Balatoni József történelemtanár: „Hugyozhatok széllel szemben, csak meddig?” (Interjú)

–

D. Tóth Kriszta/WMN: Hol tart a gyászfolyamat?

Balatoni József: A végén. Helyzeti előnyben vagyok, mert mire július közepén nyilvánosságra hoztam a döntésemet, hogy felmondok, én már túl voltam a nagy részén. Aztán nem tudom, hogy mit fog hozni, amikor utoljára megyek be az iskolába…

D. T. K./WMN: Mikor mész be utoljára? Azaz: mikor jössz el végleg?

B. J.: Szeptember 14-én.

D. T. K./WMN: A tanévnyitón ott leszel?

B. J.: Sőt, már a múlt hét óta dolgozom, hiszen az időarányos szabadságom lejárt, úgyhogy augusztus 22-én, kedden reggel héttől már ügyelek az iskolában. Szóval szeptember elsején tanévnyitó, találkozás a leendő volt osztályommal, értekezlet, minden. Szeptember 14-től pedig hivatalosan is elbúcsúzom.

D. T. K./WMN: Mire számítasz aznap? Magadat ismerve…

B. J.: Magamat ismerve, egy nagyon mosolygós kilépésre számítok.

D. T. K./WMN: És belül?

B. J.: Belül is. Én annyira felszabadultam az elmúlt pár hétben, amint megjelenhetett végre a hír, hogy felmondok, szinte felrobbantam.

D. T. K./WMN: Július közepén hoztad nyilvánosságra a döntésedet, de már egy április eleji cikkedben azt írtad, hogy ha elfogadják a státusztörvényt, akkor menni kell…

B. J.: Igen, én tényleg akkor döntöttem el. És mire a cikket megírtam, sikerült alaposan megrágnom a döntést.

D. T. K./WMN: Volt benned kétség, hogy elfogadják-e ezt a törvényt?

B. J.: Nem voltam naiv. Az egész tiltakozáshullám közepette voltak pillanatok, amikor arra hajlottam, hogy talán nem, vagy nem így, nem most lépik meg. Összességében viszont nem voltak kétségeim.

D. T. K./WMN: Mikor fogyott el belőled a remény, hogy ez a rendszer megváltozik úgy, ahogy te szeretnéd?

B. J.: Úgy igazán? Talán márciusra. Elolvastam a státusztörvény tervezetét, az első betűtől az utolsóig, és rosszul lettem.

D. T. K./WMN: Fizikailag?

B. J.: Igen. Életemben nem fulladtam még így, mint akkor. Pedig a pánikbetegségemből ismerősek a tünetek. De olyan, hogy összeszorul a torkom és konkrétan nem kapok levegőt, még nem történt. Utána jött három hét, amikor mindennap voltak pánikrohamaim, ami aztán átváltott szédülésbe. Napokig nem bírtam felállni kapaszkodás nélkül.

Akkor egyszer csak kimondtam magamban, hogy én valóban fel fogok mondani. És abban a pillanatban elmúlt az összes tünetem. Ott engedtem el a reményt. Azért, mert azt éreztem, hogy ez egy jó döntés.

Benne maradni már nincs értelme, már nem tudok mit tenni.

D. T. K./WMN: Érdekes volt újranézni a négy évvel ezelőtti, veled készült Elviszlek magammalt…

B. J.: Megnéztem én is, mielőtt találkoztunk.

D. T. K./WMN: Akkor egy nagyon optimista, nagyon lendületes, a rendszert belülről meghekkelni akaró Jocóval beszélgettem. Azt mondtad, hogy mindenkinek a saját tantermében, a saját munkájával kell változtatni a rendszeren.

B. J.: Ezt azóta is tartom, csak ez nem történik meg.

D. T. K./WMN: Miért?

B. J.: Nem tudom. Egyszerűen… amikor már a sztrájkba is csak hárman-négyen álltunk bele, vagy a polgári engedetlenségbe is hárman álltunk bele és mentünk rapportra, akkor tényleg azt éreztem, hogy már nincs erőm ehhez. Hugyozhatok széllel szemben, csak meddig? Mert ha mindenki belülről hekkelné a rendszert, az tök jó lenne. De azt vettem észre, hogy inkább mindenki belesimul. És ez engem borzasztóan frusztrált.

D. T. K./WMN: Hogy látod, miért simulnak bele a kollégák a rendszerbe?

B. J.: Ezek egyéni döntések. Ki egzisztenciális okokból, ki azért, mert azt gondolja, hogy „ha más lenne, akkor rosszabb lenne” – ahogy volt is, aki ezt kifejtette nekem.

D. T. K./WMN: Ezt sokat hallani, sok témában, sok platformon, igen.

B. J.: Vannak pedagógusok, akik hisznek ebben a rendszerben, amivel alapvetően nem lenne baj, hogyha ezzel nem ártanának a diákoknak és maguknak. És van sok kolléga, aki fél, mert tudatosan elhitették vele az elmúlt 30 évben, hogy pedagógusként te csak erre vagy jó, te nem értesz semmihez, meg nem is bírnád. Én is rengetegszer megkaptam, hogy menjek el egy multihoz dolgozni, tuti, nem fogom bírni. Hát, köszi, én eleget dolgoztam tanárként, ráadásul mellette multikkal is, és azt látom, hogy egy kicsit jobban bírom a tempót, mint ők. De nagyon sokan a rendszerben elhiszik, hogy nincs más lehetőség. 

A legnagyobb önáltatás pedig, amit évek óta csinálunk, csináltam én is: a gyerekek. Az ő mosolyuk, az ő érdekeik, az ő jövőjük. Csak amikor azt érzed, hogy a te életed megy teljesen tönkre, és az megy rá, akkor már nem biztos, hogy képes vagy úgy hozzáállni a feladathoz, ahogy kellene.

Ráadásul be kellett látnom azt, hogy én is hozzájárulok ahhoz, hogy ez a rendszer fennmaradjon. Egy nagyon kicsi eleme vagyok, de eleme vagyok. Maradjak azért, „mert a gyerekek”, és ezért tartsak fenn egy olyan rendszert, ami a gyerekeknek árt?

Ez olyan, mintha megsimogatnám annak az embernek a fejét, aki megveri a feleségét, és elmagyaráznám neki, hogy ez így nem lesz jó… Ez a felismerés borzasztó volt.

D. T. K./WMN: Akkor ma már igazat adsz azoknak, akik annak idején, az Elviszlek-epizód forgatása környékén kritizáltak, amiért a maradásoddal fenntartod a rendszert?

B. J.: Igen. Igazat adok.

D. T. K./WMN: Ezt szülőként hallgatni, állampolgárként hallgatni, egykori pedagógusszülők gyerekeként hallgatni nagyon fájdalmas.

B. J.: Igen, csak nem tudom, hogy a többiekben miért nincs ez a fájdalom vagy kilátástalanság. A szülők többségében ez nincs benne, én ezt tapasztalom. Úgy vannak vele, hogy ha a gyerek bent van az iskolában, akkor biztos jól van. Most az, hogy a történelemtanár tartja a matekórát… hát, meg van tartva, nem? Szóval egy nagyon fura társadalmi hozzáállást érzek. És azt, hogy az iskolát gyermekmegőrzővé redukáltuk nagyjából. Mert hivatalosan nincs tanárhiány, de közben évek óta tudjuk, hogy lassan mindenki tanít mindent. A szülőket ez csak akkor érdekli, amikor érettségire vagy felvételire készül a gyerek, akkor morgolódnak. De aztán mindenki széttárja a kezét, hogy ez van. Bemennek a gyerekek, elvannak, aztán kijönnek. Mennek az órák, mennek az évek, és nem történik semmi.

D. T. K./WMN: Mi lesz ebből szerinted?

B. J.: Nem látom a hosszú távú célt. Az már most látszik, hogy a Covid nagyon rosszat tett a gyerekeknek, óriásit romlott a kompetenciájuk. És a mentális egészségük is. Még csak most fog igazán megmutatkozni az a pusztítás, amit a lelkükben okozott ez az egész; étkezési zavarok, testképzavarok, szociális képességek hiánya, szorongás, egyéb pszichés problémák… A cél szerintem talán az, hogy a szükséges iskolákat bezárhassák. Sok kis létszámú, gazdaságtalanul működő iskola van, ezeket be kellene zárni. De nem fogják megtenni, mert az nagy presztízsveszteség, ráadásul nem lehetne visszafelé mutogatni, hogy a kétezres években hány iskolát zártak be – miközben az is racionális döntés volt –, bezzeg most. És a tanárhiány jó indok arra, hogy iskolákat vonjanak össze, amivel csökken a tanárhiány, megoldódik az a gazdasági anomália, hogy pénzügyi szempontból is fenntarthatatlan ez az iskolarendszer.

Én arra számítok, hogy most a tanév elején sok iskola be fogja jelenteni a működésképtelenséget.

Én is tudok olyan intézményt, ahol az igazgató megmondta, bármennyire is tudja, hogy nem mondhatná ki ezt, de nem indulhat el az oktatás szeptember elsején, mert nincs szaktanár. Egy barátom azzal hívott, hogy nem tudja, mit csináljon, mert elsőbe megy a gyereke, és mind a hat elsős tanító felmondott az iskolában.  

D. T. K./WMN: A Qubiten volt egy nagyon érdekes interjú, amelyben Knausz Imre, a Miskolci egyetem Tanárképző Intézetének volt vezetője azt az érdekes szempontot vetette fel, hogy a közoktatás kivéreztetése egy globálisan is látható tendencia, amit összefüggésbe hoz a populizmus és a populista eszmék, vezetők felemelkedésével. Szerinte az iskola már nem tud hatékony terepe lenni az ideológiaképzésnek, hiszen a a gyerekeink már nem úgy fogyasztanak tudást, ahogy régen, a kezükben ott van egy másik világ, a (közösségi) média világa, ami sokkal inkább hat rájuk, mint az iskola. Ezért a hatalmak elengedik a közoktatás kezét, mert nincs közvetlen politikai haszna. Te mit gondolsz erről?

B. J.: Meredek, de van benne ráció. Azt évek óta látjuk, hogy az oktatásban hasonló a tendencia, mint az egészségügyben; a magánszolgáltatók felé tolják a rendszert. Egyre több magánintézmény, tanulókör, stb. van, az állam pedig kezd kivonulni az oktatásból. Sokan mondják, hogy a kormány célja a társadalom elbutítása, de szerintem ez nem igaz. Nincs olyan idióta kormány, amelynek ez lenne a célja, hiszen hosszú távon, gazdaságilag ez a legrosszabb döntés.

D. T. K./WMN: Az is érdekes kérdés, hogy az oktatás elveszíti-e vajon azt a funkcióját, hogy a tudásra, a tanulásra mint értékre megtanít. Hogy vajon megtanít-e az iskola kérdezni, érdeklődni, az információk forrását megfelelően kezelni, az igazságot keresni, vagy mennyire lesz képes egy mai felnőtt élethez szükséges képességeket átadni a gyerekeknek?

B. J.: Évek (sőt, évtizedek) óta mondjuk, hogy képességeket kellene fejleszteni, mert arra van inkább szükség, nemcsak a lexikális tudásra, de mégsem történik meg.

A magyar oktatási struktúra nem alkalmas a képességfejlesztésre, az a tudásbázis fejlesztésére alkalmas. Ha megnézed a Nemzeti Alaptanterv változásait, ezt a tényanyagalapú oktatást nagyon nem tudják vagy nem akarják elengedni.

Érdekes lesz látni, hogy vajon átfordul-e ez valamikor, vagy hagyják összedőlni. Mert toldozgatni-foldozgatni nincs értelme, arra lenne szükség, hogy a nulláról elindítsanak egy új oktatási rendszert – csak az meg nagyon sok embernek nagyon fájna.

D. T. K./WMN: Milyen ezt az egészet immár a partvonalról nézni?

B. J.: Megnyugtató. Nem, ez így nem igaz. Mert ameddig benne voltam, addig iszonyúan felhúztam magam, de most már teljesen reálisan látom azt, hogy igen, óriási probléma, hogy itt vagyunk augusztus 18-án, és még nincs meghirdetve a következő tanévnek a rendje (a Belügyminisztérium végül augusztus 21-én hozta nyilvánosságra az információt – a szerk.), de már nem húzom fel magam, nem visz félre a dühöm, az érzelmeim, így racionálisan látok dolgokat. 

D. T. K./WMN: Például mit?

B. J.: Például a politikai aktivitás szerepét ebben az egész oktatás körüli helyzetben; a különféle mozgalmak, pártok, vagy akár szakszervezetek szerepét. Hogy ki, miért és hogyan csatlakozik rá a témára, miért áll az oktatásügy mellé…

D. T. K./WMN: És ki, miért áll mellé?

B. J.: Majdnem mindenki népszerűség-hajhászásból. Van egy-két őrült, mint például Molnár Áron (színész, a NoÁr-mozgalom alapítója – a szerk.), aki teljes egészében hittel áll bele, de sokan sajnos a saját gesztenyéjüket sütögetik, miközben érdemi előrelépés nem történik. De azt is reálisan látom most, hogy nagyon nem voltam jól az elmúlt két évben. És nem voltam jó sem.

D. T. K./WMN: Mint pedagógus nem voltál jó?

B. J.: Nem voltam olyan, mint amilyen tudtam volna lenni. Elveszett belőlem az összes kreativitás. Rutinból toltam.

D. T. K./WMN: Jocó bácsi elvesztette Jocó bácsi jellegét?

B. J.: Igen. De most visszatért! Nemrég egy tréninget raktunk össze egy barátommal, és ő is mondta, hogy úristen, de rég látott ennyire lelkesnek és lendületesnek. Elkezdtem dolgozni egy gimnáziumban külsős szakértőként, vezetői mentorként, és ott is azt érzem, hogy iszonyú mennyiségű kreatív energia szabadult fel belőlem.

Az egyik legdurvább felismerésem az volt az elmúlt pár hónapban, hogy ez elveszett. A barátaim azt mondogatták: figyelj, hagyd ott a közoktatást, látjuk rajtad, mennyire szarul vagy!

D. T. K./WMN: Persze, de neked tíz évet kellett leraknod, valamit, amire gyerekkorod óta készültél. Hiszen a hatéves Jocó bement az iskolába, és azt mondta: én innen el sem akarok menni soha.

B. J.: Na, ez rohadt nehéz. Valóban. De ha összeszámolom az előttem álló feladatokat, akkor mostantól óraszámra szerintem többet fogok oktatással foglalkozni, mint eddig. Felnőtteket és gyerekeket is tanítok majd, csoportokat vezetek például egy múzeumban, írókurzusokon tanítok, vezetőket vagy épp pedagógusokat képzek majd.

D. T. K./WMN: Tehát a tanítás mint műfaj megmarad. Viszont az, amikor egy pedagógusi munkaközösség tagjaként működsz, amikor osztályfőnökként megkapsz harminc kajla kiskamaszt, akikből a te munkád hatására (is) válik néhány év alatt kisfelnőtt, akikkel aztán a végén a tábortűznél együtt énekeltek a szalagavatás meg a ballagás után… szóval, én a saját szüleimet láttam otthon, hogy ez a hivatás sokkal több, mint egyszerű munka. Ez egy különleges közösségi életforma.

B. J.: Hát, igen. Ez a része nem lesz meg. Hiányozni is fog. De talán valahogy, más módon visszatér majd az életembe még ez az érzés. Esetleg lehetne az én saját módszertanom alapján tanulócsoportokat indítani… de továbbra sem tettem le az álmomról, hogy egyszer létrehozok egy táborhelyet. Egy barátom is megkeresett, hogy kellene nekik az iskolába óraadó történelemtanár. De most azt érzem, hogy nem. Köszönöm, egy ideig nem.

D. T. K./WMN: Kiégtél?

B. J.: Azt gondolom, hogy igen. De legalábbis nagyon közel vagyok vagy voltam hozzá. És ezt soha a büdös életben nem ismertem volna be magamnak, hogyha maradok. Amikor felhívtam az egyik barátomat azzal, hogy felmondtam, azt mondta: „hál' istennek, legalább nem fogsz negyvenévesen rákban meghalni”!

D. T. K./WMN: „Kiégett pedagógusok kiégett gyerekeket termelnek” – ezt tőled idézem, szintén a négy évvel ezelőtti műsorból.

B. J.: Annyira megvan bennem az a mondat! Látod, eljutottam én is arra a pontra.

D. T. K./WMN: És még mindig csak hány éves vagy?

B. J.: 36.

D. T. K./WMN: Nagyon intenzív tíz év van mögötted, amelyben a tanítás mellett felépítettél egy márkát, elkezdtél egy második karriert is, ha úgy tetszik; celebtanár, influenszer lettél, aki különböző platformokon kommunikál, edukál folyamatosan. Amikor 2016-ban először találkoztam veled, épp csak elérte a tízezret a követőid száma a Jocó bácsi világa Facebook-oldalon. Most százezren vannak, plusz Insta, és most már TikTok. Az elmúlt évtizedben ráadásul végigkövettük a magánéleted alakulását is – házasság, válás, fogyás, sport, kutya, betegség… – hogy bírod el ezt a szerepet? Nem sok neked, hogy ennyi mindent tudunk rólad?

B. J.: De. Néha sok. Mostanában kezdem érezni ezt apróságokon. A magánéletemről a válásom óta sokkal kevesebbet beszélek, ami nem véletlen, az nagyon tanulságos időszak volt. Alapvetően szeretek szerepelni, hatni az emberekre, de sokkal tudatosabban kommunikálok ma, mint régen. A július 15-i bejelentést is tudatosan felépítettük, készültünk rá. Az Alinda-interjút és a WMN-cikket összesen 103 helyen hozták le vagy idézték, és számomra megdöbbentő volt, hogy néhány kommentet leszámítva nem volt negatív visszajelzés.

D. T. K./WMN: Úgy képzelem, hogy neked kész terved volt a felmondásod utánra.

B. J.: Április óta készültünk erre. De közben nagyon sok lehetőséget is kaptam, sőt azóta is érkeznek felkérések.

D. T. K./WMN: És mi alapján válogatsz?

B. J.: Az intuícióm alapján.

D. T. K./WMN: Ajjaj… a te híres intuíciód. Az egész világot magadra borítanád legszívesebben, ahogy ismerlek.

B. J.: Igaz, igaz. Ezért van két menedzserem…

D. T. K./WMN: Már kettő van? Nem aprózod el.

B. J.: Bizony! És van, aki gazdasági vagy épp üzletfejlesztési tanácsokkal segít. Tény, hogy már most tudom, hogy a következő néhány hónapot túltoltam, akkora bennem az egzisztenciális szorongás.

D. T. K./WMN: Újra meg kell tanulnod magad. És a határaidat.

B. J.: Azt tudom, hogy ki vagyok: Jocó vagyok. Érdekes megélni, hogy önmagam lehetek, hogy rajtam múlik, mivel töltöm meg ezt, hogy ki is leszek mostantól, hol vannak a határaim, mit bírok, mit szeretnék kezdeni a Jocó bácsi-branddel. Meg kell tanulnom becsöngetés nélkül élni, saját rendszert teremteni. Kiesett a fő igazodási pontom: az iskola. Úgyhogy újrastrukturálom magamat, az életemet – ha már a közoktatást nem sikerült. 

Képek: Kerepeczki Anna/WMN

D. Tóth Kriszta