Wilson Luca: Nem vagyok beteg, radikális eszmék rabja, vagy börtönből szabadult, mégis kopasz lettem
„Néni, levágatta a haját? – Igen. – De kopaszraaaa? – Igen. – Miért? – Jobban érzem magam tőle.” A kislány elnémult. Nem volt több kérdése, csak tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy nagy vigyorral az arcomon továbbsietek. Próbálok visszaemlékezni, hogy amikor én kislány voltam, láttam-e kopasz nőket az utcán. És egyáltalán, meddig hívunk valakit rövid hajúnak, és honnantól számít valaki kopasznak? Múlt héten ugyanis levágattam a vállig érő hajamat négy és fél milliméteresre, azóta pedig folyton a csupasz fejeken töprengek. Wilson Luca írása.
–
A kopaszság vajon mi?
Érdekes gondolatkísérlet számomra megfejteni, hol végződik a rövid hajúság, és hol kezdődik a kopaszság. A puszta tényeken túl, vajon van-e olyan, hogy társadalmi kopaszság? Hadd mondjam el, mire gondolok. Amikor emberek színét, formáját és egyéb testi adottságait minősítjük, egyrészt hajlamosak vagyunk egyszerűsíteni, másrészt pedig egy közmegegyezésen alapú sztenderhez viszonyítani. A kövér és sovány (mihez vagy kihez képest?) jelzők tipikusan ilyenek, de az emberek bőrszínét leíróak szintén.
Fekete vagyok, de ez sokkal inkább egy társadalmi szín, ha lehet így fogalmazni, semmint a tényleges bőrszínem, hiszen az inkább a barna egyik árnyalata.
Mi, emberek egyébként is a színpaletta ezerféle változatában jelenünk meg: aki sminkelt már valaha, vagy sminkelték, és elhangzott, hogy ilyen vagy olyan tónusú a bőre (az enyém például sárgás), az tudja, miről beszélek.
No de vissza a kopaszsághoz. A hipotézisem tehát az, hogy társadalmilag kopasz lettem, és ez messze túlmutat azon a kérdésen, hogy valójában kopasz vagyok-e, vagy sem. Elmondom, mit értek ez alatt. Képzelj magad elé egy kopasz férfit. Megvan? Most áruld el, kérlek, van-e haja, vagy sem? Persze hogy nincs, fénylik a kopasz feje búbja, igaz? Az én fejem búbja nem fénylik, sőt, sűrű fekete haj borítja, ami talán már van hat milliméter hosszú is a nyiratkozásom óta. Mégis, azt gondolom,
nőként máshol lehet a kopaszság határa, mint férfiként, és gyakorlatilag mindegy, hogy van-e hajam ténylegesen, vagy sem. Jól mondta a kislány, kopasz vagyok, mert társadalmilag valószínűleg ebbe a tartományba esik egy nő, aki levágatta a hajának jelentős részét.
A popkultúra nagy kopaszai
A közhiedelem szerint a nők akkor esnek át radikális frizuraváltáson, ha valami óriási változás állt be az életükben, és annak általában a párkapcsolati státuszukhoz van köze. Nos, a kopaszság (innentől a pár milliméteres hajra is így fogok hivatkozni) sokak szerint még ennél is több mindenről árulkodik: teljes mentális megborulásról, talajvesztettségről, sőt, egyenesen az őrület kénköves tornácán való egyensúlyozásról. Britney óta.
Britney Spears, a 2000-es évek megkerülhetetlen popikonja, 2007-ben kopasztotta meg magát, és az erről készült paparazzi fotók gyakorlatilag beégtek a kollektív vizuális tudatba. Britney, amint széles vigyorral az arcán, elektromos borotvával a kezében szedi le tincsenként hajkoronáját. Britney szürke kapucnis pulcsiban vicsorog a lesifotósokra. Britney, amint ugyanebben az említett pulóverben esernyővel támad egy ezüst SUV-ban ülő paparazzira. Több se kellett a médiának, létrehozta „a bolond kopasz nő” toposzát! Fel lehet tenni a polcra, közvetlenül „a bolond macskás nő” mellé – nézegetni, és közben nagyokat kacagni.
2019-ben, az életéről szóló dokumentumfilmben kiderült, Britney azért borotválta le a haját, mert „nem akarta, hogy bárki is hozzáérjen”. Szerintem ez egy felettébb kifejező mondat, mert jól ábrázolja, hogy a 2000-es évek sztárkultuszában tényleg mindenki akart ezektől az A-listás celebektől valamit, lehetőség szerint egy darabot a lelkükből, vagy ha mégsem, akkor legalább egy közös fotót, egy apró érintést, egy röpke pillantást. El tudom képzelni, hogy folyamatosan sérültek Britney énhatárai, a média, a producerek és úgy en bloc a zeneipar szemében pedig csak egy hang volt, egy test, aki színes-szagos show-kat csinál, és nagy pénzeket hoz sok-sok ember konyhájára.
Egy ilyesfajta tárgyiasítás, és tárgyiasulás közben az ember sokkal inkább érzi magát eszköznek, semmint érző emberi lénynek, viszont egy ponton túl már nem akarja mások kívánalmait szolgálni érthető módon… Ez megint csak egy feltételezés, annyi viszont biztos, hogy volt egy idegösszeroppanása, amit a média akkoriban merő gúnnyal kezelt, nevetség tárgyává tett, és amint nem testesítette meg számára Britney „a szép szőke lány, aki mellesleg énekelni is tud” imidzset, kegyetlenül megalázta.
Elég kellemetlen, hogy míg egy férfinek szinte sosem, egy nőnek szinte mindig meg kell indokolni, hogy miért kopasz.
Nem volt ez másként Sinead O'Connor esetében sem. Miért, miért, miért? – hangzott folyton a kérdés. Miért vagy kopasz? Azért, fogalmazta meg Sinead, mert számára a művészet szorosan összefonódik az aktivizmussal, és onnan, ahonnan ő származik (Írország), ennek nagy hagyománya is van ráadásul. Az énekes továbbmegy, és kifejti, hogy az ír társadalom merev normái előírják, hogyan nézhet ki egy férfi, és hogyan egy nő. Ő pedig ezekből az előírásokból nem kért. Radikális volna-e gondolat? Polgárpukkasztó? Szemérmetlenül öntörvényű? Ám legyen.
És mi a helyzet azokkal a közszereplőkkel, hírességekkel, akik pont, hogy l’art pour l’art, azaz csak az önmagáért való esztétikum miatt választották az extra rövid frizurát? Nem vált a védjegyükké, nem nyilatkoztak a patriarchális társadalom elnyomó rendszeréről, és nem vívtak csatát nyilvánosan mentális betegségükkel, egyszerűen csak folyamatosan megújuló kaméleonként változtatták külsejüket, és kísérleteztek saját testükkel, művészeti szintre emelve az önkifejezést, mint például Erykah Badu. Igen, vannak olyan emberek, akiknek gyakorlatilag minden jól áll, nincs ez másként az amerikai neo-soul császárnő esetében sem, de akkor is, a 2000-es évek elején „kopaszkodni”, amikor ezt a fajta megjelenést gyakorlatilag senki nem vállalta nőként, elég merész, és szerény véleményem szerint vagány dolog is volt.
Kulturális kopaszság
A kortárs nyugati kultúrkörben szokás dicsőíteni a hosszú és dús női hajkoronát. Azonban ahogy az külsőnk egyéb vonatkozásaiban is jellemző, kultúránként más-más esztétikum dominál. Például számos afrikai társadalomban a nők borotvált, nagyon rövidre nyírt haja vallási vagy egyéb kulturális jelentőséggel bír.
A Kenyában és Tanzániában élő maszáj törzsek különböző életszakaszokra bontják a nők és férfiak életét, az egyes életszakaszokhoz pedig nemenként más hajviselet tartozik. Amikor a férfiak 18. életévük körül belépnek például a „harcos” életszakaszba, hosszú hajat növesztenek, amit vörös színű agyagkeverékkel borítanak, fonnak és gondoznak egészen a következő életszakaszuk kezdetéig.
A közösség szemében a hosszú haj a férfiszépséget hivatott megtestesíteni, továbbá az erő és a védelem szimbóluma, ezek pedig fontos attribútumok a hét évig tartó vándorló-vadászó periódus során.
Ezzel szemben a maszáj nőknek csupán két életszakaszuk van a törzsi életben, és életük nagy részében borotvált, vagy nagyon rövidre vágott hajat viselnek. A házasság előtt új életszakasz kezdődik, amit rituális borotválás előz meg: mi ez, ha nem a kulturális kopaszság maga?
Mindenki eldöntheti saját ízlése szerint, vajon a kopasz, rengeteg színes gyöngyékszert viselő nők képei esztétikailag mennyire kielégítőek számára, de egy biztos: a kevés haj kiemeli az arcot, és annak olyan jellemzői is előugranak, ami egy sűrű sörény mellől egyébként rejtve maradnának. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez itt nem Maszájföld, mégis izgalmas olykor rátekinteni arra, hogy különböző népek mennyire másként értelmezik a szépség fogalmát, és ahhoz milyen rítusok, hiedelmek, vagy adott esetben előítéletek tapadnak.
Itt vannak példaként az ókori egyiptomiak, a borotvált fej első bizonyított viselői. Kutatások szerint az akkori egyiptomiak borotválkozási szokásainak köze lehetett a tisztaság észleléséhez, a hajtól, szőrzettől való megszabadulás ugyanis az ápoltság, a makulátlanság jele lehetett, valamint a hajtetvektől is megvédett. A részleges vagy teljes paróka, amit pótlásként hordtak, megvédte viselőit a direkt napsugárzástól és egyéb elemektől. Érdekes párhuzam, hogy a kortárs európai kultúrkörben is szokás a szőrzetre, azon belül is a nők szőrzetére mint a tisztátalanság szimbólumára tekinteni, és minél előbb, minél hatékonyabban megszabadulni tőle…
A kopaszság mint az elnyomás, a betegség, az elmúlás szimbóluma
A csodás kulturális és történelmi sokszínűség után ne menjünk el amellett a tény mellett sem, hogy a kopaszsághoz rengeteg negatív társítás is tapad.
A kopaszság számos kontextusban az elnyomást testesíti meg, továbbmegyek, nemcsak társadalmi, de biológiai értelemben is, amikor egy betegség veszi át az emberi test felett az uralmat, vagy csupán az idő múlása, a test természetes öregedése hagy ilyen formában nyomot rajtunk.
A haláltáboroktól a börtönökön át a katonaságig, a haj kényszerű leborotválása nagyon súlyos indentitásfosztásról árulkodik. A hatalmi szervek, elnyomók gyakran hivatkoznak ilyen esetekben „praktikumra” meg „higiéniai szempontokra”, de a valóságban a rituális hajfosztás alanyai gyakran számolnak be az identitásvesztés, megalázottság és az uniformizáltság érzéséről.
Szokás rettegni férfiként a kopaszságtól, össztársadalmi szinten pedig gúnyolódni rajta, amiből a hajbeültetési szolgáltatások szép kis summát kasználnak. De a nők is találnak kedvükre hajdúsító kencéket, cseppeket és egyéb hajpótló eljárásokat. A mi bizonytalanságunk valaki más profitja lesz.
És vannak olyan esetek, amikor a szervezet jelez, hogy valami rendellenes módon működik, a testben gyulladás, fertőzés van, valamiből hiányt szenved, esetleg olyan invazív kezelést kapott, mint amilyen a kemoterápia. Nem véletlen, hogy a rák, következésképpen a súlyos betegségek egyik alapvető szimbóluma lett a kopaszság.
Kopaszság mint választott hajviselet
Legyen szó a skinhead- vagy feminista mozgalomról, vagy szubkultúrától független egyéni döntésről, kopasznak lenni – még mindig viszonylag kevesek által – de választott is lehet.
Régóta fontolgattam, meghozzam-e ezt a döntést, pont a kopaszság eddig tárgyalt telített jelentése miatt. Mit fogok üzenni borotvált fejjel a nagyvilágnak? Mit hisznek, miért tettem? Milyen radikális eszme megszállottja lettem, netán én is az őrület tornácán egyensúlyozva, hamarosan esernyőket lóbálok majd fenyegetően városi terepjárók felé? Na és mit árul ez el a nemiségemről, illetve akarom-e, hogy egyáltalán bármiféle járulékos információt eláruljon róla?
Nem vagyok beteg, heroinfüggő, radikális eszmék rabja, hontalan, börtönből szabadult, de vajon ezt fogják hinni mégis? És akkor mi van?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek három teljes éven keresztül, ekkor történt ugyanis, hogy a Pinteresten először elkezdtem lementeni a különböző „buzz cut” keresőszó alatt talált, általam tetszetősnek ítélt képeket csajokról, nőkről, akiknek szuperül állt a rövidre nyírt pár milis haj, és büszkén, örömmel viselték, sminkkel kiegészítve vagy anélkül, ékszerekkel feldobva vagy anélkül kopasz fejüket.
Két hete tehát, egy verőfényes szombati napon bejelentkeztem a fodrászhoz, aki kisebb meglepettség után szívesen vállalta első, önszántamból történő megkopasztásomat. Azóta könnyebb a fejem, a fejbőrömön érzem a szellő cirógatását, reggelente pedig könnyebb a lelkem is, hogy nem kell azon törni a fejemet, milyen frizurával induljak útnak, sem kiviteleznem azt, mert egyszerűen kész vagyok.
Az emberek többsége nagyon pozitívan reagált, sok dicséretet kaptam, férfiaktól megértést, „igen, valóban jobb a rövid haj, kényelmesebb, praktikusabb”, nőktől pedig arra utaló szavakat, hogy bátornak tartanak, amiért megléptem, sokan megvallották, nekik is kényelmesebb lenne a rövid haj. Továbbá, gyakran kérdéseket is kaptam, miért, miért, miért? „Mert jobban érzem magam – még mindig csak ezt tudom felelni – egyre jobban”.
Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van