Majdnem meghalt tüdőembóliában, azóta a boldogság a múzsája – Marina Abramović londoni, retrospektív kiállítása
„Nem tudom, hogy a legbátrabb ember a világon vagy pedig a legőrültebb.” Londonban élő barátom, Földvári Péter írta ezt nekem, miután megnézte a Marina Abramović-kiállítást a férjemmel és a szintén Marina-rajongó lányommal hármasban. Én ugyanis, aki miatt az egész program szerveződött, ágynak estem influenzával. Úgyhogy ez a beszámoló most kaláka eredménye, a fiúk meséltek, a lányom végigfotózta nekem és nektek a kiállítást, és az írásban is részt vett. Dolák-Saly Dorka és Kurucz Adrienn közös születésnapi köszöntője ez tehát.
–
Hogy bátor-e vagy őrült Marina Abramović, azt nem tudom, és nem is tisztem eldönteni. Egy biztos, akármit gondoljanak is róla az emberek, hidegen senkit sem hagy a tevékenysége. Én régóta rajongok érte, és ezen a rajongáson egy ideje osztozunk a lányommal. Követjük az Instán, beszélgetünk a performance-airól, és gyakran tesszük fel egymásnak ijesztő helyzetekben a kérdést: no, de mit mondana erre Marina?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azt például, hogy ha nem fél valamitől, akkor nem is érdekli.
Képzelhetitek, milyen lázba jöttünk tehát, amikor kiderült, hogy épp londoni látogatásunk előtt pár nappal nyílik meg a Royal Academy of Artsban (a még január 1-jéig látható) retrospektív kiállítás, amelyben ötven év legismertebb és leghírhedtebb performance-ai, installációi, szobrai, videói láthatók majd egyben. Nem mellékes tény: a ma 77 éves Marina Abramović az első nő, aki a londoni Királyi Művészeti Akadémián önállóan kiállít.
Találkozott a halállal, és az életet választotta
Döbbenten olvastam a Guardianen szeptemberben, hogy a művész hajóval érkezett a megnyitóra Amerikából, ugyanis nem repülhet. Januárban egy rutin térdműtét után tüdőembóliát kapott, és majdnem meghalt. Háromszor műtötték, hat hétig volt intenzív osztályon, egy időre kómába esett, vérátömlesztéseket kapott, és óriási fájdalmai voltak. Ismerve munkásságát, a kín elviselésének újabb és újabb próbatételeit, nem meglepő, hogy nem kért a fájdalomcsillapításból. Azt nyilatkozta a lapnak, hogy a szenvedés aktivizálta a szervezetét, és szerinte gyorsabban gyógyult így. Az egész tortúra ugyanakkor megváltoztatta az élethez és a művészethez való hozzáállását.
Oly sok éven át foglalkozott a halállal, úgy döntött, most az életben fog megmerítkezni. Ő, aki sohasem főzött, most olívás kenyeret süt. És egész nap énekelget otthon. Nem mellékes az sem, hogy egy óriási szerelmi csalódás után (amelynek fájdalmát a Maria Callas 7 halála című előadásba fojtotta) újra társra talált: hat éve van együtt az ötvenes filmproducerrel, Todd Eckerttel.
Abramović az 1970-es évek eleje óta feszegeti a saját és közönsége határait. Előadásai nemcsak erős érzelmi és intellektuális kihívást jelentenek, hanem fizikai síkon is roppant megterhelők, tabudöntögetők és olykor életveszélyesek. Lenyűgöző, meghökkentő, sokkoló, ijesztő, felkavaró, undorító… Sokféle jelzővel illették már műveit, amelyeknek ő az alkotója és a tárgya is egyben. Önéletírásában így idézi fel a pillanatot, amikor első performance-próbálkozásai után rátalált művészi útjára:
„Megtapasztaltam az abszolút szabadságot. Éreztem, hogy a testemnek nincs határa, korlátai, hogy nem számít a fájdalom, semmi sem számít. Megszédültem. Megrészegültem a kézhez kapott, túláradó energiától. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, rátaláltam a műfajomra. Egyetlen festmény vagy létrehozott tárgy sem volt képes ilyen érzést adni nekem, és tudtam, hogy ezt az érzést keresnem kell. Újra és újra.”
A művész jelen van (vérvörös ruhában, könnyezve)
Marina Abramović életművének központi témája a félelem legyőzése. Azé a félelemé, ami az egyedüllétre, kiszolgáltatottságra, megalázottságra, veszteségre és a halállal való szembenézésre adott természetes emberi reakció. Zsigeri, de az elme által uralható.
1975 és 1988 között Abramović alkotótársa és szerelme az 2020-ban meghalt német művész, Ulay (Frank Uwe Laysiepen) volt. Kettejük meglehetősen zaklatott és nagyon termékeny kapcsolata akkor lett a nagy nyilvánosság előtt is ismert, amikor bejárta a világot a The Artist Is Present (A művész jelen van) című kiállításon, a New York-i MoMA aulájában, 2010-ben készült videó.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Abramović három hónapon át ült nyitástól zárásig mozdulatlanul egy kényelmetlen, karfa nélküli széken (azt írja, pokoli kín volt, iszonyúan fájt a háta, a bordái), és idegenekkel nézett farkasszemet. (A művész jelen van felvételeivel indul a londoni kiállítás is.) Aztán egy nap váratlanul felbukkant az ősz, még mindig nagyon sármos Ulay a múltból, és leült vele szemben.
Mind a ketten könnyeztek, majd egy pillanatra megfogták egymás kezét. Gyönyörű pillanat volt, akkor is, ha tudható, a történet része az is, hogy Ulay beperelte Marinát, pénzt követelve tőle. Habár ő hagyta el annak idején, nem tudta megemészteni, hogy a nő nélküle lett gazdag és híres.
Élő ajtó, megkínzott művész, véres csontok a háború oltárán
A jelenetről készült videó kapcsán ismerték meg sokan a korábbi közös munkáikat. Például az Imponderabiliát (Kiszámíthatatlan), amelyet a londoni retrospektív kiállításon is reprodukálnak Marina Abramović tanítványai: a látogatók egy meztelen férfi és nő keretezte szűk ajtórésen át juthatnak be a következő térbe. Mivel a sajtóban rendre ezzel a képpel illusztrálják a kiállítást, mi is azt kérdezgettük egymástól Londonba tartva: a nő vagy a férfi felé forduljunk majd, amikor át kell haladni az ajtón. (Spoiler: nem KELL áthaladni, kikerülhető a kapu, ha valakinek ez túl nagy próbatétel.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ahogy már a nyitányban jeleztem, én a betegágyból „néztem meg” a kiállítást: a családom mindent, de tényleg mindent lefotózott, és utóbb kommentált. Úgyhogy most átadom a szót a lányomnak. Ilyennek látta ő – akinek egyébként szintén ma, november 30-án van a születésnapja, akárcsak Abramovićnak és Ulaynak – a kiállítást.
Felejthetetlen tekintetek, beégett metaforák
„Az Imponderabilia és A művész jelen van képei után a londoni kiállításon egy olyan performance felvételei következnek, amit gyakran emlegetnek Abramovićtyal kapcsolatban. 1974-ben a testét kínálta fel a közönségnek (Rhythm 0): kísérletezzenek rajta, ha akarnak, a kikészített tárgyakkal, eszközökkel, amelyeknek egy része különféle fegyver volt.
A Rhythm 0 hat órán át tartott, és Marina Abramović beleőszült a félelembe.
Nem csodálom. Nem védekezett. Bárki bármit tehetett vele. A gyengéd gesztusok mellett, ahogy szállt le az éjszaka, egyre durvább aktusokra is sor került, Marina visszaemlékezései szerint a férfiak által, de a nők unszolására. Leöntötték vízzel, megvágták a nyakát, szívták a vérét, letépték a ruháját, majdnem le is lőtték. A performance akkor ért véget, amikor a közönség tagjai összeverekedtek a fegyver miatt, amit egy férfi a kezébe adott és a halántékához tartott.
Az emberi kegyetlenségtől érkezünk az emberi kegyetlenséghez.
A harmadik terem falai vörösek. Az ismertetett performance-ok a kommunizmus hatásairól mesélnek (képeken, nem élőben). Ott van például a Rhythm 5, amelynek során egy égő, ötágú csillag közepén feküdt a Tito-kegyelt partizánszülőktől származó Abramović, amíg csak el nem vesztette az eszméletét. A Lips of Thomas során egy csillagot metszett a hasára, majd jégtömbökre feküdt.
A jugoszláv háború idején Abramović már nem élt Belgrádban, de nagyon megviselték az események. A vérontás inspirálta a Balkan Baroque című performance-t. A véres csonthalom mögé Marina Abramović és a szülei arcát vetítik ki. Az eredeti előadásban Marina a csontokon ült napokon át, és sikálta a vért róluk. Nem járt sikerrel, hiszen a vért senki sem tudja lemosni a kezéről.
Az Ulayjal közös munkákból látható például a Relation in space, amelynek során Marina és Ulay egyre nagyobb lendülettel szaladtak egymásnak. A számomra legmegrendítőbb performance-ok is itt kaptak helyet.
Az egyiknél (Rest Energy) Marina és Ulay egymással szemben állnak, Ulay kezében a kifeszített húr, Marina tartja az íjat. A nyílvessző percekig Marina szívét célozza. Közben a mellkasukra illesztett mikroportokon keresztül a szívdobogásuk hallatszik. Remegnek az erőlködéstől. Egy rossz mozdulat, és a nyílvessző átlövi a nő mellkasát.
A másik, amit végignézni is alig bírok, a Breathing In, Breathing Out: orrukat betömve, egymás előtt térdelve, szájukat egymáséihoz szorítva lélegeznek 19 percen át szájból szájba, az eszméletvesztés előtti utolsó másodpercekig. Rémisztő performance-aikban folyamatosan próbára tették az egymás iránti bizalmat.
A későbbi termek a Marina Ulayjal való ikonikus, alaposan dokumentált, a kínai nagy falon abszolvált elválása utáni munkásságáról szólnak. Egy tanítványa reprodukálja a csontvázas performance-ot. Azaz: meztelenül fekszik le egy asztalra, és egy csontvázat helyeznek rá. Együtt mozognak minden lélegzetvételnél. Az üzenet pedig: meg kell békélni ahhoz a halállal, hogy az életünk vége ne haragról és félelemről szóljon, hanem nyugalomról és befogadásról.
Itt jegyzem meg, hogy a performace-ok egy részét nem lehetséges újra bemutatni, mert egész egyszerűen nem engedélyezik a bemutatásukat: túl veszélyesek. Változnak az idők, a House with an ocean view például megtekinthető Londonban, de a három művész, aki előadja, orvos, pszichológus és dietetikus felügyelete alatt áll.
A produkció lényege az, hogy a terem galériáján megépített pici, puritán berendezésű szobákban laknak a művészek 12 napig. Nem ehetnek, nem olvashatnak vagy írhatnak, nem beszélhetnek, és nem jöhetnek le. Vizet inni, énekelni, szemkontaktust tartani a nézőkkel lehetséges. Ez a szigorú rutin egyfajta böjtként, megtisztulásként funkcionál a koncepció szerint.
Nagyon sokáig néztünk egymás szemébe a tanítvánnyal. Sokat gondolkodtam rajta, vajon tudtam-e erőt adni neki, bátorítani őt vagy ilyesmi. Én mindenesetre biztosan örökké emlékezni fogok a tekintetére. És Marina Abramovićra is.”
Korábbi cikkünk Marina Abramovićról: ITT.
Forrás: ITT; továbbá Marina Abramović: Aki átment a falon. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2021.
Fotók: Dolák-Saly Dorka
