A szerencsesüti eredetének nyomában – A süti, ami mindenkinek üzen valamit

–

Teli hasra egy kedves klisé

Valószínűleg sokaknak megvan az az érzés, amikor egy nagy adag szecsuáni csirke után jóllakottan az ember kibontja az aranyszínű csomagolásban rejlő cuki kis üreges sütit, kettétöri, majd kíváncsian várja, vajon milyen üzenettel zárja az étkezést. Van, hogy a cetli életvezetési tanácsokat ad és pihenésre ösztökél, vagy épp arra, hogy bízzunk jobban magunkban, és vannak az olyan klisészerű bölcsességek is, mint hogy „mindent lehet, csak akarni kell”. De olyan is akad, hogy a cetli jóslásokba bocsátkozik, és azt üzeni, hogy hamarosan nagy szerencse fog érni bennünket. Akármit is kapunk, az egész rituáléban van valami nagyon kedves, szívet melengető, és megeshet, hogy az adott pillanatban pont betalál a kis üzenet.

Nekünk konkrétan feldobta maratoni költözködésünk egyik legnehezebb fázisát, amikor egy olyan üzenetet fogtunk ki, – mert nyilván, mi mást ettünk volna csomagolás és festés közben, mint kínait – hogy a kitartásunknak meglesz a jutalma. Hát, így legyen!

Szóval elgondolkodtam, mit is tudok ezekről a sütikről, és rájöttem, hogy semmit.

Most akkor kínai, vagy sem?!

Úgy sejtettem, hogy bizonyára Kínából származik, de amint kutakodni kezdtem, kiderült, hogy furcsamód nem így van. Legalábbis nem egyértelműen. Ám ez nem azt jelenti, hogy ténylegesen, pontosan tudni lehet, honnan ered.

A koncepció maga viszont nagyon úgy tűnik, hogy tényleg Kínához vezet, és egészen a XIII–XIV. századig nyúlik vissza.

Állítólag a kínai harcosok sütikbe rejtett üzenetekkel szervezkedtek, és direkt ügyeltek rá, hogy az ellenséges mongolok által gyűlölt lótuszdiópaszta legyen a süti egyik alapanyaga, nehogy kedvük legyen megkóstolni, ha esetleg a kezük ügyébe keveredne néhány darab.

Egy másik elmélet szerint viszont a szerencsesütinek ehhez semmi köze, mert egy 1800-as évekbeli forrás szerint Japánban egy kiotói szentélyben készítettek először ilyesmit valamikor a XVII–XIX. század között, ami a tsuiura senbei nevet kapta. Ez a süti – aminek ezt a fajtáját Japán egyes régióiban máig árulják – ugyanúgy néz ki, mint amit mi ismerünk, azzal a különbséggel, hogy nagyobb, és az üzenet, vagyis akkoriban omikuji, azaz jóscédula nem az üreges belsőben van, hanem a hajtásba bedugdosva.

De hogyan is indult hódító útjára? Mitől vált a kínai kaja elengedhetetlen záróakkordjává a nyugati kultúrában? Nos, többen is vannak, akik maguknak tulajdonítják ezt az érdemet.

Los Angeles kontra San Francisco

Az ikonikus San Franciscó-i Golden Gate japán teakertjének vezetője, a bevándorló Makoto Hagiwara volt állítólag az első ember az Egyesült Államokban, aki felszolgálta a tsuiura senbei ma ismert változatát valamikor az 1800-as évek végén vagy az 1900-as évek elején. A sütiket egy Benkyodo nevű pékségben készítették, és egyes források szerint ekkor változtattak is az eredeti receptúrán, hogy a helyi ízlésnek jobban megfeleljen.

Ám ekkor jön a képbe David Jung, aki a Los Angeles-i Hong Kong Noodle Company megalapítója: állítása szerint ő találta fel a szerencsesütit, méghozzá egész pontosan 1918-ban.

Itt viszont nem áll meg a történet, mert bekerült a kalapba egy másik Los Angelesben megtelepedett bevándorló is, a Fugetsu-Do névre hallgató (amúgy mochira szakosodott) japán édességüzlet alapítója, Seiichi Kito, aki szintén azt állította, hogy tőle származik az ötlet, amit a japán omikuji ihletett.

Végül akkora perpatvar keveredett az egészből, hogy nem lehetett annyiban hagyni, így 1983-ban már a San Franciscó-i Történelmi Felülvizsgálati Bíróság elé citálták az ügyet.

A szövetségi bíra, aki amúgy San Franciscóból származott, Makoto Hagiwara javára döntött, de épp ezért elfogultság gyanúja miatt az ítéletet sokan nem voltak hajlandók komolyan venni, úgyhogy a pernek igazi nyertese sose lett.

Annyi bizonyos: akárkinek is van igaza, az nem volt kérdés, hogy az egyre szélesebb körben elterjedt szerencsesüti japán-amerikai találmány volt. Legalábbis ami a modern verziót illeti.

A nagy kínai einstand

Aztán jött a második világháború, azon belül is Pearl Harbour 1941-ben, ami után nagyságrendileg százezer japán-amerikai került internálótáborokba, olyanok is, akik addig a szerencsesüti-bizniszben utaztak. Ezt az alkalmat használták ki azok a kínai bevándorló étterem tulajdonosok, akik meglátták a lehetőséget a szerencsesüti-nagyságú piaci résben, és az einstand olyan sikeresnek bizonyult, hogy a süti japán eredetét a világ szinte el is feledte, mintha sosem lett volna. Már ha ez igaz. Ugyanis ez is csak egy elmélet.

Amint megindult a tömeggyártás, a sütik előállítási költsége és ezáltal az ára a töredékére csökkent, innentől kezdve már nem volt megállás, a szerencsesüti igazi világsztár lett, de sehol nem annyira népszerű, mint az Egyesül Államokban, ahol az évente gyártott hárommilliárd szerencsesüti nagy részét elfogyasztják.

Érdekes fricska a sztoriban, hogy 1992-ben volt egy olyan próbálkozás, amikor a szerencsesüti-üzletágat konkrétan Kínában is megpróbálták elindítani, de nem járt sikerrel, mert a helyiek túlságosan amerikainak (!) tartották.

Szóval ha dióhéjban összefoglaljuk, amit megtudtunk, a szerencsesüti koncepciója egészen a kínai-mongol háborúskodásig vezethető vissza, ám a mai modern változatnak már japán-amerikai gyökerei vannak, amit a kínai-amerikai einstand indított el világkörüli hódító útjára. 

Az igazságot talán már soha nem tudjuk meg, hogy egész pontosan ki, mikor és hogyan alkotta meg a jóslatokat, bölcsességeket, sőt, akár szerencseszámokat vagy kínai nyelvleckéket is rejtő sütiket. Nem is biztos, hogy kell tudnunk a teljes igazságot, hagyjunk meg a sütiknek ennyi misztériumot.

Az mindenesetre egészen bámulatra méltó, hogy egy mindössze lisztből, cukorból, vaníliából és szezámmagolajból készülő száraz, kemény, roppanós süti, cetlivel a belsejében ekkora karriert futott be.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ MirageC

Szabó Anna Eszter