Nézem az anyám görnyedő alakját. Ahogy csoszog a meleg papucsában, amit tavaly karácsonykor a testvéremtől kapott. Nekem nem jutott eszembe, hogy meleg papucsot vegyek neki, pedig mindig fázik a vékonyka lába. Figyelem, ahogy alig-sóhajjal leül, és egy pillanatra maga elé mered. Elszorul a szívem. Kezd vele nagyon elbánni az idő. Elvette a határozott járását, finom női vonásait átrajzolta egy öregasszony arcává. Már nem érdekli más, csak hogy mit főztem, mert az évezredes genetikai kód ezt hagyta meg neki legfőbb parancsként. Hogy a nőnek a családot etetni kell. Már nem kérdezi, mivel foglalkozom éppen, milyen terveim vannak, vagy mi motoszkál bennem, amikor este párnára hajtom a fejem. Az egész napos észkontrollt kezdi átvenni a lélek igénye.

Bámulom a vészesen öregedő anyámat, és egy furcsa, a helyzethez nem illő érzés jelenik meg a gyomrom tájékán, majd kezd elhatalmasodni rajtam.

Jól ismerem ezt az érzést. A tehetetlen düh vajúdik bennem. Legszívesebben felpattannék, csapkodnék magam körül, hisztérikusan kiabálnék, és követelném vissza a fiatal anyámat, aki mamusz helyett magas sarkú cipőben járt, aki figyelte és próbálta követni az új dolgokat, akinek csillogott a szeme, ha szépet látott, és nem ilyen lemondó, fáradt legyintéssel intézte el a világ dolgait. 

Elfáradt anyámban az élet. És én még nem tudom feladni a reményt, hogy felkeltsem az érdeklődését, úgy igazán. Kétségbeesetten próbálom magamra erőltetni a lelkesedést, kitalálok, igen, csak azért is kitalálok valamit, amire fel fogja kapni a fejét, amitől egy kicsit megmozdul benne a kíváncsiság, amire lelkesedni kezd. Erős gesztusokkal kiszínezve csapok bele a történetembe, de a második körmondatomnál azt látom, hogy anyám nehézkesen feláll, az ablakhoz megy, kinéz a függönyön át, és értetlen félmosollyal azt mondja: hogy verekszenek ezek a cinkék az ennivalóért, pedig mindegyiknek jut bőven. 

Elhallgatok. Lemondóan odalépek én is az ablakhoz, nézem a hülye, kövér cinkéket, ahogy verik egymás fejét, pedig a madáretető tényleg tele van magokkal.

Az anyám erre sosem sajnálja a pénzt. Csak magának a meleg mamuszra és a drágább sajtra, amitől nem fáj a hasa.

Sírhatnékom van. Birkózik bennem a csalódottság, a tehetetlenség, az indulat, az elfogadó, oltalmazó szeretettel. Átölelem anyámat, és együtt nézzük a cinkéket. Elindul a kezem a hátán. Simogatom. Érzem a törékeny csontjait a több réteg ruhán át is. Mindig sok réteget vesz fel, mert mindig fázik. Már nem szólunk többet. Minek. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ CasarsaGuru

WMN szerkesztőség