Friedl Zsuzsa: Nem akkor kell magunkkal foglalkozni, amikor baj van, hanem folyamatosan – portréinterjú

–

D. Tóth Kriszta/WMN: Nagy készülődésben vagy, a napjaid meg vannak számlálva ebben az irodában.

Friedl Zsuzsa: Olyannyira, hogy a héten össze kell csomagolnom itt. Azokat a képeket, amiket a falakon látsz, viszem magammal Németországba. Ezek a kisebbik lányom képei. Ő igazi művészlélek, erre a pályára is készül, 13 éves, épp most vagyunk a jelentkezési és felvételi időszakban, készíti a portfólióját.

DTK/WMN: Ő mit szól ahhoz, hogy külföldre költözöl?

F. Zs.: Nagy döntés volt, hogy hétköznap nem leszek itthon, ingázni fogok. A férjem után a lányaimmal beszéltem meg először, kértem a véleményüket. A nagyobbik 17 éves, ő földrajzilag amúgy is abba az irányba készül érettségi után, úgyhogy rögtön praktikus szempontokat hozott föl, azonnal velem volt ebben a gondolkodásban. A kisebbik zárkózottabb gyerek, neki nehezebb ez az időszak. De nagyon cuki volt, azt mondta, hogy majd meglátjuk.

DTK/WMN: Az mindenesetre biztató, hogy olyan érzelmi érettséggel bír, hogy nem elvágólagos és azonnali választ adott…

F. Zs.: Néhány éve már terítéken van a családban, hogy mi lesz a következő lépés a pályámon. Amikor a nemzetközi vonal bejött, akkor a költözés téma is előkerült. A gyerekeimmel is a transzparens, őszinte kommunikáció híve vagyok, és azt gondoltam, hogy mostanra ők is elég érettek arra, hogy megbeszéljük és megpróbáljuk. Másrészt, optimista vagyok azért is, mert én nagyon sokat invesztáltam az elmúlt tizenvalahány évbe szülőként. Amellett, hogy építem a karrieremet és a vállalatokat, ahol dolgozom, azért relatív sok minőségi időt töltöttem a gyerekeimmel. Szerintem az a sok minden, amit beletettem eddig az anyaságomba, most vissza fog jönni.

DTK/WMN: A pályádat elnézve valóban ez az abszolút logikus következő lépés, ez szakmailag nem kérdés. De amikor hallottam, hogy költözöl, nekem is az volt az első gondolatom, hogy mit tennék én anyaként, és hogy a magánéleted tereiben ez mit fog okozni. És aztán rögtön másodikként jött az önvizsgálat; hogy abban az esetben, ha a férjed – aki szintén HR felső vezető – ülne itt velem szemben, vajon neki is ugyanezt a kérdést tenném-e föl.

F. Zs.: Na, és?

DTK/WMN: Képzeld, igen! De azt hozzá kell tennem, hogy ma már. Mert ki vagyok erre hegyezve. Mert sok, szakmájában sikeres nővel beszélgetek, mert a saját utamon is tapasztaltam a kettős mércét. És, mert megtanultam, hogy mi magunk is mindannyian tele vagyunk internalizált előítéletekkel, kognitív torzításokkal. Egy 2018-as WMN-cikkben idéztünk téged, ahogy azt mondod, hogy a családra vonatkozó kérdéseket a férjed soha nem kapja meg. Ez változott azóta?

F. Zs.: Nem igazán. A férjemtől, írd és mondd, soha nem kérdezik meg, hogy mit szól a család. És ezt egy konkrétan ugyanilyen helyzetben is tapasztaltuk. Néhány évvel ezelőtt ugyanis ő állt hasonló karrierválaszút előtt, mint én most, amikor elvállalt egy svájci munkát, és ki kellett költöznie. Hozzám most mindenkinek ez az első kérdése, míg tőle akkor senki nem kérdezte ezt meg.

DTK/WMN: Akkor én most megkérdezem: hogy viselték a gyerekek, amikor apa elköltözött külföldre?

F. Zs.: Ez a másik ok, amiért bizakodó vagyok, mert, noha akkor jóval kisebbek voltak még a gyerekek, de azt az akadályt is jól vette a család.

A mi életünkben, a mi házasságunkban folyamatos az egyensúlyozás, hogy egyszer ő, egyszer én. Megbeszéltük, hogy most megint én jövök.

DTK/WMN: Volt már olyan, hogy mindkettőtöknek egyszerre jött egy szakmai lehetőség, és dönteni kellett?

F. Zs.: Igen, épp a svájci lehetőség idején. Akkor úgy terveztük, hogy mindannyian együtt költözünk. De én közben megkaptam azt az állást, amitől most elköszönök, a Magyar Telekom HR vezérigazgató-helyetteseként. Tehát az a helyzet állt elő, hogy vagy Svájc, vagy Telekom. És akkor a férjem azt mondta, hogy oké, akkor maradunk, fogadd el az állást. Ő ingázott Budapest és Svájc között.

DTK/WMN: Amikor vezetőkkel beszélgetek, sokat gondolkodom, hogy vajon mi mindenre van szükség ahhoz, hogy valaki egyáltalán eljusson egy ilyen karrierdilemmáig. Hogy elhiggye: álmodhat az önmegvalósításról, lehetnek bátor szakmai céljai, és közben vágya a szülői kiteljesedés iránt is. Milyen támogatás, milyen családi háttér kell ahhoz megszülethessen ez az ambíció? Nem is csak házastársi támogatásra gondolok, hanem egészen a minket megelőző generációk által felállított rendszerekre és működésekre.

F. Zs.: A születési család, az, hogy milyen példát látunk, biztos, hogy befolyásol ebben. Engem is. Az, hogy láttam a nagymamámat, egy nagyon erős, vezető beosztásban dolgozó nőt, aki a műtősnőket irányította volt a kórházban. Ő meghatározó modell volt előttem. Csak akkor tudatosodott bennem, mennyire fontos karaktere az életemnek, amikor felnőtt lettem, anya lettem, vezető lettem. És még ennél is jobban hatott rám, amit a barátnőimen látok, akik hasonló szerepeket töltenek be, mint én.

DTK/WMN: A választott család.

F. Zs.: A választott család, bizony. Én nagyon támaszkodom erre a körre tanácsokban, példaképekben; ha látom, hogy ő meg tudta csinálni, akkor én is meg tudom csinálni. Ha ő tud segítséget kérni, akkor én is tudok segítséget kérni.

DTK/WMN: Akkor létezik sisterhood? Gyakran hallom ezt mostanában pejoratívan.

F. Zs.: Én nagyon hiszek a sisterhoodban. Akár itt is, a Telekomban. Amikor idejöttem, egyedül voltam nő a nyolcfős felső vezetői csapatban. Abban a pillanatban, amikor megjelent a második, majd a harmadik nő, megváltozott a világ.

DTK/WMN: Miben lett más?

F. Zs.: Akkora erőt kaptam! Én alapvetően egy erős nő vagyok. De kisebbségben lenni mindig nehéz. Máshogy szólalok meg, máshogy teszem fel a kérdéseket, másképp mondom el a véleményemet, amikor új és bizonytalan vagyok, amikor még keresem a hangomat egy feladatban, egy csapatban, amelyben kisebbségben vagyok.

DTK/WMN: Hogy érted, hogy máshogy?

F. Zs.: Saját magamhoz képest. Az erős női önképemhez képest máshogy. Ahhoz az érzéshez képest, hogy biztos vagyok magamban. Ha bármilyen szempontból egyedül érzed magad egy társaságban, akkor egy csomó kétség végigfut rajtad, mielőtt elmondod a véleményed vagy felteszel egy kérdést. Mi van, ha ők nem így gondolják? Mi van, ha hülyének tartanak? Mi van ha lehurrognak? Mi van, ha teljesen más a véleményük. Ez velem is így volt.

De abban a pillanatban, amikor belépett egy másik nő ebbe a körbe, azt éreztem: visszatért az erőm. Lett egy szövetségesem. És nem attól, mert neki ugyanaz a véleménye, mint nekem, csak azért, mert mindketten nők vagyunk. Dehogy!

Rengetegszer van más véleményünk. A sisterhood lényege nem az, hogy mindig ugyanazt gondoljuk és ugyanazt mondjuk. De valamiért az az erő, hogy ő is más, mint a többiek, megsokszorozza az enyémet. Fizikailag emlékszem arra az érzésre, ami az első pillanatban elárasztott, amikor a második nő, Szabó Melinda, a kereskedelmi terület vezérhelyettese megjelent a vezetői csapatban. Egy nehéz téma volt napirenden, én felnéztem, belenéztem a szemébe, és azt láttam, hogy „veled vagyok”! Minden munkahelyemen megvolt mellettem az az erős nő, akivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, itt is. És ezért hiszek abban, hogy nekem is példaképnek kell lennem, nekem is valakinek azt az erőt át kell tudnom adni, amit én kaptam.

DTK/WMN: Mit jelent számodra az a mondat, hogy „erős nő vagyok”?

F. Zs.: Az erős nő számomra azt jelenti, hogy van véleményem, el tudom mondani – nemcsak a mit, hanem a hogyan is jól landol. Hogy megtalálom a közös nyelvet azzal, azokkal, akikkel épp kommunikálok. Ráérzek arra, hogy milyen hatásra van szükségük. És nekem az erőhöz nagyon kapcsolódik az is, hogy az embernek van víziója. Én magam is kedvelem és követem azokat, akiknek van gondolatuk és tervük a jövővel kapcsolatban. Én a HR-ben és a magánéletben is mindig egy-két lépéssel előre gondolkodom. Az elmúlt hét évben itt a Telekomnál csupa olyan dolgot csináltunk, ami hatással van a jövőre. Vagy kísérletezünk valamivel, ami lehet, hogy csak egy-két év múlva érik be. Az erőm abban is rejlik, hogy van egy viszonylag jól kiforrott gondolkodásom arról, hogy mi fog vagy minek kellene történnie velünk.

DTK/WMN: Azt tudom rólad, hogy régóta nagyon ambiciózus vagy. Ezt is láttad otthon? Hogyan lettél ilyen?

F. Zs.: Ezen én is nagyon sokat gondolkodom, hogy ez vajon honnan jön. Mostanában többet kell utaznom az új munkám miatt, a németnyelv-tudásomat – amit az elmúlt húsz évben nem is használtam – elő kellett venni, és többször mesélem a családom történetét is. Friedl a családnevem az apai nagyapám révén. Ők megküzdöttek azért, hogy az egykori Jugoszlávia felől idetelepülő svábként megvessék a lábukat itt Magyarországon. A történelem úgy hozta, hogy a svábokat nem látták szívesen a mai Szerbia területén, ahonnan származtak, így a család úgy döntött, hogy elindulnak. Egy részük Magyarországra, és másik részük Németországba ment. Az én nagypapám Mohácsra került, és én miatta tanultam németül, vele használtam a nyelvet. Egyre többször gondolok arra, hogy milyen óriási küzdelem lehetett ezt a családot fenntartani, megtartani, megtalálni az otthonát, végiggondolni, hogy merre, hogyan tovább. Lehet, hogy én is ezt viszem tovább.

Ebben a családban mindent lehetett, csak megállni és megpihenni nem. Állandóan előre kellett gondolkodni, hogy mi lesz velünk.

DTK/WMN: A kisebbségi lét szorongása. Ami a rengeteg nehézség mellett egyfajta adomány is, hiszen az ember elsajátítja a reziliencia képességét. Ez ma nagy előny neked is, úgy képzelem. Az utolsó néhány évben megmutatta a világ, hogy milyen fontos tudás is ez, és egyúttal vissza is adta a HR, a „people management” becsületét. A régi, kicsit poros „személyzetisekből” fontos vállalati szereplők lettetek.

F. Zs.: Én szerencsére olyan vállalatoknál dolgoztam, ahol a HR-eseknek eddig fontos szerepet szántak, de azért én is látom ezt a tendenciát. Magam is találkoztam olyannal, aki „beszéljünk most a személyzeti ügyekről” címszóval vezetett fel. Tény, hogy az elmúlt évek krízisei folytán megnőtt a szakma ázsiója. A HR-esek helyzetbe kerültek, fontosak lettek, és sokszor maguk is menet közben tanulták meg, hogyan kell egy szervezetet nehézségeken átvinni. A válságokban a vezetők néztek a HR-esekre, hogy légyszi, segíts, mit csináljak?

DTK/WMN: Válságban az adaptálódás képessége, a lelki rugalmasság és ellenálló képesség a változások közepette magát a túlélést jelenti. Márpedig három éve egymást érik a válságok.

F. Zs.: Ha egyvalamit fejleszteni kellene akár már az iskolában, az biztos, hogy éppen ez: a reziliencia lenne. Én azt látom, hogy azok a szervezetek lesznek időtállók, amelyekben az emberek képesek lesznek folyamatosan megújulni, újat tanulni, és közben felejteni is, ha kell.

Ha jön egy válság, akkor képesek újraszerveződni, problémát megoldani, és nem azon feszülni belül és egymásnak, hogy nekik ez személyes szinten milyen nehézségeket fog jelenteni.

Szerintem a Telekomot nagyon jól vittük át az elmúlt éveken, és ebben sokat fejlődött a csapat. Egyéni, csapat- és vezetői szinten is. Ha jön egy változás, már nem mindenki szorítja a szék karfáját, hogy úristen, úristen, mi lesz most velünk, hanem elkezdenek együtt élni a változással.

DTK/WMN: Egy kisvárosnyi ember dolgozik itt, közel hatezren. Te közvetlenül is 150 emberért feleltél. Sokféle személyiséggel dolgoztál. Szerintem az egyik leguniverzálisabb emberi tulajdonság a bármilyen változástól való félelem.

F. Zs.: Igen, az, hogy „nekem mit fog ez jelenteni?”. 

DTK/WMN: És ehhez nem kell nagyvállalatnak lenni, a kicsiket is érinti. Hogy lehet elérni, hogy ne az legyen az első reakció, hogy a változás rossz, „ez nem fog működni, mert…”?

F. Zs.: A legfontosabb, hogy nem szabad alábecsülni ezt az érzést az emberekben. Ha alábecsüljük, akkor óriási problémába szaladhatunk bele. A másik, ami nagyon működött nekünk – és ebben nagyon hiszek –, hogy őszintének kell lenni. A nagyvállalatokra jellemző, hogy vetítünk: elkezdünk csak a felszínről beszélni, az igazi okokról, háttérről nem, vagy csak a kész tényeket tesszük az emberek elé; ez van, szeressétek. Így biztosan nem fogják szeretni. Nekünk nagyon bejött, hogy arra törekedtünk, amennyire csak tudtunk (amennyire egy tőzsdén jegyzett vállalatnak a jogszabályok megengedik), hogy őszinték legyünk. A csapatoddal, a vezetőiddel, az összes munkatársaddal. Itt van például ez az új, nagy székház. Hat különböző irodaházból költöztek ide a kollégák. Teljesen más irodai berendezkedés volt, másként ültek, stb. Fontos tapasztalás volt, hogy ha a lehető legkorábban bevonjuk őket a folyamatba, ha nem kész tényeket közlünk, hogy figyelj, két hónap múlva ide kell költöznöd, itt fogsz ülni és ezt fogod csinálni, hanem például megkérdezzük, hogy milyen kávé legyen, milyen székek legyenek, azzal sokat hozzáteszünk a jóllétükhöz. És ezek a kérdések nem kerülnek semmibe.

DTK/WMN: Gyakran tényleg épp a figyelem gesztusa jelenti a legtöbbet egy-egy csapat számára.

F. Zs.: Nagyon érdekes friss élményünk kapcsolódik ehhez. Itt öt generáció dolgozik együtt, amiben elképesztően nagy lehetőség rejlik, sokat foglalkozunk azzal, hogyan tudnánk erősödni. Van egy közülük, amely a legkevésbé érzi jól magát itt a Telekomban.

DTK/WMN: Melyik?

F. Zs.: A 25–35 év közöttiek. Ők a legkevésbé pozitívak, náluk a legmagasabb az elvándorlás, ők a legkritikusabbak a különböző témákban. Nagyjából 100 emberrel beszéltünk ebből a csoportból, mélyen és figyelmesen, ami után azt a visszajelzést kaptuk, hogy nekik már az óriási pozitívum, hogy egyáltalán szó van arról, hogy épp nekik miért ilyen nehéz. Számukra fontos hozzáadott érték, hogy ez egy olyan vállalat, ahol megkérdezik őket, személyesen.

Őszintének lenni, nem alábecsülni a problémákat és nagyon sokat beszélgetni – nekem ez a javaslatom annak érdekében, hogy az emberek ne féljenek a változástól.

DTK/WMN: Azért felvetődik a kérdés, hogy a sok beszélgetés, meghallgatás, érzelmek figyelembevétele közepette hogyan lesz bármi hatékonyan eldöntve.

F. Zs.: Ez a dilemma az itteni vezetőkben is felmerült, hogy most akkor itt mindenkinek meglesz a véleménye, mindenki bele fog szólni mindenbe, hogy fogunk itt dönteni. Én őszintén hiszek abban, hogy egy vezető akkor működik jól, ha begyűjti a lehető legtöbb információt, majd, ha kell, dönt. Sok vezető elköveti a hibát, hogy azonnal véleményt formál, mielőtt még meghallgatna több szempontot.

DTK/WMN: Ez vezetőként sokszor egokérdés is, nem? És ezzel mindannyiunknak van dolgunk. Neked is volt?

F. Zs.: Szerintem én úgy lettem fokozatosan egyre jobb vezető, ahogy fejlődtem az önismeretben. HR-esként nem gépekről, beruházásokról döntesz, hanem emberekről, szervezetről, változásokról, amelyek nemcsak arra az emberre hatnak, aki veled szemben ül, hanem az ő környezetére, családjára is. Onnantól fogva vagyok viszonylag nyugodt a döntéseimben, hogy képes vagyok folyamatosan figyelni magam a döntéshozatal közben is; hogy én hogy vagyok azzal, amiről épp döntök.

DTK/WMN: Ezt hogy kell elképzelni?

F. Zs.: Nagyon figyelek például arra, hogy a testem mit jelez. Az volt az egyik legnagyobb lépés az önismereti utamon, amikor ezt elkezdtem megtanulni. Most, 46 évesen, azt hiszem, már eléggé tisztában vagyok saját magammal, azzal, hogy mire hogyan és miért reagálok. Nagyon hiszek abban, hogy a vezetőknek először saját magukkal kell tisztában lenniük. Taníthatunk mi mindenféle leadership modellt, mindenféle úton átvihetjük a vezetőket, hogyha ők nincsenek tisztában saját magukkal, a saját erejükkel, gyengeségeikkel, elakadásaikkal, akkor nem fogunk tudni jobb vezetőket fejleszteni.

DTK/WMN: Én azt látom, hogy sokszor ellenállásba, fenntartásokba ütközik, még vezetői szinten is az önismeret vagy a coaching mint műfaj.

F. Zs.: Még mindig benne van sokakban, hogy „nincs nekem semmi bajom”, „én jól vagyok”, ez időpocsékolás.

Nagyon fontos lépés, amikor megértjük, hogy nem akkor kell magunkkal foglalkozni, amikor baj van, hanem folyamatosan.

Nekem ma volt az utolsó alkalmam az itthoni coachommal. Arról beszélgettünk, hogy az új feladatkörben milyen segítőim lesznek – akár emberek, akár kis szertartások –, amelyek segítenek abban, hogy stabil maradjak. És ebben benne van a fizikai és a mentális stabilitás is.

DTK/WMN: Mi lesz az új feladatod?

F. Zs.: A Deutsche Telekom-csoporton belül (ez a T-Systems International) a vállalat informatikai szolgáltatásokat nyújtó üzletágához megyek. Ez ma Németországban az egyik legnagyobb ilyen jellegű vállalat; 28 ezer ember, 20 országban. Én leszek ennek a vállalatnak a globális HR-vezetője. Velem együtt új ügyvezető is jön. Ez egy nagy, nemzetközi szervezet, amihez a mi feladatunk lesz új, nemzetközi vállalati kultúrát kialakítani, a tehetségmenedzsmenttől a toborzásig. Az lesz a dolgunk, hogy kitaláljuk, mi lesz ezzel a 28 ezer emberrel, a jövőbe nézünk, arról gondolkodunk, hogyan fog alakulni a munkaerőhelyzet. Nagyon nagy ugrás nekem innen, Magyarországról, a Könyves Kálmán körútról, de tele vagyok energiával, gondolattal, tervvel. Viszem magammal mindazt a tudást és tapasztalatot, amit itt Magyarországon szereztem. Azt próbálom meg átvinni nemzetközi színtérre, amit itthon a Telekomnál felépítettünk.

És én leszek az első és egyetlen nő az igazgatóságban. És az egyetlen nem német.

DTK/WMN: Újra a kisebbségi lét. Életed nagy témája nem ereszt.

F. Zs.: Tényleg nem.

DTK/WMN: És akkor nagyjából már most van egy terv a fejedben, hogyan akarod majd magadat megőrizni ebben az egészben?

F. Zs.: Igen. És nem kell olyan nagyon nagy dolgokra gondolni. Tegnap este jöttem haza Németországból, ma reggel tudatosodott bennem az egyik ilyen szertartás, amit már régóta csinálok. Amikor végre a repülőn ülök, és tudom, hogy egy óra ötven perc, és itthon vagyok, van egy zene, amit meghallgatok. Mindig ugyanaz. Nem érdekel, hogy közben száll be a többi utas, hogy pakolnak körülöttem, én beteszem a fülest, lehunyom a szemem, hallgatom ezt a zenét és közben lenyugszom. Ma reggel rájöttem, hogy nekem ez segíteni fog abban, hogy oké, megérkezem mindjárt, itthon leszek a családdal. Átzsilipelek.

DTK/WMN: Elárulod, hogy mi ez a zene?

F. Zs.: A Metallicától a Nothing else matters. A Wednesday sorozatból a csellóverzió. A kisebbik lányommal a közös kedvencünk.

Képek: Csiszér Goti / WMN

D. Tóth Kriszta