tehát bizony idő kell ahhoz, hogy hozzászokjunk az új környezethez, és ehhez hozzátartoznak a negatív érzelmek is. Ha ezeket képesek vagyunk feldolgozni, majd pedig túl tudunk lépni rajtuk, akkor mondhatjuk, hogy beilleszkedtünk egy másik kultúrába. 

A csavar azonban ott jön, hogy a kultúrsokkot nem csak külföldön tapasztalhatjuk!

Ha huzamosabb ideig éltünk egy másik kultúrában, akkor valamelyest „ránk ragadnak” annak az értékei, szokásai, szabályai. Ez kisebb mértékben ugyan, de akkor is megtörténik, ha valaki tudatosan szeparálta magát. Amikor hazaköltözünk, elkerülhetetlen, hogy újra átmenjünk a beilleszkedés szakaszain. Ennek része az úgynevezett „fordított kultúrsokk”. A kezdeti kellemes időszak után a hazaköltözés is járhat lélektani és pszichoszomatikus következményekkel, mint amilyen az „idegen vagyok” érzés, szorongás, magány, elutasítottság, ismerősségérzés elvesztése. Ezek a folyamatok azért megterhelők, mert általában egyáltalán nem számolunk vele, hogy előkerülhet ilyesmi a saját hazánkban. Azt gondoljuk, hogy otthon már nem érhet minket meglepetés.

Egyrészt az otthonunk is változik valamennyire, gondoljunk csak a jelen gazdasági helyzetre. Mi pedig kifejezetten sokat alakulunk a külföldön tartózkodás hatására. A legalább pár évet külföldön töltő emberek nagy része nyitottabb, alkalmazkodóbb és önállóbb lesz. Hazatéréskor – és külföldön élőként hazalátogatáskor – ezért érzik magukat sokan ufóknak, amíg újra nem alkalmazkodnak a régi-új környezethez. Minél inkább beilleszkedett valaki az új kultúrába, annál nehezebben találja meg újra a helyét a régiben. 

Ha éppen hazaköltözést tervezünk, akkor érdemes türelmesnek maradnunk magunkkal és másokkal is. Nagyon fontos a folyamatos kommunikáció, és az egymás kölcsönös megértése az otthoniakkal. 

Elbeszélések a hazaköltözés okairól és az itthoni pozitív élményekről

Karolina négy hónapja költözött haza Kanadából – tíz év betegápolás és gyerekgondozás után. Egy évre indult, közben megismerte a férjét, és ez külföldön tartotta. Így mesél: „Eleve nem úgy indultam el, hogy örökre maradok, és biztos emiatt is nehezebben fogadtam el az ottani dolgokat. Itt maradtak a gyerekeim, és azt hittem, beleőrülök. Amikor hozzámentem a férjemhez, már tudta, hogy én egyszer haza akarok jönni.” 

Nem ezért költözött, de elmondása szerint számára nehéz volt egy olyan helyen élni, ahol nemcsak a helyi, hanem más kultúrákat is alaposabban meg kellett ismernie a lakókörnyezetükben. „Persze az évek múlásával kezdtem jobban megszokni dolgokat” – teszi hozzá. 

Esetében friss a hazaköltözés élménye pontosan leírja azokat kavargó érzelmeket, amelyek a legtöbbször jellemzik ezt a nagy változást:

„Erre vártam már évek óta, de érdekes, ahogy közeledett az időpont, egyre többször éreztem a bizonytalanságot. Pedig a gyerekeim, unokáim miatt jöttem haza, mégis fura volt a végén otthagyni a kanadai életet! Viszont amikor landolt a gép Budapesten, kibuggyant egy könnycsepp a szememből, és volt egy nagyon jó érzés bennem, hogy hazajöttem!”

Karolina a párjával érkezett, aki nyugdíjas lett. A munkahely gyorsan megoldódott: „Már megvolt az új munkám a költözés előtt. Ápolónő vagyok, bármikor vissza tudnék menni Kanadába is. Ott nem volt könnyű munkát találni, hiszen nem fogadják el az itteni végzettséget, szóval itthon ebben is nagyobb biztonságban érzem magam. Persze itthon sem könnyű, mert kevesen vagyunk.” 

Anita HR-területen dolgozott. Tizenegy év után tért haza Svédországból a családjával. A hazaindulást több hónapos tervezés előzte meg, ami magában foglalta mind az ottani ügyintézést (például felmondások, nemzetközi költöztetés) és az itthoni lakásfelújítást. Azt gondolhatnánk, hogy mindez rengeteg stresszel járhatott, számukra mégis inkább a pozitív érzelmek határozták meg a folyamatot: „Megélni azt, hogy végre itthon vagyunk, nagy boldogság volt, és ezt még ma is érezzük, három évvel később. Elképesztő, hogy nem kell hónapokkal előre megterveznünk a családi, baráti találkozókat, hogy minden szülinapon ott tudunk lenni. Sokkal több spontaneitás lett az életünkben.”

Zoltán először tíz hónapot, majd másodszor másfél évet élt Norvégiában. Viszonylag könnyű helyzetben volt a hazaköltözéskor ő is, hiszen folytathatta a norvég munkáját a Covidnak „hála”. Igaz, ehhez külső konzulenssé kellett válnia. A nyelvi nehézségek nélküli kommunikációt nagy előnyként éli meg itthon. Számára is fontos a család és a barátok közelsége.

„Ami pedig Skandinávia után kifejezetten nagy öröm a hétköznapokban, hogy az ember jó minőségű hazai zöldségekhez és gyümölcsökhöz tud jutni” 

– mondja. 

Flóra a húszas évei elején élt két évig Angliában, a vendéglátásban dolgozott. Ma Magyarországon párhuzamosan két munkahelye van, adminisztratív és zeneipari területen. Neki leginkább az tetszett hazatéréskor, hogy le tudott picit lassulni itthon. A saját szavaival: „Majdnem másfél év London, majd fél év Bristol azért sokkal gyorsabb ritmust diktált az életemnek, és ez a húszas éveim elején nem feltétlenül volt rám jó hatással.”

Anita és Karolina alapvetően „pozitívan csalódott” a magyar emberekben. Anita számára megnyugtató az itthoni gyermekorvosi rendszer, hogy mindig ugyanahhoz az orvoshoz mennek, aki így jól ismeri a gyerekek kórtörténetét (Svédországban nem ilyen a rendszer). Így folytatta: „Különösen a fiatalokban csalódtam pozitívan Magyarországon: kedvesek, nyitottak. Ha a gyerekekkel jövök-megyek, mindig felajánlja valaki, hogy segít. Olyan is többször előfordult, hogy amíg én leemeltem a babakocsit a villamosról, egy kedves utas megfogta a kisfiam kezét a peronon. Ezek apró dolgok, de jólesnek. Szeretem, ahogy az idősebbek kapcsolódnak a gyerekeimhez, például megszólítják őket az utcán.

Azt érzem, hogy a nagy egész részei vagyunk azáltal, hogy kapcsolódunk idegenekhez is. Ezt szinte sosem éreztem Svédországban a tizenegy év során” – mondja.

Karolina így mesél az itthoni emberekkel kapcsolatos tapasztalatokról: „Kanadában mindenhol kedvesek és mosolyognak a kávézókban, irodákban, kórházakban, ezért ettől féltem itthon. Alapvetően ebben viszont pozitív tapasztalatom lett. Sok papírmunkánk volt, és elég rugalmasan ment szinte mindenhol.”

A hazaköltözők és a fordított kultúrsokk

Flóra azt mondja, hogy amikor hazajött, olyan érzése volt, mintha csak „kiugrott volna külföldre”, de azt mégis kiemelte, hogy közben azt tapasztalta, hogy sok minden változott. Flóránál egész jól tetten érhetjük a fordított kultúrsokkot, ő Anitával és Karolinával ellentétben éppen az emberekkel kapcsolatban hökkent meg: „Érzelmileg teljesen vissza »kellett« változnom, mert hiába a borongós angol időjárás, szerintem az itthoni emberek is azok.” Arról, hogy hogyan küzdött meg ezzel, így beszél: „Igyekeztem meglátni mindenben a jót, és ez valahol segített a jelenlegi – öt évvel hazaköltözés utáni – állapotot kialakítani, amiben már több önfejlesztő, lélekkel komolyabban foglalkozós év van.”

Zoltánnak is volt mit megszoknia újra. Számára az volt a leginkább szembeötlő, hogy északon mennyivel szabálykövetőbbek az emberek. Ezt főképp a közlekedésben tapasztalta:

„Norvégiában az utakon való közlekedés nem egy csatatér, ahol mindenkit le kell győzni, hanem nyugodtan el lehet jutni A-ból B-be. Itthon már néha azért ledudálnak, amikor a lakóövezetben parkolás miatt indexelve lassítasz

– nevet. Aztán hozzáteszi: „Norvégiában nincs »okosba« megoldás sem. Sokkoló volt számomra Magyarországon, hogy a politikát nehéz kikerülni az utcán. Meg kellett szoknom, hogy mindenki rohan, ideges, nem előzékenyek az emberek.” A bürokrácia is nagy kihívás volt. Zoltán szavaival: „Bármit intézel, legyen pecsét, tanú, három példány papíron, szigorúan.”

Karolina is osztja Zoltán véleményét a közlekedésről: „A vezetési kultúra Kanadához képest borzasztó! Sokkal kevesebb az empátia, mindenki rohan, és lenyomják az útról, aki óvatosabb!” Még a következő tényezőket élte meg sokkolóként: „Jellemző itthon a panaszkodás, borúlátás, illetve az állandó cigarettázás, a sok elszórt csikk, szinte minden második ember dohányzik. Volt azért, hogy a stílus nem »megfelelő« az ügyintézés során, ezt nehéz még kezelni. Főleg a férjemnek, aki ötvenöt évig egy teljesen más morálban élt.” Érdekes, hogy nála is tetten érhető a fordított kultúrsokk pár hónap után: „Mindenbe vissza kell zökkenni, nem tudok kirívó esetet, de úgy szinte minden »más«, és szokni kell.

Sokat mondom a férjemnek, amikor természetesnek vesz valamit, hogy ez nem Kanada! Ott több jogod van dolgokhoz, mint itthon, és ez fura.”

Anita is, akit talán a legkevésbé érintett a kultúrsokk, hasonló tényezőket emel ki nehézségekként, mint Zoltán a bürokráciával kapcsolatban: „A gyest és a bölcsődét sikerült gördülékenyen intéznünk, de több hatósággal rossz tapasztalataink voltak.” Majd így folytatja azokról a tényezőkről, ami neki ma Magyarországon nehézséget okoz: „A közélet és közbeszéd minősége elszomorít, emiatt szorongok is folyamatosan. Annyit tudok tenni, hogy a gyerekeimet elfogadásra és mások támogatására nevelem. Mindezzel együtt itt vannak a számunkra fontos emberek, akikre számíthatunk. Svédországban teljesen egyedül voltunk, és

hiába a társadalmi-politikai közeg jobb állapota, ha egyéni szinten a magányt és a lelki meg nem értettséget éreztük nap mint nap.” 

Majd hozzátesz még valamit, ami főleg a hazai kismamákat és mozgáskorlátozottakat érinti. Óriási nehézségként emeli ki az akadálymentesítés hiányát. „Két kisgyerekkel mozogni Budapesten szinte lehetetlen, ha nem akarok autózni. Kevés az alacsonypadlós villamos, és a metróba sem tudok babakocsival lejutni, így igyekszem busszal utazni, ami azért eléggé korlátozza a lehetőségeket” – mondja Anita. 

Amikor Flórát kérdeztem arról, hogy mi érte váratlanul Magyarországon, ő is kiemelte az emberek egymáshoz való viszonyulását az utcán, és továbbfűzte más társadalmi problémákra is rávilágítva. Szerinte több lett a hajléktalan az utcákon, emellett a nemzetiségi kisebbségek integrációját sem tartja megfelelőnek. Így beszélt erről: „Úgy mentem ki Angliába, hogy az ottaniakhoz alkalmazkodom. Londonban a 6-os zónában laktam, találkoztam pár »nem angollal«, és másokat tisztelve élték életüket. Viszont az zavar, hogy a saját hazámban ez nincs teljesen így.” Ennek a gyökere szerinte az, hogy az országban nem jók a körülmények a megélhetéshez. „Számomra sem, például azért, mert nem tudok arányaiban annyit keresni, amennyit a tudásom és munkám ér.” 

Mennyire változtak meg, és hogyan tervezik a jövőt?

Legvégül az is érdekelt, hogy változtak-e a külföldön élés hatására, és hogy tudják a külföldi tapasztalatokat hasznosítani Magyarországon. Zoltán arról számol be, hogy hazajőve sokkal magabiztosabb és környezettudatosabb lett: „Tudod, azt gondolom most, ha sikerült kint is felépíteni egy életet, akkor itthon is meg tudom tenni, képes vagyok rá. Magabiztosabb lettem a nyelvhasználatban is, már nem feszélyez annyira, hogy nem tökéletes a nyelvtanom és a kiejtésem, hiszen láttam, hogy még az anyanyelvi nyelvhasználók sem beszélnek hibátlanul. Norvégia hatására sokkal minimalistább lettem, és jobban odafigyelek például a szelektív hulladékgyűjtésre.”

Flóra világlátásán is sokat formált Anglia: „A tolerancia megjelent az életemben, illetve, hogy mélyebben a dolgok mögé gondoljak. Ha valaki segítséget kér, akkor annak segíteni kell. Meg kell hallgatni másokat.

Nem ciki gyengének lenni, sőt nem gyenge vagy, hanem egy bajbajutott, akár betegségről van szó, akár pénzügyi gondokról. Azért vagyunk mi, emberek egymásnak, hogy könnyítsünk egymás életén. Ezért is mondjuk oly sokszor, hogy az ember társas lény.” 

Flóra igyekezett a negatív élményeket is úgy használni, hogy erőt tudjon meríteni belőlük vagy épp pozitívvá tudja őket formálni. Egy példa erre: „Nem szállok vitába már a szüleimmel. Nem akarom őket megváltoztatni. Ahogyan bárki szembejövőt sem. Élem a saját életemet és hagyok másokat is, hogy éljék a sajátjukat. Ha dolgunk van egymással, a sors/karma/Isten/Buddha/akárki/akármi úgyis úgy intézi, hogy elég erős jele legyen annak. Fontosnak tartom azóta is, hogy magamban kutassak. Egyszer olvastam valahol, hogy időnként meg kell állni a saját belső könyvtárunkban, amiben minden gondolatunkat őrizzük, és felülről/kívülről rendet rakni – kell még az a könyv a gyermeteg gonoszkodásokról? Nem? Akkor dobjuk ki. Adjunk helyet az újnak, a jónak!”

Karolina nem változott meg annyira. „A toleranciát emelném ki, és kicsit lecsendesedtem, talán. Alapvetően nem a csendes típusúakhoz tartozom és az, hogy eleinte nem tudtam kifejezni magam, azt okozta, hogy inkább választottam sokszor a hallgatást. Régebben hamarabb mondtam a magamét. Kicsit jobban megszoktam azt is, hogy ott sokat voltunk csak ketten a férjemmel – most már igénylem ezt.” Majd ez jut még eszébe: „Az angolom nem tökéletes, de érdekes, hogy néha még most is angolul gondolkozom.”

Anitáék számára is sokat adott Svédország. Egyrészt tudja hasznosítani a nyelvet és a kultúráról való ismereteit a magyar munkahelyén is, másrészt a párjával Svédországban lettek felnőttek. Anita szerint ott az emberek többsége jómódban él a magyar átlaghoz képest. Ez átalakította a pénzhez való viszonyát: „Sok mindent megvehettem volna a keresetemből, de nem tettem. Elég volt maga a tudat, hogy megtehetném, és már nem is vágytam a pénzem tárgyi megvalósulására. Ez korábban nem volt rám jellemző. Lenyugodtunk, türelmesebbek vagyunk az embertársainkkal. Az adományozás-segítségnyújtás beépült az életünkbe már nem sokkal a kiköltözésünk után – a szolidaritás nagyon fontos a svéd társadalomban, ami ránk is hatott. 

Az anyukám feministának nevelt, ezt Svédországban társadalmi szinten megtapasztalni fantasztikus volt, és megerősített abban, hogy szükség van a hangunk hallatására ebben a még mindig patriarchális világban.

Már meghúzzuk a határokat – a munka nem mehet a családunk szabadidejének rovására. Olyan, mintha sokkal inkább képesek lennénk kívülről szemlélni magunkat és a helyzeteket, amikbe kerülünk, így nem állunk bele értelmetlen konfliktusokba – megengedőbbek, lettünk. Valahogy a »meg fogjuk oldani« és a »nem dől össze a világ« keverékét alkalmazzuk.” 

Anita és Flóra nem terveznek költözést. Karolina ezt nyilatkozza a jövőről: „Én szeretek itthon élni, de ez nem zárja ki azt, hogy megpróbáljak máshol élni megint. De az biztos, hogy nem olyan messze, mint korábban. Spanyolország például egy vonzó cél.” Zoltán pedig hamarosan költözik újra, ezúttal Svédországba.

Forrás: Chaoran Zeng, 2013

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Francesco Carta fotografo

WMN szerkesztőség