Mind sebzettek vagyunk, és mind arra vágyunk, hogy szeressenek minket – A Mind idegenek vagyunk című filmről

–

Mit mondanál halott szeretteidnek, ha még egyszer módod lenne beszélni velük?

Élhet-e az ember teljes életet, ha nem néz szembe a gyerekkori traumáival?

Közel tud-e engedni magához valakit, ha fél, mert azt tanulta meg, szeretni veszélyes?

Elegek vagyunk-e egyedül ahhoz, hogy a múlt vérszívóit távol tartsuk az ajtónktól, vagy mindenképpen kell valaki, akiben megkapaszkodhatunk, és aki a szeretete révén megvált minket a szenvedéstől?

„Keep the vampires from your door” (Frankie Goes to Hollywood)

Adam (Andrew Scott) negyvenes író. Egy londoni toronyházban él egyedül. Magánya kozmikus: nincsenek gyökerei és nincsenek társai a jelenben sem. Bujkál vagy kirekesztetődött, nem egyértelmű. Vagy mindkettő igaz. Kapcsolódni másokhoz csak a fantáziája és az álmai révén képes.

Egy forgatókönyvön dolgozik puritán lakásában, és a történet alapját saját gyerekkora jelenti. Hogy segítse az emlékezést, mindennap vonatra száll, hogy felkeresse azt a kertvárosi házat, ahol tizenkét éves koráig élt, amikor autóbalesetben meghaltak a szülei. (És amely ház a valóságban a rendező, Andrew Haigh családjának egykori háza, amelyet a saját fényképei alapján alakítottak át.)

A külső-belső utazás feltépi a sebeket, amelyek sosem gyógyultak be igazán. Nemcsak a veszteség miatti gyász eleven, feldolgozatlan, de a személyiség is megrekedt bábállapotában, valahol a kamaszkor elején. A főhős vergődése, félelmei, zárkózottsága is a tizenévesek világát idézi.  

Adam önhibáján kívül elkésett. Nem tudta annak idején felfedni szülei előtt, ki is ő valójában. Titkait, érzéseit nem osztotta meg velük, így nem ismerhették meg igazán. Arra sem volt mód, hogy tisztázzanak nagyon fontos kérdéseket, és jóvá tehessék valamiképpen a mulasztásokat, amelyek így gyötrik egész életében azt, aki itt maradt.        

„Purge the soul”

A ház, amelyben a felnőtt Adam él, maga a purgatórium (ha úgy tetszik, a metaforája). Itt a kereszténység tanításai szerint azok a lelkek időznek, akiknek még tisztulásra (a szó is azt jelenti: tisztító hely) van szükségük ahhoz, hogy beléphessenek a mennyei boldogságba. A tisztítótűz pedig a történetben mi más is lehetne, mint a szerelem.

Egy nap megszólal a tűzjelző, és Adam észreveszi, hogy a háznak van rajta kívül még egy lakója: Harry (Paul Mescal). Az ittas, csapzott férfi hamarosan be is csenget hozzá, és kéri, engedje be, mert fél. Vámpírok vannak az ajtaja előtt, mondja, és Adam elküldi. (A vámpírtéma is utalás a film központi dalának, a The Power of Love-nak – Frankie Goes to Hollywood – az egyik sorára, és mint a korszak egyik legismertebb slágere, egyből a nyolcvanas évekbe teleportál minket, azaz Adam kísértő gyerekkorába.)

A két magányos, sebzett lelkű férfi közt az ijesztő, félrecsúszott kezdet után mégis kibontakozik valami gyönyörű, valami egészen különleges emberi kapcsolódás. Az intimitás olyan mélységét érik el, amelyre eddig mind a ketten hiába vágyakoztak.

Vajon képesek megmenteni egymást, felülírni a fájdalmas történeteket, meg tudnak-e tisztulni mind a ketten a szerelem által?  

Ezekre a kérdésekre keresi a választ a film, és ha megengedjük magunknak, hogy elkísérjük őket, hogy bevonódjunk a történetükbe, akkor elkerülhetetlen, hogy ne találjunk párhuzamot az ő sorsuk és a sajátunk közt valamiképp. Mert mind idegenek vagyunk, mondja a film (a mű alapjául szolgáló Jamada Taicsi regény címe „csak” Strangers, azaz idegenek).

„I'm so in love with you” 

A történet éteri szépségéhez rengeteget ad hozzá a két főszereplő lénye, érzékenysége, finomsága. (A szülőket játszó Jamie Bell és Claire Foy is telitalálat.)  

Az aktuálisan a Ripley-sorozatban is remeklő Andrew Scott (akiért sokan a Sherlock- vagy a Fleabag-óta rajonganak) és a Normális emberek óta világszerte népszerű Paul Mescal úgy mutatják meg a szerelem születését, a gyengédség, az összekapaszkodás minden ízét, hogy képtelenség nem a hatásuk alá kerülni.

Andrew Haigh-t személyes története inspirálta a rendezésben, de színészei révén mindannyiunk történetévé válik ez a film. Apák, anyák, lányok, fiúk vagyunk, akik keressük az utat egymáshoz, de sokszor csak – mint a csillagok, magányosan küldözgetjük a fényüzeneteket, hátha célba érnek, hátha meglátnak minket.

A filmet nézve be-beugrik az embernek az Oscar-jelölt Volt egyszer egy nyár, amelyben Mescal egy másik érzékeny, mélyen sebzett, magányos férfit játszik, akit a lánya gyerekkori emlékeiből ismerünk meg. Úgy, ahogyan a Mind idegenek vagyunk Adamjének a szüleit is.

Mind a két történetben olyan valakikhez kellene kapcsolódni, akik harminc éve halottak, és millió kérdést nem lehet már feltenni nekik. És akiknek úgy kell felidézni az alakját, hogy csak egy megbízhatatlan mesélőre hagyatkozhatunk. Az egykori tanú emlékezetére, aki saját gyerekkori szűrőjén keresztül (esetleg kamerája által) tudott képeket rögzíteni, és sok mindent nem látott meg, nem érthetett vagy rosszul értelmezhetett.  

A zene fontos szerepet kap a filmben. A már említett The Power of Love-ot a Frankie Goes to Hollywoodtól vagy az Always on my Mindot a Pet Shop Boystól például nem csak a korhűség kedvéért választotta a rendező, hanem nyilvánvalóan azért is, mert, ahogy oly sokan, ő is a zene által tudta megfogalmazni kamaszként (is) az érzéseit, amiket szavakba önteni túlságosan nehéz volt. És amely szavakkal elkésett. Talán ezúttal is.

 

Az All of Us Strangers a Disney+-on látható, május 10-től pedig néhány mozi egy-egy előadás erejéig műsorra tűzi.

Kiemelt képünk forrása: Disney+

Kurucz Adrienn