„Gyerekként a csűrben, az istállóban miséztem” – Kalányos Ottó, a cigány származású székelyföldi katolikus pap története

–

Amikor Kalányos Ottó gyerekkoráról beszélgetünk, átszellemült hangon jelenti ki, hálás a jóistennek, hogy így alakult a sorsa. Hogy a tehetsége kibontakozhatott, hogy az ajándékba kapott talentumot kamatoztathatta. Pedig nem volt könnyű, sőt, a lehető legnehezebb út jutott neki, mégsem panaszkodik.

„Édesanyám a kórházban hagyott pólyás koromban, az isteni gondviselés volt az, ami megtartott” – fejti ki, de beismeri, gyerekkorában gyakran töprengett azon, hogy miért pont őt.

Nem feltétlenül az foglalkoztatta, hogy miért mondtak le róla születése után, még csak amiatt sem tépelődött, hogy miért neki kellett súlyos betegséggel világra jönnie, annyira erőtlenül, hogy az orvosok sem ígértek sok jót; helyette inkább azon tűnődött, hogy ennyi nehézség közepette miért rá volt szükség.

„Látható jeleket kaptam, amelyekről mind az bizonyosodott be, hogy Istennek tervei vannak velem” – ilyen volt az, amikor nevelőszülőkhöz került, majd az, hogy miután „lejárt az ideje” az első családjánál, és árvaházba vagy gyerekotthonba kellett volna költöznie, hároméves korában rátalált a végleges anyukája, egy új és örök érvényű családdal együtt. 

A szegény székely család, amelyben tizenkét gyerek mellett még egy kis árvának is jutott hely

Kalányos Ottó hároméves koráig nevelőcsaládban élt, ám az akkori romániai törvényeknek megfelelően nem maradhatott tovább. Mint mondja, aprócska volt még, mégis máig meghatározó emléke, hogy milyen érzésekkel járt a tudat, hogy mennie kell tovább: vagy újabb nevelőszülőkhöz, vagy az árvaházba. Milyen volt megélni, hogy miközben az idő egyre telik, mégsem érkezik senki, aki ölbe venné, megnyugtatná, szeretné. Hogy milyen, amikor minden bizonytalan.

Aztán egy napon besétált a faluból egy idősebb asszony, hogy tejet vásároljon a nevelőszüleitől, és a kisfiú odaszólt neki: „Néni, engem vigyél magaddal.” A néni pedig tej helyett aznap vele állított haza a takaros kis házba, ahol rajta kívül tizenkét gyereket neveltek a férjével közösen.

„Tizenkét gyermek után vállalni egy cigány gyermeket is a szerény körülmények közé: hát mi ez, ha nem csoda?” – fogalmazza meg Kalányos Ottó kiemelve, hogy akkor, a kilencvenes évek elején ez kirívó esetnek számított a szülőföldjén. És vélhetően máig ritka, mert a hátrányos helyzet nem teszi lehetővé, hogy az ember másnak is helyet adjon.

Őt mégsem érintette rosszul, hogy nem olyanok a feltételek, mint papíron lenniük kellene, boldog gyerek volt. Bár családi körülményei később megpecsételték sorsának alakulását, mert „aki cigány és szegénységből származik, attól nem várnak el sokat”, mégis teljesnek érezte az életét, mert végre biztonság és szeretet vette körül.

Mint mondja, életében először akkor érezte felszabadultnak magát, amikor az anyukája kézen fogta, kivezette a kapun, majd az ölébe vette, és hazáig a karjában cipelte.

„Otthon várt apukám és négy testvér, mert ekkor már a nagyobbak a családi fészken kívül éldegéltek. Most is látom a két felnőttet, a békés mosolyukat. Szeretettel fogadtak be, éreztem. Talán ennek az érzésnek köszönhetem, hogy máig élesen él bennem annak a narancssárga csizmába, zöld kezeslábasba öltöztetett, kicsi cigány gyermeknek a képe, aki akkor voltam.”

Emlékei szerint a szülei a lehetőségeikhez mérten próbáltak neki mindent megadni, figyeltek arra, hogy ne szenvedjen hiányt. Így, ha anyagiakban nem volt is felhőtlen gyerekkora, élményben és nevetésekben gazdag volt.

Hogy félre ne értsük, hangsúlyozza: sosem nélkülöztek, mindig volt elegendő ételük és tűzifájuk, csak a megélhetésük volt visszafogottabb, mert nagy volt a család, idősek a szülők.

Több száz éves családi házban éltek, televízió nélkül – gyakran látta az anyukáját imádkozni, tévénézés helyett ez volt az elfoglaltsága. Ő is sokszor csatlakozott ezekhez az imaalkalmakhoz, és míg a család többi tagja a szomszédba ment, hogy megnézze az aktuális híreket vagy filmeket, addig ő maradt az anyukája mellett.

Énekelte utána az énekeket, mormolta minden imádságát – ez volt az első meghatározó tapasztalata a katolikus hittel, ami kétségkívül hivatása irányába terelgette.

A pap, aki gyerekkorában az istállóban vagy a csűrben misézett

Mint mondja, már kiskorában megfogalmazódott benne, hogy ha felnő, pap lesz belőle. Szinte nem is volt más elképzelése, amióta anyukájától megtanulta az első imákat és énekeket, később pedig a templomban megtapasztalhatta, hogy milyen az, amikor körüllengi az embert a titokzatos. Tudta, hogy neki is ezt a hatalmat kell szolgálnia.

A templom szentsége már kiskorában ámulatba ejtette, szeretett misékre járni, és ahogy nagyobbacska lett, ministrálni kezdett a pap mellett. Otthon pedig mindent újrajátszott, utánozta, amit a templomban látott: misézett, prédikált a csűrben, az istállóban.

„A legmeghatározóbb tapasztalatom az volt, hogy a jóisten mennyire képes fenntartani bennünk a vágyódást valami iránt. Hogy ha megtaláljuk a hivatásunkat, élteti az akaratot bennünk.”

Kalányos Ottó valóban kitartott az elképzelései mellett, pedig a tényleges felszentelésig rögös út vezetett. Nem volt ugyanis jó tanuló, bukdácsolt az iskolában, ami nehezítette a céljai elérését.

„Idős szüleim voltak, akik nem tudtak haladni a tanmenettel. Így annyi tudásom volt, amit az iskolában hallottam, felszedtem, holott az első négy iskolai évnek meghatározónak kellett volna lennie. Én ebben az időszakban pótvizsgára jutottam” – meséli, majd kiemeli, életének próbatételeire leckékként tekint.

Ekkor tanulta meg például azt, hogy a kitartásnak mekkora ereje van. Nem volt olyan erős alapja, mint kortársainak, mégis képes volt eredményeket elérni – még ha sokkal lassabban is.

„Ha te pap leszel, akkor én pápa!”

Amikor a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre büszkén kijelentette, hogy pap, a közössége nevetett az válaszán. Míg elérte céljait, gyakran kuncogtak körülötte az emberek, mondván: „ha te pap leszel, akkor én pápa!”, de a lekicsinylés volt az egyetlen, amivel bántották a falusi társai.

Falujában soha senki nem sértegette a származása miatt, legalábbis nem illetlen szavakkal. Mégis úgy érzi, hangot kell adnia annak, hogy

a lenézés szintén árt, mert azt közvetíti, hogy az embert a bőrszíne vagy a körülményei miatt semmire sem tartják.

Ő ennek köszönheti ugyan, hogy megtanult körültekintőbbnek lenni, és mivel gyerekek mellett is dolgozik, hasznát is veszi ennek a tudásnak: egy gyengébb képességűt sosem ítélne el, mert tisztában van vele, hogy a körülmények nagyban befolyásolják sorsunk alakulását.

„Akkor rólam a kívülállók annyit tudtak, hogy buta vagyok. Ráadásul cigány is. Sokan megjegyezték, hogy ők még cigány papot nem láttak. Pedig nem a bőrszín határozza meg, hogy ki mekkora tudásra tehet szert” – magyarázza.

Címkéjét egészen nyolcadik osztályos koráig cipelte, ekkor sikerült ugyanis bejutnia egy jó nevű iskolába. „Otthon, Csíkbánkfalván senki nem fűzött nagy reményeket hozzám. Miután felvettek a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Líceumba, mindenki csodálkozott rajtam.

»Kalányos Ottó, a bukdácsoló cigány gyermek egy elit iskolában tanulhat tovább, akkor még lehet belőle valami!« Ilyeneket mondtak.”

Hangsúlyozza, ezt leszámítva nem bántak vele tiszteletlenül. Ahogyan hozzá kapcsolódtak, az volt a jellemző a cigányokhoz való viszonyulásra. Érzékeltették vele, hogy jó ember, elfogadják olyannak, amilyen, de azt is gyakorta mondták, hogy egy „turkálós gyermektől” nem várják el, hogy pap legyen vagy nagy ember váljon belőle – lesz majd helye a kukásoknál vagy a legközelebbi gyárban.

Ellenben a szülei végig hittek benne. Anyukája 2022-ben hunyt el, de haláláig ő volt a legnagyobb támogatója. Ottó most is biztos benne, ha nem lett volna ez az erős hit, ő ma nem lenne pap.

Anyja azonban egyszerűen és tisztán, kétkedés nélkül bízott a tehetségében és az álmaiban, és ez megerősítette őt abban, hogy amiről ábrándozik, valamikor tényleg az övé lehet.

Szentek vagy esendő emberek?

Kalányos Ottó arról is őszintén mesél, hogy a teológián szembesült igazán az idegenkedéssel. Míg a székelyföldi kisfaluban „csupán” bőrszínéhez mérten bántak vele, addig a teológián ez másképp volt.

„A falusi emberektől sosem hallottam, hogy »menj innen, te mocskos cigány«. Ott tiszteltek. A valóságot Gyulafehérváron tapasztaltam meg a kispaptársaim között, ők ugyanis – sokszor akaratukon kívül – keményen rávilágítottak arra, hogy a társadalom szemében ki is vagyok valójában” – idézi fel Kalányos Ottó szavakat keresve.

Mert bár nem célja, hogy bárkit is megbántson, mégis tudja, hogy a nehéz szavakat is ki kell mondani – miközben persze azt sem szabad elfelejteni, hogy az ember esendő. 

Senkire sem haragszik, mert társadalmunk működését ismerve biztos benne, hogy furcsa lehetett feldolgozni, hogy egy cigány gyerek katolikus papnak tanul. Ritka az ilyen: nem is annyira az erdélyi, cigány származású katolikus pap, mert jócskán vannak sorstársai, hanem az, hogy valaki nyíltan vállalja a származását. Mert a többségük nem mondja ki, hogy honnan érkezett.

Kalányos Ottó ebben sem lát kivetnivalót, 

jól ismeri ugyanis az érzést, amikor egyszerre több közösség feszíti az embert, és egyik-másik tettét a bőrszínévél vagy a körülményeivel magyarázzák.

„Cigányként felnőni egy gyermekotthonban. Felnőni magyar–székely nevelőszülőknél. Vagy felnőni egy nagyon szegény családban a cigánytelepen – mindhárom nagyon eltérő életút, ezért sem lehet a cigány származású papokat megszólni, ha nem szívesen beszélnek a származásukról” – részletezi, majd azt is beismeri: aki egyszer kikerült a cigánytelepről, nemigen vágyik vissza. Ebből a szempontból az ő helyzete különbözik, mert pólyás korától kezdve magyar–székely kultúrában nevelték, így nem ismeri a telepen élők körülményeit. 

Vállalni önmagunkat minden körülmények között

Ami a származása vállalását illeti, ma sem tenne másként, mert visszatekintve úgy látja, a jelenléte oktatójellegű volt. A kispapok számára főként, akiknek meg kellett érteniük, hogy egy cigány embernek is lehetnek álmai. Ugyanazok és ugyanolyan mélyek, mint másoknak.

Lassacskán ledőltek a korlátok, de több réteget kellett lehámoznia: volt, aki értetlenkedett, hogy mit keres ott, mások feszengtek a jelenlétében, és ha cigányos viccet meséltek éppen, amikor betoppant, pironkodva elhallgattak. 

Mint mondja, roppant fontos időszak volt ez az életében, mert a kételyek következtében kezdett mélyebben foglalkozni a gyökereivel. És ekkor kezdett munkálni benne a vágy, hogy valamiképpen foglalkozzon sorstársaival. Biztos benne, hogy ha a teológián nem kerül ilyen helyzetbe, sosem fordul a cigánypasztoráció irányába.

„Kiugrasztottak a komfortzónámból és ezzel megerősítettek abban, hogy nekem igenis fontos, hogy cigány vagyok, és büszke vagyok arra, hogy cigányként az Isten kiragadott.

És az is fontos, hogy ne feledkezzek meg arról, hogy honnan indultam. Hogy ne csak hálás legyek, hanem tegyek is azért, hogy azokat a gyermekeket segítsem, akik nem kaptak esélyt a jobb életre. Lássam meg bennük az értéket, illetve erősítsem meg őket abban, hogy van bennük jövő.” Így Kalányos Ottó az életét nemcsak arra tette fel, hogy cigány testvéreit terelgesse az üdvösség útján – mert elsősorban pap –, de szociálisan is figyeljen rájuk. 

Kapaszkodót adni, utat mutatni

2020 óta foglalkozik cigánypasztorációval, kevés ideje tart még a program, de máris óriási eredményeket értek el. Ezt azzal magyarázza, hogy a cigány emberekkel hosszú időn keresztül nem foglalkoztak, így most reményt látnak a katolikus egyházban. Egyelőre az alcsíki zónában zajlik a cigánypasztoráció, amelynek keretében sokan megkeresztelkednek, felnőttek és gyerekek egyaránt, sőt van, ahol egész telepek kérik a keresztség szentségét. Kétszáz keresztény van már köztük, de évente tartanak elsőáldozást, bérmálást, és kérésre még a házasság szentségét is kiszolgáltatják.

„Nekünk fontos, hogy bepótolhassuk azt, ami hosszú ideig kimaradt az életükből. Napirendre tennénk a keresztény életüket is” – lelkendezik, majd azt is elárulja, mivel nem foglalkoztak a katolikus hitéletükkel, ám ez a közösség is vágyott valami kapaszkodóra, hiányérzetüket pótolták az újprotestáns vallásokkal. Ám ami számukra is meglepő: amióta cigánypasztorációs munka zajlik, kevésbé hódít a neoprotestáns hit.

Kalányos Ottó szavaiból hallani az elköteleződést, de megjegyzi, ha térítésről lenne szó, nem vállalná a munkát. Így viszont olyasvalamit kell tennie, ami elgondolkodtatja a testvéreit, és visszahívja őket a közösségbe. Számára pedig nem nehézség, mert ezek a tettek éppen azok, amelyek egész életét meghatározták. 

A cigánypasztorációnak 36 fiatal önkéntese is van, ők javarészt magyar fiatalok. Kalányos Ottó nagyszerűnek tartja ezt, mert „azok a magyarok, akik most megfogják egy cigány gyermek kezét – táncolnak velük, írnak, rajzolnak –, amikor felnőnek, és szülőkké válnak, másként fognak viszonyulni a cigányokhoz. Így a saját gyermekeiknek már másfajta történeteket mondanak, mint azok, akik ma még elutasítók. Ezek a fiatalok lesznek a következő generáció, és nem mindegy, hogy milyen mentalitással.”

A képek Kalányos Ottó tulajdonában vannak

WMN szerkesztőség