Szabó Anna Eszter: Nem. Igazából nem kell a bók. Egyáltalán

–

A „hölgyeknek” jólesik a bók, nem? 

A minap Dián Dóri kolléganőmmel egy irodaépületben beszálltunk egy liftbe, két férfi társaságában. Azonnal hangot adtak elégedettségüknek, hogy „két ilyen szép nővel” liftezhetnek együtt. Kínos hallgatásunk nem volt elég világos jelzés, mert az egyik fickó még meg is kérdezte: „Ugye hogy jólesik a hölgyeknek a bók, nem?” Néhány évvel ezelőtt zavartan mosolyogtam volna kínomban, miközben elönt a jól ismert égető forróság. De most a forróságból hirtelen áramütés lett, és mire észbe kaptam, már azt mondtam: „Nem. Igazából nem kell a bók. Egyáltalán.”

Erre a másik férfi azonnal mutogatni kezdett a kérdezőre, hogy „ő volt, nem én”. Azt se tudták, hova nézzenek, mit csináljanak, egyáltalán nem tudtak mit kezdeni a helyzettel.

A liftből kiszállva Dórival egyszerre akartunk felrobbanni és röhögni. 

Azon a héten nem egy ilyen élményünk volt, hogy csak úgy ott vagyunk egy térben, adott esetben a munkánkat próbáljuk végezni, de még le kell futni egy-két kört azzal, hogy igen, vettem, látom, hogy stírölsz, csak add már ide azt a kurva poharat anélkül, hogy hálálkodnom kellene a kiéhezett tekintetedért.

Nemhogy hálát nem éreztem, de legszívesebben ordítottam volna minden alkalommal. Próbálom elmagyarázni.

Nem szeretnék mások nevében beszélni

Létezik kollektív trauma, de mégsem szeretnék egy ernyő alá rakni mindenkit, akit valaha gyerekkorában szexuális zaklatás vagy erőszak ért.

Én a saját áldozati csomagomat alaposan átnéztem, megvizsgáltam, szétboncoltam, jó közelről. Farkasszemet néztünk, közel engedtem, elmerültem benne, telibe ordítottam, elküldtem a picsába, aztán megbarátkoztam vele, megismertem minden arcát.

Meg nem szerettem, de elfogadtam. Vele együtt vagyok én én. 

És most itt vagyok, hátam mögött igazi szemétszigettel. 

Úgy tíz-tizenegy éves korom óta mindig nagy gondot fordítottam arra, hogy az öltözködésem ne hívja fel a figyelmet az alakomra. Nem akartam, hogy a mellemet lássák, nézzék, nem akartam kihívó tekinteteket. Kislányként ezek a pillantások azt üvöltötték a bőröm alá, hogy Nő vagy! Nő vagy!, még akkor is, ha én közben csak egy kislánynak éreztem magam, micimackós és balerinás poszterekkel a szobám falán. 

Szóval 

védekezésből ösztönösen infantilizáltam magam, amennyire csak tudtam. Már volt két gyerekem, amikor még mindig úgy öltözködtem, mintha drámatagozatos gimis lennék. 

Persze, voltak villanásaim, amikor kis időre nőnek akartam érezni magam, hiszen akkor már tényleg nő voltam. 

De ahányszor kicsit nőiesebben öltözködtem, vagy viselkedtem, percek alatt összezsugorodtam belül, hogy ezt nem szabad, ez veszélyes, nehogy minek menjek oda. 

Igen, kőkemény áldozathibáztató voltam

Még azt is meg tudtam magyarázni, hogy azon az esküvőn vajon miért fogta és simogatta meg a kezdetleges kis „mellemet”, a fenekemet az az egyetemista fiú tizenegy éves koromban. Hiszen mosolyogtam. Elmentem vele táncolni és nem húzódtam el. Nem, hiszen ledermedtem. Idegen, ismeretlen érzés volt, ami teljesen felkészületlenül ért. 

Hamar meg kellett értenem, hogy ehhez az érzéshez hozzá kell szokni. De nekem ez sose ment. 

Sose vágytam másra, mint hogy szabad, vagány, laza csaj legyek. Mindig vonzottak a rebellis, magabiztos, már-már szemérmetlen nők, rájuk akartam hasonlítani. Vicces, most, hogy belegondolok. Rájuk akartam hasonlítani, de még egy tangát se mertem felvenni, amiről csak én tudnám, hogy a nadrágom alatt van. Nem mertem felvenni, mert hát az olyan, mintha… mintha mi? Mintha tetszenék magamnak? Mintha tetszene valami szexi? Mintha ez visszamenőleg bármilyen zaklatást legitimálhatna, vagy akár meg is hazudtolhatna? No igen, ezért is kellett jó párszor átrágnom magam a múlton és önmagamon, hogy leszámolhassak ezzel a kettősséggel. 

Ki gondolta volna, milyen nehéz azt tudatosítani, hogy amit felveszek, vagy magamra kenek, az rólam szól?

Valami mégsem stimmel. Még mindig nem lehetek teljesen szabad. 

A male gaze egyszerűen nem engedi. Erre a kifejezésre már próbáltak magyar megfelelőt találni, de egyik sem eléggé kifejező. Férfitekintet, férfilencse, férfimozi, macsó stírölés… 

Nem, egyik sem az igazi, egyik sem fejezi ki igazán találóan, milyen az, amikor egy nő belép egy térbe, ahol férfiak is vannak. 

A nő mellett ott lépked a teste is, külön entitásként, ami csak arra vár, hogy végigmérjék, értékeljék, reagáljanak rá. 

De mi van, ha én csak úgy létezni szeretnék? Mi van, ha én csak szeretném felvenni a ruhát, ami tetszik, és észrevétlenül felszállni a buszra? Mi van, ha mindenféle visszajelzés nélkül szeretném jól érezni magam a bőrömben? Mi van, ha visszajelzés nélkül szeretném a nagy nehezen megszerzett önbizalmamat megélni?

És hogy mi bajom a férfiak visszajelzéseivel? Hogy semmivel sem keltenek jobb érzést, mint kislány koromban, és tényleg hiába a rengeteg önmunka, terápia, szembenézés, felejteni azért mégsem tudok. A testem emlékszik. És bármekkora utat tettem meg, ezek a reflexek mélyen bennem maradtak és ahányszor egy férfi úgy néz rám, egészen kicsire zsugorodom.

Nincs benne az égvilágon semmi felemelő. Csak azt juttatja eszembe, hogy a világ veszélyes hely. Hogy teljesen mindegy, milyen férfi jön velem szemben az utcán, ha egyedül vagyok, pláne, ha sötét van, én bizony átmegyek a másik oldalra. Hogy mindig van kulcs a kezem ügyében, a biztonság kedvéért. És ehhez nem kell áldozatnak se lenni.

Ehhez elég nőnek születni

Én meg csak nézem azokat a rebellis nőket, akikre úgy felnéztem mindig. Arra gondolok, hogy biztosan őket is érte már inzultus. Ritka az olyan nő, aki nem tud ilyesmit felidézni, de ha mégis, az inkább azért van, mert nem ismerte fel a helyzetet. Szóval így vagy úgy, de mind találkozunk a férfitekintettel, tudjuk, milyen a basználak nézés. És értem, megértem, hogy van olyan nő, akit ez nemhogy nem zavar, de éltet. Van, aki fürdőzik ebben a fajta figyelemben. Igaziból még irigylem is! Az, aki képes ragyogó mosollyal és egy extra csípőringatással reagálni az elismerő basználak nézésre, az igazából azt üzeni, hogy: Tudom. 

Egyszer talán eljutok erre a szintre, hogy nem a cipőm orrát kezdem nézni még a kedvesebb bókokra is. Akinek változnia és alkalmazkodnia kell, az most is, mint mindig, én leszek. Mert a férfitekintet soha nem szűnik meg, bármekkora teret nyer is a feminista mozgalom. És közben azt is értem, hogy a férfiak megnézik a szépet. Márpedig egy gyönyörű nő bearanyozhatja a legszürkébb napot is, mert sugárzik belőle az élet, valami, amiben ösztönösen mindenki fürdőzni akar. 

Egy ideális világban nem lenne baj sem a nézéssel, sem a bókokkal. De ez nem ideális világ. A bók nem csak egy bók. A nézés nem csak egy nézés. A pohár már rég túlcsordult.

Nem minden nő akar a létezése minden pillanatában azzal szembesülni, hogy baszható. Nem minden nőnek esik jól a gondolat, hogy egy random idegen faszi épp elképzeli meztelenül. Nem minden nőnek lételeme, hogy tetsszen. Van, aki csak magának akarna tetszeni. Van, aki szeretné megismerni a benne rejlő potenciált anélkül, hogy abba más tükre bekavarna. Van, aki még nem tart ott, hogy mindenkitől függetlenül, szemben akár az egész világgal, de békében van magával, a sötét oldallal, a múlttal, az akár dögös, belevaló jövővel is. 

Van, aki csak élni szeretne. Méghozzá biztonságban. 

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna / WMN

Szabó Anna Eszter