Szia, Tanárnő! a ballagókhoz: Be tudjátok majd temetni az árkokat, vagy ti is odaálltok a két szélére?

–

Nekem még azt mondogatták a szüleim: „Legalább nektek jobb lesz.” Ezt nem csupán reménykedve, hanem teljes bizonyossággal fogalmazták meg, miközben a susogós melegítőnadrágban kevertek egyet a bográcson. Úgy sétáltam át a teljes napfogyatkozáson, az ezredfordulón, az európai uniós csatlakozáson, hogy végig egy jobb jövőre készültem. 

Nem tudom, ma mit mondogatnak a szülők a gyerekeiknek, de van egy olyan érzésem, hogy nem ezt. Amíg nekem a Hold eltakarta a Napot, világvége nélkül beállt a millennium és hivatalosan is európai lettem, titeket, kedves ballagók, bezártak a Covid miatt, végignézhettétek egy háború kibontakozását a közvetlen közelünkben, s eközben arról sem feledkezhettetek meg, hogy mindannyiunkat fenyegetnek a klímaváltozás egyre nyilvánvalóbb következményei.

Nem azért vagyok ma itt, hogy elkeserítselek titeket, de eddig is őszinte voltam, és ezen nem kívánok változtatni. Azt várjátok tőlem, hogy kijelentsem, készen álltok az előttetek álló megméretésre, megkaptatok tőlünk mindent, ami az élethez szükséges, de ha a szívemre teszem a kezem, meg kell mondanom, egyáltalán nem vagyok ebben biztos.

Azt tudom, hogy képesek vagytok szöveget értelmezni, ismeritek a szokásos csapdákat, tudjátok, hogy idézetnél ki kell tenni az idézőjelet. De vajon olvastok majd a sorok között? Állva maradtok azoknak a szavaknak a súlya alatt, amelyek majd össze akarnak roppantani titeket? Meghalljátok majd azokat a mondatokat, amelyek képesek az embert megszilárdítani?

Bármi mellett vagy ellen tudtok érvelni százhúsz–kétszáz szóban, és kisujjból megoldjátok a hivatalos levelet. De vajon érzitek a saját értéketeket annyira, hogy amikor kell, kiálljatok magatokért? Felismeritek majd, ha a másiknak van igaza? Tudtok majd úgy vitatkozni, hogy mindvégig megmarad köztetek a tisztelet? Be tudjátok majd temetni az árkokat, vagy inkább ti is odaálltok a két szélére? Felismeritek majd a szavak jelentőségét?

Ha az élet elétek sodor egy novellát vagy verset, bizonyára elindul majd bennetek a program – cím és a szöveg viszonya, szerkezet, nézőpont, fő motívumok stb. De mi van az élet nagy fájdalmaival, feszítő kérdéseivel? Beszéltünk eleget arról, miért nem tudunk beszélni a halálról? Megértettétek, mit jelent esendő, törékeny emberként létezni a világban? Jó úton indultatok el önmagatok keresésében?

Próbáltam mindig úgy beszélni, hogy azzal megtanítsalak titeket a szakkifejezések helyes használatára, a szabatos fogalmazásra. De példát mutattam azzal kapcsolatban is, hogy milyen egy önmagáért felelősséget vállaló, felnőtt ember? Észben tudtam tartani, amikor épp nekem estél vélt vagy valós igazságodat védelmezve, hogy még csak kamasz vagy? Láttad rajtam, hogy önazonos vagyok, amikor a munkámat végzem?

És ezt már csak nagyon félve kérdezem: elgondolkodtál azon, hogy te is tanár legyél?

Tegyük fel, hogy ti készen álltok. De én készen állok a folytatásra? Tudok majd ugyanolyan lelkesen beszélni a következő turnushoz, ahogyan hozzátok? Érteni fogják az időnként pusztító vicceimet? 

Lesz még kedvem viccelni, vagy csak unott tekintettel ledarálom majd a napi adagot? Kihúz majd a kreativitásom a kijavítatlan dolgozatok tengeréből? Képes leszek érdeklődni a tanulóim hogyléte felől, vagy ismét melegen iszom majd a kávét egy jól felszerelt irodában?

Igen, tudom, most már időszerű lenne némi erkölcsi útmutatás is a sok kérdés után, de itt végképp elakadok.

Legyetek szorgalmasak, dolgozzatok keményen, mert az kifizetődik előbb vagy utóbb – mondanám, de mind tudjuk, az élet ennél jóval bonyolultabb. Keressetek valamit, amiben tényleg örömöt találtok, amiben kiteljesedhettek – folytathatnám, de tényleg ez a boldog élet receptje?

Szóval, szeretném azt mondani, hogy nektek majd jobb lesz, de ez nem rajtatok múlik. Az viszont igen, hogy ti jobbak lesztek-e. Magatoknál vagy másoknál, az valójában szinte mindegy. Mindig jobbnak lenni, mindig többé válni. Ennyi a feladat.

Kiemelt kép: Bielik István

WMN szerkesztőség