„Gabrielládhoz elgyere, mert meghal a vágytól” – Batsányi János és Baumberg Gabriella szerelme

–

A tapolcai iparoscsaládból származó Batsányi már „korán kivált értelmével” a kortársai közül. Középiskolai tanulmányait Keszthelyen, Veszprémben, Sopronban és a pesti piaristáknál végezte – a költészetet az utóbbi helyen kedveltette meg vele az egyik tanára. Huszonkét évesen már négy nyelven írta a verseit: magyarul, latinul, németül és franciául.

Hogy a tanulmányaihoz szükséges költségeket elő tudja teremteni, a fiatal joghallgató Orczy Lőrinc fiának tanítója lett. Rendszeresen meghívást kapott az irodalom- és színházkedvelő báró szalonjába, ahol találkozott a felvilágosodás korabeli fiatal értelmiség képviselőivel is.

Miután szolgálata véget ért Orczyéknál, Kassán dolgozott hivatalnokként, és két költőtársával: Baróti Szabó Dáviddal, valamint Kazinczy Ferenccel megalapította az első magyar irodalmi szervezetet, a Kassai Magyar Társaságot, amely Magyar Museum címmel saját folyóiratot is indított. Batsányi és Kazinczy között viszont ellentétek feszültek. A két szerkesztő nem tudott megegyezni a lappal kapcsolatos vitákban, és politikai kérdésekben sem értett egyet: a francia forradalom lázában égő Batsányi radikálisabb nézeteket vallott, mint az óvatos, visszafogott Kazinczy.

Batsányi több lázító hangvételű költeményt is írt, ami szemet szúrt a hatóságoknak. A franciaországi változásokra című verse miatt fel is jelentették, és hamarosan az állását is elvesztette.

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében

Nyögtök a rabságnak kínos kötelében;

S gyászos koporsóba döntő vas igátok’

Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;

Ti is kiknek vérét a természet kéri,

Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,

Jertek! s hogy sorsotok előre nézzétek,

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

(Batsányi János: A franciaországi változásokra)

Azzal is megvádolták a költőt, hogy részt vett a Martinovics-féle összeesküvésben, amely a francia forradalom eszméinek hatására létrejött, Habsburg-ellenes, titkos mozgalom volt. A per során kiderült, hogy Batsányi valójában nem vett részt a szervezkedésben, a versei és az általa hirdetett „veszedelmes elvek” miatt azonban várbörtönre ítélték. Egy évig raboskodott Kufsteinben, majd Bécsben hivatalnok lett, ahol 1799-ben egy estélyen megismerte Baumberg Gabriellát, aki a császárváros ünnepelt költője volt.

Hat év várakozás

Batsányi és a köreikben kivételes szépségnek tartott nő egy idő után szerelemre lobbantak egymás iránt. Baumberg Gabriella apja kedvelte Batsányit, az anyja viszont rossz szemmel nézte a kapcsolatot: a költő akkortájt egy bécsi bankhivatalnál dolgozott, szerény anyagi körülmények között élt, így nem számított jó partinak.

A pár hat évvel a megismerkedésüket követően végül összeházasodhatott – Batsányit ekkorra előléptették, így stabil hátteret tudott biztosítani a feleségének. (Az anya egyébként egy tehetős férfit szemelt ki a lányának, akiről csak annyit tudunk, hogy S-sel kezdődött a neve.)

A házaspárnak azonban csupán néhány év jutott a gondtalan boldogságból. Napóleon 1809-ben bevonult Bécsbe, Batsányi pedig a szabadítót remélte a francia császárban. Lefordította és közzétette a kiáltványát, amely az osztrákoktól való elszakadásra buzdította a magyarokat. A költőnek ezek után nem volt maradása Bécsben: a kivonuló francia csapatokkal Párizsba menekült. Évekig nem látta a feleségét.

„De Te, kedves lélek, légy erős és okos cselekedeteidben, óvatos, türelmes és szerény beszédedben. Óvd egészségedet és kerüld, ami lelkedet bántaná, s ami testednek árthatna. Úgy viselkedjél mindenkor és mindenütt, amint az hozzám és Hozzád méltó. Gondold meg mindenkor és mindenütt, hogy Te az én szeretett nőm, az én drága Gabriellám vagy. Az elválás remélhetőleg nem fog hosszú ideig tartani, s talán hamarabb fogjuk egymást viszontláthatni, mint sejteném. De mindez Isten kezében van, ki sorsomat láthatóan irányítja, ki nem hagy leroskadni, s nem engedi, hogy ostoba és rosszakaratú ellenségeimnek áldozata legyek” – írta az egyik levelében.

A Bécsben maradt Baumberg Gabriellát folyamatosan üldözték a hatóságok – rendőrségi idézést kapott, és a lakásán is megkeresték –, de a költőnő nem árulta el, hol tartózkodik a férje. Várta az alkalmat, amikor ő is Párizsba költözhet, végül 1811-ben kapta meg az engedélyt.

A házaspár anyagi biztonságban élt a francia fővárosban: Napóleon évi 2000 frankos kegydíjat biztosított Batsányinak az irodalmi munkásságáért – ez az összeg a költő legmagasabb hivatalnoki fizetésének a duplája volt. Németh István Péter „Végső hazám melléd süppedjen…” című írásában úgy vélekedik, Párizsban Batsányiék „visszahúzódva is szépen élhettek egymásnak, terveiknek, s annak a közös jövőnek, amely felől tán már-már semmi kétségük sem lehetett.”

Batsányi a biztos egzisztencia birtokában a vidékre költözést tervezte (egy Beleville nevű kis településen szeretett volna letelepedni), felesége – akiről viszont nem tudjuk, elhagyta-e volna Párizst – pedig továbbra is élhetett a költészetnek, egy verscikluson dolgozott. 

Börtön, majd száműzetés

Napóleon 1815-ben bekövetkezett bukása azonban véget vetett az idilli éveknek. A Párizsba bevonuló osztrákok letartóztatták Batsányit, majd a brünni Spielberg várbörtönébe zárták – Baumberg Gabriella pedig a raboskodó férje közelébe költözött, egy grófnő lányának nevelője lett. A Batsányi helyzete miatt egyre jobban aggódó költőnő 1816. március 3-án írt levelében a császár közbenjárását kérte:

„Felséges Úr!  

Alulírott folyamodó e hó 24-én tölti be ötvenedik esztendejét.

Ezen hosszú idő alatt többet tapasztalt, többet szenvedett és vesztett el, amit egy gyönge nő ereje elviselni képes…

Térdre omolva ehhez fohászkodik ő, férje mielőbbi megszabadításáért, azért, hogy öreg napjaira visszanyerje életének hű társát, s ötvenedik születésnapját ünnepnappá avassa a népek atyjának jóságos kegyelme.Gyermeki bizalommal és erős hittel eltelve a legkegyesebb uralkodó jósága iránt, térdepel Felséged lábainál leghűségesebb alattvalója, 

Baumberg Gabriella”

A császár végül kegyelemben részesítette a költőt, aki a szabadulását követően a feleségével a híres osztrák fürdővárosba, Badenbe utazott, mivel mindketten rossz egészségi állapotban voltak. De hamarosan Linzbe internálták őket a hatóságok, ahol szigorú rendőri felügyelet alatt álltak. Megélhetésüket leginkább a költőnek továbbra is járó francia évjáradék biztosította.

Batsányi és Baumberg Gabriella az osztrák városban többnyire irodalmi munkáikkal foglalkoztak – írtak, a verseket ciklusokba rendezték, szervezték a kiadásukat. Mivel „veszélyes elemként” tartották számon, Batsányi nem hagyhatta el Linzet, élettere a felső-ausztriai városra szűkült le.

„Arra pedig ne panaszkodjék az úr, hogy a mozgásszabadságtól meg van fosztva! Séta céljából rendelkezésre áll mind az óváros, mind az alsó és felső külváros összes utcája. Mehet a Népkertbe, ahol fák és bokrok is vannak, melyek a szemlélődőt az elveszett paradicsomra emlékeztetik” – olvasható Márton László Minerva búvóhelye című regényében.

A házaspár viszonylag elszigetelten élt Linzben, társadalmi eseményeken csak elvétve vettek részt. A térség helytartója által rendezett bálokon viszont megjelentek, és időnként magyarországi vendégeket is fogadtak.

A küzdelmekkel teli viszontagságos évek után a száműzetését egyre mélyülő kiábrándultságban töltő Batsányinak felesége maradt az egyetlen mentsvára.

„A sokszor csalódott férfiúnak van egy őrző angyala, ki megérti, ki elsimítja homloka komor redőit s kiről elmondhatja: mindenben csalódtam, csak ő benne nem; ez Gabriella. Szeretetük egymás iránt nem csökken, a jó egyetértést köztük soha semmi sem zavarja meg, hajuk ősz már, testük roskatag, de szeretetük a régi” – írja Szinnyei József. 

Az idősödő Baumberg Gabriella egyre betegesebb lett, élete utolsó három évében el sem hagyta a szobáját. Úgy halt meg hetvenhárom évesen, ahogy mindig is szeretett volna: férje karjaiban. A költő „egyre nehezedőbb magányban élt” felesége elvesztése után, sírjához naponta ellátogatott. Szeretett Gabriellájának elvesztését követően hat évvel, 1845. május 12-én hunyt el. A két költő szerelmének a fennmaradt leveleiken kívül az egymáshoz írt versei is emléket állítanak, amelyek közül talán a legszebb egy Baumberg Gabriella által írt költemény:

Káprázat vagy néha csupán, ahogy

Arcod lebben

Elébem, majd rám vonódik mosolyod,

S tűnik sebesebben.

Visszaidézlek éjszaka olykor,

Hoz az álom,

Alakod kilép éppen a páragomolyból,

S szív-békém találom.

Rád gondolok az alkonyi kertben,

S ha a Holdat

Kélni látom, szirmaival viharverten

Ott egy rózsa horgad.

Ha fát csavar, tombol minden elem,

Villám csattan,

Majd ha e vész pihen, így is, úgy is velem

Vagy gondolatban.

Rád gondolok, szüntelen Rád, éjjelente

S nappalonta,

Bár meg nem láthat színről színre szemem, de

Őriz csak vágyódva.

Nélküled-nap előttem még hány van?

Bánt a bánat,

Vesztett nyugalmát vágyja a szív magányban

Vissza utánad.

Fordul-e még felém a szerencse?

Lehet, vak bár,

Csak sorsomnak egyszer majd megjelentse,

Hogy láthatlak már!

Ó, lelkem fölfénylő fele, Te,

Ne légy távol,

Kedves!, Gabrielládhoz elgyere,

Mert meghal a vágytól. 

(Batsányiné Baumberg Gabriella: Őneki – Németh István Péter fordítása) 

Források: Batsányi János: A franciaországi változásokra (vers)

Batsányiné Baumberg Gabriella: Őneki (vers, Németh István Péter fordítása)

epa.oszk.hu, keptar.oszk.hu, papageno.hu, origo.hu, magyar-muhely.hu, ma7.sk, szozat.org, , arcanum.com, mek.oszk.hu 

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Vasárnapi Ujság 1905/11; Wikipedia/ Magyar Nemzeti Múzeum

Nádudvari Péter