–

Nekiálltam szelektálni a dolgokat. Amik megmaradtak Anyu után a lakásában. Holnap hajnalban lesz a lomtalanítás, ma este 18 után kell kitenni a dolgokat. Túl korán nem érdemes, mert a lomizók szétdobáljak. Nekik csupán néhány vasdarab, nekünk egy emléktárgy része. Rossz látni, ahogyan szétcincálják a dolgokat. Inkább majd késő este teszem ki.

Igazából már napok óta neki kellett volna kezdenem a szelektálásnak, tele a lakás cuccokkal. De csak halogattam. Pedig az előző két napot erre szántam. Az volt a terv, hogy beviszem a gyereket az iskolába, és utána nyolc órán át csak szelektálok. Enni sem fogok, csakis szelektálok! Eszembe jutottak a baráti jótanácsok, hogy majd megkönnyebbülök, ha túl leszek rajta.

Jelenleg semmiféle megkönnyebbülést nem érzek. Csak szomorúságot, pánikot meg ilyesmiket.

Felhívom az öcsémet, vigye el, ami kell neki. A többit meg segítsen kivinni. Oké, majd délután ötre jön, addig dolgozik.

Ülök a szobában, körülnézek. Egy lakberendező innen egészen biztosan mindent szimplán kihajítana. De nekem csak a szívem szorul össze. Kimegyek a konyhába, körülnézek. Ami másnak egy sima műanyag tál, kicsit kopottas is, az nekem A Tál, amibe Anyu tette a gondosan megmosott gyümölcsöket. Amit egyszer a gyerek levert, kipottyantak belőle az almadarabok, a kutyák meg gyorsan bekapták. Az akkor kétéves kislánykám meg csak kacagott rajta. Ezért aztán mi is csak nevettünk. De jó is volt… Visszateszem a műanyag tálat. 

Végül is ezeket az apróbb dolgokat nem is kell most kidobni, ráér majd később, hiszen beleférnek a kukába is, gondolom.

Körbejárok. A nagyobb szekrényeket nem bírjuk el ketten az öcsémmel, akkor azok is maradnak, egyelőre.

A kanapét is ki kellene tenni. Megemelem az egyik végét, alig bírom. Ezt az öcsémmel együtt sem bírnánk együtt kivinni. Szomszédot meg nem akarok áthívni, hogy segítsen. Anyu nem szerette, ha mások járkálnak a lakásában. Ezt most is tiszteletben kell tartanom.  

Visszamegyek a nappaliba. A szőnyegeket tényleg ki kellene dobni. Több évtizedesek. Összehajtok három kisebbet, kiviszem. Jön rögtön egy lomis, elviszi. Kész, ennyi, nem lehet már visszakérni. Megy ez.

Csak az első lépés volt ugye nehéz, biztatom magamat.

Visszamegyek, következne a nagyszőnyeg. Amit még több évtizede vettünk Ausztriában. Hazafelé végig törökülésben kellett ülnöm, mert csak az én lábamnál fért el a szőnyeg a kocsiban. De cseppet sem bántam, cserébe minden benzinkútnál kaptam egy jégkrémet vagy csokit. 

Leveszem róla az asztalt, hogy összehajtsam. Felhajtom a szélét. Nem bírom megcsinálni. Mármint lelkileg. Visszahajtom. Leülök. Eszembe jut, amikor Anyu itt ült a szőnyeg mellett a kanapén, és beszélgettünk. Oké, de ez mégis csak egy szőnyeg, egy tárgy. Összehajtom, elindulok vele kifelé. Csörög a telefonom. Az öcsém az:

„Jól gondold meg, hogy mit dobsz ki, mert utána már nem fogod visszakapni.” 

Ránézek a szőnyegre. Visszahúzom, kiterítem. Elrendezgetem gondosan a rojtjait, mint ahogyan Anyu is csinálta. Visszateszem rá az asztalt. Leülök, és becsukom a szemem. Fáradtnak érzem magam. Ránézek az órára, mindjárt négy lesz. Indulni kell a gyerekért az iskolába.  

Lázadó voltam mindig is, mégis tanár maradok

VIM – 2023. szeptember 27. – WMN

Írok egy SMS-t az öcsémnek: „Kitettem három kisebb szőnyeget. A többit majd később csináljuk meg”.
Rögtön jön a válasz „Rendben.”

Az SMS-en keresztül is érzem, teljes bizonyossággal tudom, hogy ő is megkönnyebbült az üzenetemtől. 

„Majdcsak lesz valahogy” – mondogatom magamnak, mint oly sokszor az utóbbi hónapokban…

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Jelena Danilovic

WMN szerkesztőség