Borbás Marcsi: Nem hajszolni kellene az idősebb nőket, hanem használni a tudásukat

–

Amikor Csiszér Goti fotós kollégámmal megérkezünk a gyönyörű óbudai irodába, ahova nemrégiben költözött be a szerkesztőség, Borbás Marcsi szalad ki elénk kaput nyitni a zuhogó esőben. A munkatársak többsége épp ebédel, ő már befejezte a zabkásáját. Egy kedves, de bátortalan tacskó ugat bennünket kitartóan, még a jutalomfalatot sem fogadja el tőlem. (Lujzi kutyám miatt mindig van a zsebemben pár finom falat, de a kis tacskót nem lehet lekenyerezni.)

Keresünk egy nyugodt szobát az emeleten, ahonnan az üvegablakon keresztül látni lehet a lenti munkatársakat. Próbálok kicsit átmelegedni, nagyon megáztam idefelé jövet. Goti vérbeli fotósként persze azonnal átrendezi a helyszínt, hárman tologatjuk a bútorokat nagy egyetértésben, és közben úgy beszélgetünk Borbás Marcsival, mintha régi ismerősök lennénk, pedig még soha nem találkoztunk. 

Én már egy hete betöltöttem az 56. évemet, neki még van pár napja addig. Hasonló környezetben nőttünk föl, és amikor a nagymamájáról beszél, pont olyan, mintha az én nagymamámról lenne szó.

Nagyjából ugyanazok a díszletek vettek körül bennünket gyerekkorunkban, és úgy tűnik, ez az értékrendünket is erősen meghatározta. Hasonló elvek szerint éljük az életünket, már az első perc után bátran megjegyzem magamban, hogy mi bizony rokonlelkek vagyunk. Marcsi elkezd egy mondatot, én pedig pontosan tudom, hogyan fejezi majd be.

Magam is számot vetettem az eddigiekről az elmúlt időszakban, úgyhogy Marcsit is erről kérdeztem először: hol tart most az életében, hiszen felépített egy médiabirodalmat, aminek – akárhogy nézzük is – a szolgájává vált. 

„Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy megéri-e – töpreng Marcsi. – Sokszor érzem azt, hogy szélmalomharc az egész. Semmi értelme nincs annak, amit csinálok…” 

– Miközben értéket teremtesz, hordozol és őrzöl – szúrom közbe.

„Ez az egy tart még vissza, hogy nem csupán öncélú szórakoztatás a munkám, mert ezt is lehet edukatív módon csinálni.

Én adatbankokat építek szokásokból, régi receptekből, hagyományokból – évtizedek óta bővítem ezt a tudástárat, de nagyon-nagyon nehéz fennmaradni.

Az elmúlt három-négy évben az időm nagyobbik részében azt gondolom, butaság ezt csinálni. Aztán mindig meggyőzöm magamat, amikor a munkatársaimra gondolok. Mert nagyon-nagyon régóta dolgozunk együtt. Ez tényleg tizenéves csapat. Hihetetlenül értékes emberek, óriási munkabírással és szaktudással. Őket nem vagyok képes elengedni. Akiket el kellett, azokat el tudtam.”

– Az egy.hu szerkesztőségére gondolsz, ugye, amellyel idén februárban bontottál szerződést? – kérdezem.

„Igen. Az egész belsős csapatra. Ami ott megszületett, az sajnos nem én voltam. Bárhogyan is próbálkoztam, nem sikerült zöld ágra vergődnünk. (Hosszú-hosszú szünet, könnybe lábadó tekintet. Végül egy sóhaj.) Óriási önmarcangolásokon vagyok túl, nagyon nehéz döntés volt.”

– De most van egy új csapatod, ha jól tudom – jegyzem meg. 

– Egy… – mosolygok.

„Sokan kérdezik, hogy mi ez az »egy«. Egy életünk van például… És azt gyarlóság csak úgy elpazarolni.”

– Remélem, nem érzed azt, hogy elpazaroltad az életedet – próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, hogy megint elfátyolosodik a tekintete.

„Egyáltalán nem érzem úgy. Nem vagyok álszerény, tisztában vagyok azzal, hogy egy csomó értékes dolgot letettem az asztalra. Mindig megpróbáltam a körülményekhez képest a lehető legtöbbet kihozni magamból, a körülöttem lévőkből, és ezt a legtisztességesebben megtenni. Csak már nagyon elfáradtam.

Mindig elhatározom, hogy kevesebbet fogok dolgozni. És nem arról van szó, hogy háromnapos munkahetet szeretnék, hanem, mondjuk, egy szabad hétvégét legalább. És igen, 56 évesen az embernek időnként eszébe jut, hogy mi mennyit ér. Nagyon-nagyon nehéz döntések ezek. Nem arra gondolok, amit olyan sok vállalkozónál látok, hogy még több pénzt akar szerezni, mert ez a birodalom nem a tőkefelhalmozásról szól, és a műfaj sem ilyen, amiben dolgozunk.

Nagyon nehéz fenntartani egy lapot ma, Magyarországon. 

Még mindig megyek, megyünk előre. Ha nem tennék meg mindent annak érdekében, hogy ez igazán jó legyen, akkor valószínűleg lelkiismeret-furdalásom lenne, ha abbahagynám.”

– Miért, akkor mi történne, ha megengednéd magadnak, hogy lelkiismeret-furdalással ugyan, de magadért is tégy valamit? – provokálom, de csak kicsit.

„Látod, erre vagyok alkalmatlan. Erre kellene egy szakember, mert szükségem lenne rá. Én vagyok az, aki legalább tíz éve nem jártam kozmetikusnál, fodrásznál. Egyszerűen nincs erre szánható időm. Mert mindig van valami fontosabb. Elköltöztem az Őrségbe. Csak a vágyaimat kellett volna sokkal pontosabban megfogalmazni. Mert ha nem vagy elég pontos, akkor nem úgy teljesül, ahogy szeretnéd. Szó szerint ezt mondtam. »Én már csak az Őrségben szeretnék lekvárt főzni.« De azt nem tettem hozzá: »Úgy, hogy szabad vagyok. Hogy magamnak főzöm azt a lekvárt.«”

– És te is eszed meg. Nem pedig másokat etetsz – folytatom az előző gondolatomat.

„Igen, hogy ezt végre magamért csinálnám, és nem mindig valamilyen céllal. Nagyon jó lenne, ha egy olyan országban élnénk, ahol egy ilyen vállalkozás – ha nem dúskálna is a pénzben, mégis – könnyebben meg tudna élni.”

– Az egy.hu átszabásának minden munkafázisában részt veszel? – kérdezem.

„Szerencsére olyan munkatársaim vannak, akikre mindent rá lehet bízni, de azért mindenről tudok. Aki megégeti magát egyszer-kétszer emberek rossz hozzáállása vagy rosszhiszeműsége miatt, az egy ideig mindenről tudni akar. Ez nem azt jelenti, hogy én oldom meg az összes problémát, mert tényleg nagyon nagy szerencsém van a munkatársaimmal.” 

„Az tény, hogy nagyon sok energiát elvisz, és emellett én még képernyőn is vagyok, ráadásul egy háromhektáros kertet gondozok. Ott zajlik nálam a pajtában az összes felvétel. Ott kell mindent előkészítenem, utána rendet rakni. Ezt mind én csinálom. A konyharuha kifőzése is az én feladatom” – sóhajt.

– Milyen szülői mintád volt? Látástól vakulásig dolgoztak? – érdeklődöm.

„Sokat dolgoztunk mindannyian persze, de azért volt pihenés is. A bátyámmal szoktunk beszélgetni erről, aki állatorvos: mindig azt halljuk, hogy »a régieknek mennyivel nehezebb volt«. Szerintem pedig még az is jobb volt a mostaninál.

Voltak törvények, szabadnapot kellett adni még a jobbágyoknak is. Nagyanyáink idejében a természet szabályozta a folyamatokat. Nehéz munkát végeztek, de amikor lement a nap, onnantól kezdve már nem dolgoztak. És télen is sokkal több nyugalmi fázis volt.

Most oda jutottunk, hogy már az a három órám sem szabad, amíg megjárom a Budapest–Szalafő útvonalat, mert kihangosító van az autóban, és akkor is dolgozom. Miközben régen hangoskönyveket, zenét és rádiót hallgattam. Most is föl van töltve a komolyzene színe-java, és a szünetekben hallgatom is, de ez mégsem olyan. Amíg leértem, régebben szépen lenyugodtam. Most folyamatosan kattog az agyam, hogy mit kell még elintéznem. Olyan, mintha soha nem lenne vége. De szerintem nem én vagyok az egyetlen, nem csak a mi generációnk érzi ezt” – néz rám kérdőn.

– Nem, de nekünk a legnagyobb a léptékváltás – állapítom meg.

„Így van, mi nagyon gyors váltásokat éltünk meg. Amikor elkezdtem televíziózni 1994-ben, harminc évvel ezelőtt, akkor a Naprakész című műsorba behívtunk egy vendéget, akinek nem volt telefonja, de a szomszéd számát tudtuk. Megbeszéltük, hogy két hét múlva, nyolc negyvenre legyen az MTV-ban, és ő ott volt. Egy felkészülés úgy zajlott, hogy bevetettük magunkat az archívumba, utána egy könyvtárba, és készültünk-készültünk-készültünk… egy dologra. Most, hogy mindent azonnal elérünk, nyolc-tíz dologra készülök egyszerre. Hogyan is maradhatna meg minden az ember agyában, hogy lehetne, hogy ne okozzon zaklatottságot benne?” – vált kicsit szenvedélyesebbre a hangja.

– A kiégéssel hogy állsz? – kérdezem tőle pont én, aki már számtalanszor kiégett, de épp ezért elég jó vagyok a főnixmadárkodásban.

„Vannak időszakok, például az év vége, amikor totálisan kiégek. De a munkatársaim többsége is, és a környezetemben még nagyon sokan. Akkor nagyon jól jön az a pár hét, amíg lazább az élet. Nyáron nekünk nincs szünetünk, mert akkor írjuk meg a könyveket, főzzük le az összes ételt, forgatjuk előre a következő évad filmjeit. Mi nagyon aktív munkával töltjük a nyarakat, hogy utána túléljük a következő hónapokat. Ez a feszülés mindenkire igaz, nem csak ránk, akik nem nyolc órában dolgozunk.” 

– A nőiességgel kapcsolatban is van benned egyfajta léptékváltás? – kérdezek rá arra, ami engem leginkább foglalkoztat mostanában.

„A változókor tényleg óriási változást hoz. Akármennyire küzd ellene az ember, megváltozik a személyisége is.

Azt érzi, mintha már csak arra lenne jó, hogy még dolgozzon. Az örömök hiányoznak. Úgy tekint rád a környezeted, hogy az az alap: te ott vagy. És ezt is megcsinálod, meg azt is. Közben pedig elfogynak a bókok. Simogatásokra pedig szerintem – főleg egy ilyen típusú embernek, mint én – nagy szükségünk volna. Én nem vagyok az a fajta, akit ajnározni kell, sőt rühellem, viszketek tőle, de valóban láthatatlanná kezdek válni mint nő. Egy munkakapcsolatban nem vagyok láthatatlan, az az ázsióm megvan, viszont mint nő igen.”

Borbás Marcsi úgy gondolja, hogy a mai világ is felelős a bókok elmaradásáért. A #metoo-mozgalom nagyon fontos, de már átestünk a ló túloldalára, mondja. Szerinte egy intelligens, kulturált férfi ma már nem mer megdicsérni egy nőt, és ezzel a nők nőiessége sérül. Úgy véli, bókokra igenis szükség van. 

„Aki képes arra, hogy kiálljon az emberek elé, és akár a képernyőn keresztül is magabiztosan beszéljen, abban van egy kis exhibicionizmus, és több visszajelzést igényel. Ebből tud újra építkezni. Ha nem jön visszajelzés, akkor sokkal nehezebb” – jegyzi meg Marcsi.

– Úgy érzed, hogy kevés ilyen visszajelzést kapsz mostanában? – teszem fel a kérdést.

„Ebben van egy olyan tényező is, hogy én egy picit kiszakítottam magamat ebből a világból – feleli. – Egy buborékban élek. Feljövök Pestre, be vagyok táblázva, hogy mindent elvégezzek, utána beülök az autóba, és azonnal megyek vissza az Őrségbe, mert különben az a kert nem úgy nézne ki, ahol forgatni lehet. Sokan kérdezik, miért nem kérek meg valakit, hogy segítsen.”

– Mert a te kerted – vetem közbe.

„Az én kertem. Engem emel. Persze rengeteg munkával jár, nagyon fárasztó is. De azt csak én tudom, hogyan kell bánni vele.

Volt már próbálkozásom: valakit hívtam, hogy segítsen kigazolni, és utána a komposztról szedegettem vissza a gyönyörű növényeimet. Még nem volt rajtuk virág, ezért azt hitte, gaz.”

Borbás Marcsi háromnegyed éve tudatosan vállal olyan szerepeket, feladatokat, meghívásokat, amelyekben nagy társaságban lehet. Nehezen préseli bele az idejébe, a közösség viszont nagyon hiányzik neki. 

„A beszélgetések kellenek a lelkemnek. Ezért sok olyan feladatot is elvállalok, ami amúgy nem férne bele. Van egy fantasztikus férjem, ez a nagy szerencsém, aki nagyon intelligens, és – visszatérve a bókokra –, tőle megkapom ezeket. Biztosan vannak, akik megbotránkoznak, hogy miért vágyik valaki más férfiak visszajelzéseire, de nemcsak az övékre vágyunk, hanem a nőkére is. De a férfiak is vágynak a nők és a férfiak visszajelzésére is. Emberi visszajelzésekre vágyunk” – jelenti ki, én pedig mélyen egyetértek vele.

Amikor azt kérdezem tőle, vajon hogyan lehetne kiszállni a mókuskerékből, így válaszol:

„Ha megbecsülnék azt a tudást és tapasztalatot, ami egy ilyen idős nőnek már megvan, nem kényszerülne arra, hogy még, még és még vállaljon valamit” – ezzel sem akarok vitatkozni, de azért megkérdezem:

– Mire gondolsz pontosan?

„Amit látok a bátyáméknál például: a keresztlányomnak született három gyereke. Óriási dolog, hogy mennyi mindent tudnak adni az unokáknak a nagyszülők. Ők arra is képesek, hogy ne jelentsenek terhet a családnak, mégis mindig elérhetők legyenek. Hatalmas energiát fordítanak arra, hogy ezek a gyerekek minél többféle dolgot megtapasztaljanak. Erre egy szülőnek ma nincs ideje. De az ötvenes–hatvanas nagyszülők még nagyon aktívak, a fizikumuk is megvan hozzá.

Hihetetlen lépéselőnyben vannak azok a gyerekek, akiknek ilyen nagyszülei vannak. Ha hagyunk időt az unokázásra ennek a korosztálynak, szerintem az nagy haszon a társadalom szempontjából” – meséli.

– Te is gyakorlod a tudásátadást, mégpedig a nagyközönség számára – kekeckedem.

„Én más vagyok, nekem sajnos nincsenek gyerekeim. Számomra az adatbankok létrehozása lehet még erős feladat. Nemrégiben szerződést kötöttünk több múzeummal is, például a Hagyományok Házával, mert szeretnénk, ha az a sok információ, amit összegyűjtöttünk, egy helyen meglenne, és mindenki számára elérhetővé válna” – lelkesedik ismét.

A gasztrokultúrától a néphagyományokig, a régi magyar építészeti stílusoktól kezdve a mesterségeken át a teljes kertészeti tudásig bezárólag ezt az egész életmódot felölelné az adatbank. Szigorúan a fenntarthatóság ernyője alatt.

„Nagyon sokan költöznek vidékre. Ha valaki szeretné összegyűjteni az információkat arról, hogyan kezdjen neki a kertnek, vagy miképp szerelje fel a konyháját, ez a bázis segít majd neki. A hagyományok ismerete.”

– Te honnan tudsz ennyi mindent? – kérdezem.

„Otthonról hozom” – kapom a gyors választ, majd váratlan csönd következik, és a ma már sokszor látott fátyolos tekintet.

„Most veszítettem el az édesanyámat is… eddig folyamatosan visszajártam a régi világba, nem is szakadtam ki belőle soha. Pici korom óta csodálattal voltam a nagyanyám iránt. Ő egy vályogházban élt, vastag nádtető fedte a házat, ami egy fekete deszkakerítés mögött állt. Ha beléptél, azonnal ott volt a gémeskút egy csodás körtefával. Fölmentél a padlásra, és a nádtető alatt lógtak a szalonnák, kolbászok, sonkák. Nagyon klasszikus vidéki portán lakott a sokszoknyás nagyanyám. – Szinte látom magam előtt a képet, az illatokat is érzem. – Láttam, ahogy főzte a szappant az udvaron, esővizet használt a mosáshoz, ott volt a dézsa. Amikor megjöttek a fecskék, tényleg kerültek egyet a konyhában, üdvözölték, és amikor mentek, akkor is. Megéltem az életnek ezt a csodáját. Nagyon vékony volt a Borbás nagyanyám, ebben tehát nem rá hasonlítok, bár a járásom állítólag ugyanolyan. Sosem láttam enni, esetleg este volt egy kis sült alma a lerből, vagy télen a nagy szemű kukorica főve. De olyat, hogy leült volna rendesen enni, sosem láttam. Sétálni se, csak szaladni. Vagy kapálni, gyümölcsöt szedni, dolgozni. Mindig csinált valamit. Még a kútban hűtött mindent” – sorolná tovább Marcsi a csodás emlékeket, de most közbevágok:

– Na, ezért kérdeztem, hogy milyen mintákat hoztál, miért vagy ilyen „munkakutya”.

„A Borbás mama mintája belém égett.

Pedig az édesanyám-édesapám is fantasztikus emberek voltak. Az anyai nagyanyámtól is tanultam sok mindent, varrógépen varrni, hímezni, majdnem minden kézimunkát. De az apukám tanított meg például a szemfelszedésre és a kötésre. Ő egyke volt, és megtanították mindenre. Az ő apukája tudott például kosarat fonni, és a régi parasztszékek kukoricaháncsból készült ülőkéjének fonását is a nagypapámtól leste el apukám, aki nagyon kemény férfi volt. Egy százkilencven centis hústorony. Nagyon nagy becsülete volt.

Mégis olyan, mintha a Borbás mama lenyomata lennék. Ő mondta, hogy csak reggel hatkor szedhetjük fel a sárgarépát, mert akkor a legfinomabb. Vagy ha a borsót leszedtük, tizenöt percen belül ki kell fejteni, mert utána kimegy belőle a nedvesség. Mindennek oka volt, például azért rakunk kaporszószt a főtt marhahús mellé, mert az segíti az emésztést. Mindent megindokolt.”

– Olyan jó, hogy ezeket átadod a videóidban is – mondom lelkesen.

„Mindent megpróbálok, hogy ezek ne felejtődjenek el. Azóta egyébként nekem nagyon sok »nagymamám« volt az országban. Jártam huszonnégy évig a különböző vidékekre forgatni, rengeteg tudást összegyűjtöttem, és próbálok minél többet rögzíteni, minden egyes anyagnál valamit még átadni. Meggyőződésem, hogy nem konkrétan a tudás, amit át kell adni, hanem ennek az érzelmi háttere, a hozzáállás.

Igen, legyen meg a recept is, de a lényeg az, hogy fogd meg, szeresd, kezdd el, ültesd el a magot, figyeld a természetet, jut is, marad is, ne mérgezd körbe a Földet azért, hogy még több legyen. Annyi van, amennyi elég. Nem kell azért mérgeket használni.

Akkor még nem volt szó a környezetszennyezésről. De az én nagymamámnak nem volt még szemetese se. A cukor is papírzacskóban volt, azt is összehajtogatta, és száraz gyógynövényeket tartott benne. Néhány évtized alatt történt meg az, hogy belefullasztottuk a szemétbe a Földet. A föld alatti forrásokban is mikroműanyagok vannak. Annyira félelmetes. Nagyanyám nem tudta, hogy spórolni kell a vízzel, mégis spórolt vele. Nem azt mondom, hogy úgy kell élni mint, ahogy a nagyanyáink idejében, de az elvek azért fontosak. Nem kell döngölt földes szobában lakni, de az elv, hogy nem pocsékolok, időtálló.”

Marcsi már attól is boldog, ahogy a kertről és egy ideális otthon töltött napról beszél:

„Reggel kimegyek, és »megmondja« a kert, hogy aznap mi lesz az ebéd. És akkor azt beviszem. És vár… Kint dolgozom, közben megy a mosás, mert ilyen szerencsések vagyunk, hogy helyettünk is kimos. Aztán a férjem, aki ír az almafa alatt, egyszer csak megkérdezi: »mi lesz ma az ebéd«, és akkor megcsinálom a zöldségekből az ebédünket… ez lenne az életünk normális üteme.

Annyiszor eszembe jut, hogy a Borbás nagyanyámnak-nagyapámnak soha nem volt állása. Nem volt munkahelyük. Mégis olyan szépen, boldogan éltek. Mindenük megvolt, amire vágytak. Csak az nem mindegy, hogy mire vágytak…

Nyugodtan, szépen éltek abban a kis házban. Esténként a barátokkal, rokonokkal találkoztak, jöttek hozzánk, mi mentünk hozzájuk, kártyázni, névnapot köszönteni. Napközben keményen dolgoztak. És nem vágytak különleges karórákra, utazásokra, évszakonként egy új ruhakollekcióra… Persze nem az a világ kellene vissza, de az élethez való hozzáállásban ez a mértékletesség, alázatosság, ez fog meg, ez van bennem. Ezt szeretném átadni, hogy szerényebben is lehet élni.”

Nézzétek meg a Borbás Marcsival készült Elviszlek magammal-adásunkat is!

Képek: Csiszér Goti / WMN

Both Gabi