A randiappok kötéltánca: megadják, amire vágyunk, de folyton éhesen is tartanak, hogy mindig visszatérjünk hozzájuk

–

A legnépszerűbb randiappok világszerte 366 millió felhasználóval büszkélkedhetnek, és a regisztrálók mintegy háromnegyede komoly kapcsolatot keres. A platformok azt ígérik: megkönnyítik az ideális partner felkutatását egy olyan világban, ahol gyakran elveszünk a lehetőségek forgatagában.

Ezek az oldalak tálcán kínálják nekünk az esélyt, hogy kihagyjuk az ismerkedés legidőigényesebb és legidegtépőbb részét, hiszen összegyűjtik nekünk azokat az embereket, akiket nagy valószínűséggel érdeklünk, leegyszerűsítve a természetes szűrési folyamatokat.

Ám sajnos ez a gyakorlatban sokszor mégsem így működik, és mivel az alkalmazások nem képesek összekötni minket a megfelelő emberekkel, csak még magányosabbnak érezhetjük magunkat általuk.

Ez az elégedetlenség pedig bizonyos felhasználókat arra ösztönöz, hogy a lehető legjobban megértsék az appot működtető algoritmust, és ezzel a tudással javítsanak az ottani élményükön, az online randizás meghackelésére irányuló kísérleteket pedig szívesen meg is osztják egymással: YouTube-videók százai magyarázzák lépésről lépésre, hogyan tudjuk manuálisan resetelni a fiókunkat, a TikTokon pedig azt is megtanulhatjuk, milyen sorrendben érdemes elutasítani, majd lájkolni más felhasználókat, hogy értékesebb matcheket kapjunk. A megoldások éppen olyan bonyolultak, mint amilyennek ezeket az algoritmusokat képzeljük, ám ha alaposan megvizsgáljuk őket, gyorsan kiderül, hogy miért nem érdemes rájuk bízni a boldogságunkat. 

Matematikai képletekké egyszerűsített randikultúra

Meglepően régóta használjuk a tudományt az emberek közötti kapcsolatok kialakítására és azok potenciális sikerének mérésére, sőt még a mai, letisztult és játékszerű applikációk nagy része is évtizedek óta ismert módszereken nyugszik. A matematikai alapú párválasztás ötlete a 60-as évek óta része a randikultúránknak, amikor is kutatók elkezdtek pszichológiai elméletekre alapuló algoritmikus kompatibilitás modelleket készíteni (amelyek pontos működésére később fogok kitérni), és ennek hatásai már az olyan korai randioldalakon is megfigyelhetők voltak, mint a Match.com, amely leginkább demográfiai adatok és a felhasználók érdeklődési körei alapján hozta össze a párokat.

Akkoriban az online ismerkedés még erősen tabutémának számított, és a legtöbben csak az elkeseredettek utolsó lehetőségeként gondoltak rá, ám miután megérkezett a queer férfiak számára létrehozott Grindr, kiderült: az online randizás is lehet kötetlen, szórakoztató élmény. Az app egyik legizgalmasabb funkciója volt, hogy a felhasználók láthatták egymás aktuális helyzetét, így segítségével akár bele is futhattál abba a vonzó srácba, akit a boltban láttál, de nem mertél megszólítani.

Ezt a vonását a pár évvel később startoló Tinder alapítói is szerették volna beépíteni saját alkalmazásukba, amelyet főként azzal a céllal hoztak létre, hogy egy laza, szórakoztató alternatívát nyújtsanak egy addig hosszú, komoly levelezésekre és végtelenül részletes profilokra tervezett piacon.

A könnyen kezelhető, képekre fókuszáló felület, ahol úgy tudod gyűjteni a lájkokat és az elismerést, mint a Pokémon-kártyákat, úgy lett kialakítva, hogy az app újra és újra beszippantsa a felhasználót.

Amikor 2012-ben végre nyilvánosan elérhetővé vált, instant sikert aratott, és alapjaiban változtatta meg nemcsak az alapítói életet, de a randizás kultúráját is. Rövid idő alatt a piacon is megjelentek a klónjai: utódai, bár jellemzik őket bizonyos megkülönböztető jegyek (a Bumble például a nőkre hagyja az első lépést, a Hinge-en pedig részletesebb profilokat készíthetünk), a működésükben nemigen térnek el egymástól: a felhasználó kap egy pakli profilt, amelyeket vagy elutasít, vagy kedvel, ha pedig mindkét fél pozitívan reagál a másikra, a rendszer jelzi nekik, hogy párba álltak és megkezdhetik a beszélgetést.

A szomorú valóság: még az online ismerkedésben sem indulunk egyenlő esélyekkel

A legtöbben azonban a mai napig nem tudunk sokat az algoritmusokról, amelyek eldöntik, hogy melyik profilokat fogjuk látni és milyen sorrendben. A kedvenc társkereső alkalmazásaink mögött álló cégeknek jó okuk van arra, hogy ezek pontos működését eltitkolják a felhasználók elől:

a csúf valóság ugyanis az, hogy nem mindenki indul egyenlő esélyekkel, és igazságtalan tényezőkön múlik, hogy kinek a profilja lesz a leginkább látható.

2016-ban derült fény arra, hogy a Tinder az Elo pontozási rendszert használja a felhasználók párosításához, ugyanazt, amivel a profi sakkozókat is rangsorolják.

Nagyon röviden arról van szó, hogy az egész Tinder egy hatalmas és gyakran kényelmetlen „szexi vagy nem” játék: az app az alapján helyezi kategóriákba a felhasználókat, hogy mások a platformon miként reagáltak rájuk (tehát jobbra vagy balra ment a csúszka), a népszerűbb szinglik véleményét pedig súlyozottan veszi számításba.

Tehát minél többen húzták jobbra az adott személyt, annál többet ad a döntésük a te pontszámodhoz, hasonlóan ahhoz, ahogy egy sakkozó pontszámát az határozza meg, hogy milyen státuszú játékosokat sikerült legyőznie.

Amikor ez az információ nyilvánosságra került, hatalmas felháborodást váltott ki a felhasználók körében, és azok, akik a kevésbé szerencsés kategóriában sejtették magukat, kiábrándultak az alkalmazásból.

És bár mára a legtöbb vezérigazgató nem hajlandó beismerni, hogy ennyire felszínes módszerekkel minősítik a felhasználókat, ez nem jelenti azt, hogy bármiben is változott volna az appok működése. A Hinge alapítójának, Justin McLeodnak, nemrég nyilvánosan kellett megvédenie a stratégiájukat, miután korábban elismerte, hogy az a Gale–Shapley-algoritmuson, egy Nobel-díjas képleten alapul, amelyet 1962-ben David Gale és Lloyd Shapley közgazdászok terveztek, hogy találjanak egy olyan módszert emberek egymáshoz való párosítására, amelyben mindenki a lehető legelégedettebb a választásával. Ezt úgy érik el, hogy előbb hagyják a csoport egyik felének, hogy kiválasszák a számukra legszimpatikusabb partnert, majd azok, akiket az első körben elutasítottak, továbbléphetnek a második, harmadik, negyedik jelöltjükhöz, addig ismételve a folyamatot, ameddig mindenki párba áll.

A Bumble mögött álló csapat bölcsen hallgat arról, hogy milyen módszereket használnak, de sok szakértő szerint ők is olyan rangsorolási rendszert alkalmaznak, ami a népszerűségük alapján állítja fel a felhasználókat, és aztán főként a saját rétegükből mutat nekik lehetőségeket – ez pedig sokszor oda vezet, hogy a felajánlott profilok nem keltik fel az érdeklődésüket.

Így manapság ha egy randiapp vezére megemlíti is az algoritmusukat, igyekeznek olyan homályban tartani a részleteket, amennyire csak lehet. 2019-ben a Tinder egy blogbejegyzésben állította, hogy már nem csak az Elo-rendszer alapján dolgozik, és figyelembe vesz olyan tulajdonságokat is, mint a lájkolt profilok további párjai vagy a profil aktivitása, de a folyamatosan növekvő fotósáv és a bemutatkozásra szánt opciók limitálása nem pont ezt a benyomást kelti. 

Óvatos kötéltánc a beetetés és a sikertelenség között

Bár mára sok konteó kering, be kell látnunk: nem tévednek nagyot azok, akik azt állítják, hogy a társkereső appok elhúzzák előttük a tökéletes partner mézesmadzagját, majd később szinte csak érdektelen profilokat mutogatnak. Hiszen, ha ezek az alkalmazások sikeresek lennének abban, hogy boldog, stabil párkapcsolatokat találjunk általuk, akkor nem térnénk vissza hozzájuk, ha pedig egyáltalán nem működnének, akkor sem lennénk rájuk kíváncsiak.

Tehát ezek az appok kötéltáncosként egyensúlyoznak aközött, hogy megadják nekünk, amire vágyunk, és hogy közben mégis éhesen tartsanak minket.

Akár a legvágyottabb kategóriába sorolnak minket, akár a hierarchia aljára kerülünk, pontosan tudják, hogyan kell pénzt csinálni a státuszunkból. 

Ha vonzóbbnak nyilvánítanak, a jelenlétünknek kulcsfontosságú szerepe lesz az alkalmazás sikerében: a népszerű profilok jelentik a csalit, amivel a kevésbé sikeres tagokat a platformon lehet tartani.

Ezeket a felhasználókat általában bizonyos kiváltságokkal ruházzák fel, például több lájkot adhatnak és szélesebb körből választhatnak partnert, míg a skála másik végén lévők (és mondjuk ki, a férfiak, akik becslések szerint a tagok nagyjából 60-70 százalékát teszik ki) esetében az a cél, hogy egy pont annyira frusztráló élményt kapjanak, amitől még nem vágják falhoz a telefonjukat, de elgondolkoznak rajta, hogy inkább előfizessenek a prémiumra.

Ennek érdekében, népszerű társaikkal ellentétben, a rendszer megnehezíti számukra az ismerkedést: például szándékosan nem jelenítenek meg olyan profilokat, amelyek valóban érdekelnék őket, és korlátozzák a naponta elérhető interakciók számát is. Mindezt azért, hogy a pórul járt felhasználókat a prémiumszint felé nyomják, és ezzel látszólag visszaadják a kezükbe a gyeplőt. 

Az ígéretet nem váltják be, csak a lehetőséget lóbálják meg előttünk

Még a Tinder magukat érzékenyebbnek és személyiségközpontúnak hirdető versenytársai is (amik egyébként, a Bumble kivételével, mind a MatchGroup nevű amerikai techóriás alá tartoznak) elsősorban ezekből a fizetős szolgáltatásokból tartják fenn magukat, így a valódi szándékaik mindig megkérdőjelezhetők lesznek, hiszen az az érdekük, hogy elnyújtsák a párkeresést.

Ám valójában minél több időt (és pénzt) fordítunk rájuk, annál kevésbé valószínű, hogy szembejön a vágyott profil: hiszen ha egy hosszú sornyi embert állítanak elénk, és a rendszer mindig a legjobb lehetőséget kínálja fel közülük elsőként, az azt jelenti, hogy a következő jelöltnek már egy picivel rosszabbnak kell lennie.

Persze ettől még időnként fel-felbukkan majd egy izgalmas, új profil, és akár szerencsénk is lehet, de ha pusztán az esélyeinket nézzük, a randiappok algoritmusai nem a mi oldalunkon állnak. 

Mégis, a szerelmi életünket uraló alkalmazások legnagyobb hibája nem az, hogy kegyetlen játékként működnek, hanem az, hogy az egész randizásból játékot csináltak.

Az még hagyján, hogy ezek az appok a személytelen hook-up kultúrát népszerűsítik, normalizálták a ghostolást (vagyis a magyarázat nélküli felszívódást), és roncsolják az önbizalmunkat, de mellé szándékosan függőségbe taszítják a felhasználóikat azzal, hogy hozzászoktatják őket a külső validáció kergetéséhez, majd eladják nekik a tökéletes partner gondolatát, hogy legyen mit üldözni.

Gyorsaságuk és széles körű elérhetőségük igazi dopaminbombává teszi őket, és még akkor is képesek lenyomni azt a kis gombot az agyunkban, ha sosem váltják be igazán az ígéreteiket, csak meglóbálják előttünk a lehetőséget. És még azt sem mondhatjuk, hogy becsaptak volna bennünket: a randiappok sosem ígértek nekünk párkapcsolatokat, ők csak összekötnek valakivel.

A lényeg az, hogy minél több párt szerezzünk, nem pedig az, hogy megtaláljuk a legjobbat. 

Nem az appot, hanem a hozzáállásunkat kell megváltoztatnunk

Ha ebből a szemszögből nézzük őket, világossá válik, hogy ha a klasszikus módokon használjuk ezeket a platformokat (például a végtelenített húzogatás és a lájkokban mért önbecsülés), az nem lesz segítségünkre abban, hogy megtaláljuk a párunkat vagy lebonyolítsunk egy relatíve kellemes randit.

Amikor kivesszük a személyességet a randizásból, az garantáltan negatív hatással lesz arra, ahogyan egymással bánunk, online és offline egyaránt. Ez a rendszer természeténél fogva embertelen, de az ingyenes szabadidős programok hiánya, az internetre átkerülő mindennapok és a munka–magánélet egyensúly kibillenése sokszor azt éreztetheti velünk, hogy nincs más lehetőségünk, mint beszállni a játékba.

Tehát a vágy, hogy sikeresek legyünk benne és értékesnek érezzük magunkat, valamilyen szinten természetes, és az is érthető, ha ennek érdekében készek vagyunk „becsapni” a mindenható algoritmust. 

Ám ha valóban egészséges kapcsolatokat akarunk építeni, vagy csak kevesebb eseménytelen, értelmetlen interakciót szeretnénk a szerelmi életünkbe, van jobb megoldás annál, mint hogy mindenáron próbáljuk megnyerni ezt a népszerűségi versenyt. Például az, ha a profilunk és a lájkjaink helyett inkább az appokhoz fűződő viszonyunkat változtatjuk meg.

Ha erre vágysz, legközelebb ne azért tinderezz, hogy bizonyosságot szerezz arról, mennyire tetszel másoknak, hanem hogy kiderítsd: neked mi tetszik.

Ha pedig találsz valakit, aki őszintén felkelti az érdeklődésedet, koncentrálj rá, ahelyett hogy a rajongótáborod növelnéd. Vagy hagyj figyelmen kívül mindent, amit az elmúlt tíz percben mondtam, és húzz jobbra mindenkit, akinek kilóg a feneke. Nekem bejött. 

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Annika McFarlane

Nyáry Luca