Kémia és őszinteség – csak ennyi hiányzik az új romkomból

Esküszöm, semmi másra nem vágytam, csak egy jó kis kényeztető szórakozásra. Csak arra, amit az előzetes ígért: a régi sablonok feltöltésére új tartalommal, amiben a világ (nyugatibb felének) multikulti szépsége megmutatkozik, és amiből kiderül (reméltem én), hogy a különbözőségeink gazdagítanak, de a hasonlóságaink lényegesebbek, és az igaz szenvedély ledönt minden konvenciót.

Nem is tűnik olyan bonyolultnak, hogy ne lehessen könnyedén kivitelezni, hiszen Londonban mindennapos valóság a pakisztáni és a brit családok együttélése (akár egy utcában, szomszédos házakban is – jó, nem minden kerületben), a gyerekek közös felnövekedése, a másodgenerációs bevándorlók integrációja, és olyat is láttunk már (hajaj), hogy egy jó családból való brit nő beleszeretett egy pakisztáni orvosba (emlegetik is a filmben a híres esetet).

Szóval a sztorival igazán nincs gond, még az apró részletek is stimmelnek: a főszereplő lány, Zoe (Lily James) a harmincas éveit tapossa, de megrekedt a magánéleti útkeresésben, vélhetően van némi kötődési zavara is (az anyja biztosan adna okot rá, de mivel az apja egyáltalán nem szerepel a képben, így aztán ő is); a férfi főhős, Kazim pedig a családi és vallási hagyományok és a modern értékek között vergődik.

Amikor megismerjük őket, Kazim épp úgy dönt, visszatér a gyökereihez, és elrendezett házasságért folyamodik (noha már ő is érett férfi), amit a szülei egy házasságközvetítővel intéznek, és ha kell, Pakisztánból hozatnak neki feleséget.

Zoe pedig (akivel együtt nőtt fel) csatlakozik hozzá dokumentumfilmesként, mert – a legtöbb nyugatihoz hasonlóan – izgatja a kérdés, hogy működhet-e ez az ősi szokás a mai korban is.

A többit kitalálhatjátok, nem kell hozzá nagy ész (már bocsánat), egy dolog csak: hogy a két főhős között végig izzon a levegő, és az utolsó percig ne engedjenek a vágyaiknak. Meg persze néhány jó poén útközben, vicces mellékalakok, akikben felismerhetjük a saját hozzátartozóinkat, valós emberi gyarlóságok és esendőségek, valamint egy szenvedős klip az aranymetszésnél, hogy rendesen ki legyen érdemelve az a hepiend.

Mondom, mik az én referenciáim, ahol a recept tökéletesen működött, és olyan egyszerűen és nagyszerűen összeállt minden: Tuti dolog, Micsoda nő!, Sztárom a párom, Harry és Sally, Francia csók, A szerelem hullámhosszán, Minden végzet nehéz, Szerelemre hangszerelve, és persze folytathatnám a sort, de a lényeg, hogy nem kell ezt a műfajt újra feltalálni, elég csak értelmes és igaz tartalommal megtölteni.

Elsőfilmes forgatókönyvíróval állunk szemben, akinek fontos küldetése volt a produkcióval: szerette volna a pakisztáni etnikum európai megítélését némileg feljavítani, mivel személyes érintettsége van az ügyben.

Jemima Khan az angol gazdasági, társadalmi és kulturális elit kellős közepébe született (Goldsmith néven): apja bankár és szállodalánc-tulajdonos volt (zsidó gyökerekkel), az anyja meg brit arisztokrata, ő maga pedig Lady Diana egyik bizalmas barátnője. Jemima azonban az egyetem alatt beleszeretett egy pakisztáni krikettjátékosba, Imran Khanba, és azon nyomban hozzáment feleségül, még Lahorba is vele tartott, ahol majd egy évtizedig éltek együtt. A házasságnak két fiúgyermek lett a gyümölcse, és láss csodát, az egyiket épp Kazimnak hívják. 

Jemima Khant nem kevés atrocitás érte Pakisztánban zsidó származása és kívülállósága miatt (egy súlyos rágalmazási pert is el kellett szenvednie: antik csempék csempészésével gyanúsították, egyértelműen koholt vádak alapján), mégis az ország és a pakisztáni kultúra elkötelezett híve és nagykövete lett (mint az ábra mutatja). A férjétől elvált ugyan, és visszatért a szülővárosába, Londonba (ahol később újságíró, szerkesztő, majd dokumentumfilmes producer lett), de tíz éve készül arra, hogy ezen a történeten keresztül a számára oly fontos két kultúrát egyesítse. (Eközben volt férje politikai pályára lépett, és egy időben Pakisztán elnöke is volt.)

A produkció megfelel a ma elvárt feltételeknek: pakisztáni rendező állt a kamera mögött (Shekhar Kapur, aki készített már pakisztáni és brit filmet is, például neki köszönhetjük az I. Erzsébet életét feldolgozó két filmet Cate Blanchett-tel), a férfi főszereplője pedig maga is félig brit, félig pakisztáni színész: Shazad Latif (a film egyik legnagyobb erénye), a női főszereplő meg egy hétpróbás romkomhősnő: Lily James. De a szereposztásban ott virít Emma Thompson neve is, aki – szerintem – csak a jó ügyért vállalhatta ezt a projektet, színészi kihívást ugyanis nemigen tartogatott számára.

De az az igazság, hogy abban a néhány jelenetben, amiben rendesen belenézhetünk Emma Thompson szemébe, máris kiderül, mi a baj az egész filmmel: hogy a valódi emberi tapasztalat és lélek hiányzik belőle. Lily James ugyan megnyerő jelenség és dekoratív nő, aki eladható „szomszéd lánynak” és különleges szépségnek is, de én még nem láttam tőle egyetlen igazán mély, őszinte pillanatot sem (pedig jó pár filmjét ismerem), folyton úgy érzem, csak pofákat vág, „játszik”. A partnere messze természetesebb és autentikusabb játékstílust visz, és az is üdítő, hogy nem a klasszikus nyugati férfiideált testesíti meg (vagy még egy korábbit, a Gregory Peck-félét), csak egyedül, ugye, nehéz egy szerelmet a vászonra varázsolni.

Márpedig itt pont a fontos pillanatok konganak az ürességtől, hiába tolják alá a zenét ezerrel, nehogy eltévesszük: most kéne meghatódni. 

Nem ez lesz az a film, amit rosszkedvünkben előveszünk, mert garantáltan felvidít, de persze bántani sem érdemes, hiszen nincs benne fájdalmas hiba vagy merénylet ellenünk. Egyszerűen csak nem elég jó.

Pakisztán és az ott élő, vagy onnan származó emberek egy romkomhoz képest valóban árnyaltan jelennek meg, a hagyományaik sem csak felmagasztalva, hanem megkérdőjelezve kerülnek elénk. Ugyan a film végére mégsem a tradíciók, hanem a szenvedélyek győznek (ennyi spoiler ugye belefér?), de ez nem jelenti azt, hogy az európai kultúra lenyomná az ázsiait, csak annyit, hogy mindkét részről nyitottság és elfogadás szükséges az együttéléshez. A két (vagy több) kultúra keveredését pedig ideje lenne minden félnek elfogadnia, mert ez a mai világban elkerülhetetlen – mellesleg a helyi kultúrák is kezdenek felhígulni a globalizáció miatt. (Nem én mondom, hanem a film.) 

Azért nem kell megijedni, a tanulság nem olyan súlyos, hogy még a mozitermet elhagyva is ezen agyaljunk. Ugyanúgy elszáll egy pillanat alatt, ahogy sajnos a romantika.

Képek: Robert Viglasky ©2022 STUDIOCANAL SAS

Gyárfás Dorka