Jó, de kicsoda dr. Gácsi Márta, és mit tett le az asztalra?

Kezdjük azzal, hogy kinek a szavai, kutatási eredményei, szakmai véleménye alapján készül ez a cikk. Fontos ez itt az elején, mert azt tapasztalom, hogy egy-egy kutyás téma legalább akkora hullámokat képes vetni, mint, mondjuk, a gyereknevelésről vagy a fociról szóló írások.

Mindenki ért hozzá, és a legtöbben önigazolást keresnek (ez a jelenség már egy másik, pszichológiai témájú cikk alapjául szolgálhatna, fel is írom magamnak). Valamint poszt-poszt-posztmodern világunk algoritmusok által írt nyilvánosságában ott tartunk, hogy ugyanannyit nyom a latban minden vélemény. Azé is, aki évtizedek óta foglalkozik egy szakterülettel, több százezer munkaóra tapasztalati, valamint számos tudományos publikáció és fokozat elméleti tudását szintetizálja az a bizonyos vélemény, és azé is, aki adott esetben a „Facebookon olvasott” valakitől valamit egyszer fél szemmel, miközben a másik szemével a tévét nézte, de az, amit olvasott, pont megegyezik azzal, amit ő gondol (jelen esetben a kutyatartásról), ezért biztosan igaz. 

Szóval, dr. Gácsi Márta etológus az ELTE Természettudományi Karának tudományos főmunkatársa, a Csányi Vilmos által alapított etológiai tanszék és a biológiai tanszék oktatója. Ezen kívül több mint 30 éve foglalkozik kutyák tanításával, megalakulása óta vezeti a Kutyával az Emberért Alapítvány kiképzéseit, amelyeken mozgássérült-segítő, személyi segítő, hangjelző és terápiás kutyák felkészítését irányítja.

Az alábbiakban olvasható gondolatokat Milanovich Domi, pszichológus-újságíró kollégám Lélektani határ című podcastjában fogalmazta meg, én pedig igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint – és saját érdeklődésem által irányítva – válogatni belőlük. Minden másra ott az eredeti beszélgetés, amit teljes terjedelmében a cikk végére görgetve is megtalálsz.

1. Hogy veszel rá egy kutyát, hogy nyolc percig mozdulatlanul feküldjön egy zajos gépben?

A Csányi Vilmos által irányított magyar kutatócsapat nem véletlenül vált világhírűvé – és tartja vezető szerepét a mai napig, a magyar etológuslegenda visszavonulása után is, mint a világon legsikeresebben publikáló tudományos műhely a témában. Csányi szellemiségét a Miklósi Ádám által vezetett ELTE etológiai tanszék viszi tovább, amelyen dr. Gácsi Márta is oktat.

A kutya kiváló modellállat, ugyanis viselkedése, elakadásai, személyiségzavarai, és az, ahogyan tanul, sokkal jobban hasonlít az emberre, mint például a laboratóriumok klasszikus lakói, a patkányok. 

A kutyák ugyanis képesek valamire, amire a legtöbb állatfaj nem: a szociális tanulásra – azaz arra, hogy nem jutalomért teljesít egy-egy feladatot vagy sajátít el egy viselkedést, hanem a többi egyed megfigyelésén keresztül. 

Sőt, a kutyák, teljesen egyedülálló módon az állatvilágban, egy másik fajtól, az embertől is képesek tanulni.

A kutyák gondolkodási struktúráinak tudományos megfigyelésében óriási előrelépést jelentett, amikor az ELTE etológusai elkezdték fMRI- (mágnesesrezonancia-) készülékben vizsgálni az agyműködésüket. Persze, ezt azzal kellett kezdeni, hogy megtanítják a kutyákat nyugton maradni a gépben – egy ilyen vizsgálat nyolc-tíz percnyi (!) mozdulatlanságot kíván meg, ami az embereknek is nehéz, nemhogy egy állatnak.

Az altatás nem jöhetett szóba (mert ébrenléti állapotra volt szükség), a lekötözés „embertelenségét” pedig szintén kizárták a kutatók. Így Miklósiék fáradhatatlanul jártak Kaposvárra a kutyáikkal gyakorolni vasárnap éjszakánként (akkor volt szabad a gép), miközben mindenki kinevette őket. De végül megcsinálták! Miközben egy rutinos kutyát tréningeztek rengeteg pozitív megerősítéssel, figyelemmel, szinte „ajnározással”, a kezdő egyedeket hagyták figyelni és vágyakozni. Miután az első ebnek sikerült, sorban jöttek a többiek is – az állatok ugyanis egymástól tanultak, méghozzá abból, hogy látták, micsoda figyelem, törődés és dicséret övezi azt, aki képes a mutatványra. 

2. Érti is a kutya a vezényszavakat, vagy csak a hangsúlyra hallgat? 

Az fMRI-vizsgálatoknak köszönhetően aztán számos fontos, és régóta vitatott kérdésekre találtak választ a magyar kutatók. Az egyik ilyen gyakran ismételt kérdés – amivel a kutyás közbeszédben én is a mai napig találkozom –, hogy a kutya vajon érti is az emberi vezényszavakat, vagy csak azok hanghordozására, hangsúlyozására, illetve a gazda hangjára reagál. 

Egy kísérletben dicsérő és nem dicsérő szavakat mondtak dicsérő és nem dicsérő hangsúllyal (például bravó, mindegy), és kiderült, hogy a kutyák bizonyos agyterületei kifejezetten a dallamra, a hangsúlyra reagáltak, mások viszont az értelemre.

Tehát a válasz a vitás kérdésre az, hogy többnyire a szó jelentése és a hanghordozás IS számít. A jutalomközpontok ugyanis csak akkor aktiválódtak az ebek esetén, amikor a jelentés és a hangsúly is jutalmazó volt.

3. A kötődés nem szeretet. Kutyáknál sem

Ahogy dr. Gácsi Márta mondja: míg a pszichológus abból indul ki, hogy van valamilyen kötődés a gyerek és szülője között, addig „az etológus egy szerény lélek, aki előbb azt akarja igazolni, hogy a kutya egyáltalán képes a kötődésre”. Az állatkötődési vizsgálatokat nagy viták övezik az etológiában, nem is annyira a kutyák esetén (akikről bebizonyosodott, hogy igen, kötődnek), hanem inkább a macskák és kézből nevelt farkasok kapcsán. A kötődés, figyelmeztet az etológus, nem a szeretetről szól – ez egy biológiai fogalom, amelynek fontos funkciója van az olyan hosszabb utógondozású fajoknál, mint a kutyák (nem mellesleg ilyen faj az ember is), akik esetén a kölyök nem azonnal lesz önálló, hanem a túlélése érdekében egy ideig rá van utalva az anyjára. 

Ami a kutyákat igazán izgalmassá teszi és kiemeli az állatvilág többi faja közül: esetükben felnőtt állat úgy kötődik a gazdájához, mint kicsi gyerek az anyjához. Innen ered Csányi Vilmos elhíresült „szőrös gyerek” analógiája. A kutya ugyanis felnőttként is függő pozícióban van az embertől, élete végéig – és nem attól, hogy ütjük, hanem attól, hogy így háziasítottuk hosszú évtízezrek óta.

A kötődés, fogalmaz az etológus, egy állványzat, amire nagyon sok minden ráépül. A kutya kötődése az emberhez az oka annak, hogy figyel, hogy kommunikál, hogy tanul… és így tovább. Egészen addig, amíg „a folyamatos virsliadással ki nem csapkodjuk belőle”.

Az állandó jutalomfalatozással ugyanis a szociális tanulási hajlamot kioltjuk a kutyákból. Nagyjából úgy, mintha a gyereknek mindenért pénzt adnánk, ahelyett hogy megdicsérjük vagy megöleljük, ha valamit jól csinál. 

A kötődés a kutya számára leginkább arról szól, hogy ki tud biztonságot nyújtani számára – ha a vele élő emberek közül több ilyen is van, akkor több gazdához is képes kötődni, gyerekhez is, ha azt érzi, hogy az képes megvédeni őt. Ahhoz kötődik jobban, akinél nagyobb biztonságban érzi magát. Amennyiben a gazdája egy kedves, de bizonytalan ember, akkor előfordul, hogy ha megijed, akkor, mondjuk, a kiképzőjéhez fut oda, mert míg az előzőt szereti, de az utóbbihoz kötődik.

A fajra az jellemző, hogy élete során több ilyen kapcsolatot is ki tud alakítani, így lehetséges, hogy az új otthonra lelt kutyák új emberhez kötődnek (mint a gyerek, aki sajnálatos módon elveszíti a szüleit, és egy nagyszülőnél vagy más rokonnál „új családra” lel), és képesek a gazdaváltásra.

Ez a kötődés a fő oka annak is, hogy a kutya nem hatalmat akar. És ezzel el is érkeztünk a következő, talán leginkább vitatott témához.

4. A falkavezér-elmélet totális félreértés

Dr. Gácsi Márta szerint a falkaelméletet már évek óta felülírták az etológiai kutatások, az emberek mégis rettentő nehezen engedik el. És ennek nem a kutya az oka, hanem maga az ember, akiben „összecsúszott az, hogy legyünk határozottak és magabiztosak azzal, hogy legyünk erőszakosak”.

Az etológus szerint az emberek nagyon szeretik a falkaelméletet. És ez azért van, mert „az ember működik így, nem a kutya”.

Az emberek életét ugyanis átszövik a különböző hierarchikus rendszerek; munkahely, vallás, sport, család, mind-mind alá-fölé rendeltségekben működik. Így aztán a falkavezér-elmélettel nagyon könnyű mindent megmagyarázni, hiszen még az is érti, akinek nincs kutyája. Ráadásul, teszi hozzá az etológus, sajnos magyar szokás, hogy az állatnak, ha nem viselkedik megfelelően, akkor jól odavágunk.

Igen ám, de ezzel az elmélettel (és gyakorlattal) két baj is van. 

Az egyik, mondja az etológus, hogy még, amikor van is hierarchikus működés az állatvilágban (mert nem vitás, hogy néha létezik), az akkor sem erőszakos, durva módon zajlik. Nem arról szól, hogy egyfolytában bántom a másikat.

„A hierarchia azért van, hogy csökkentse az agressziót, nem azért, hogy növelje. A jól működő hierarchia mindenkinek jó. Ezt mi, emberek, nem jól értelmeztük át »kutyába«.”

A másik baj a falkaelmélettel pedig az állandó hivatkozás a farkasfalkákra. Dr. Gácsi Márta szerint durva csúsztatás, hogy ha a farkasok így élnek, akkor a kutyával is ezt kell tenni. Ma már ugyanis két dolgot is tudunk: egyrészt a farkasok sem így élnek, másrészt pedig a kutya nem farkas.

Viszonylag új (20-30 éves) ismeret, hogy amit korábban a farkasfalkák hierarchiájáról leírtak (küzdelmes, pozícióharcos összetétel), az csak nem természetes falkákra, egymással nem rokon egyedekből álló csoportokra volt igaz, olyan megfigyelt állatokra, amiket viszonylag szűk helyre kényszerítettek és zártak össze egymással (épp azért, hogy megfigyelhessék őket). 

Ezzel szemben a farkasfalka egy nagy család. Az utódok nem akarják átvenni a hatalmat, mert alkalmatlanok rá (és ezért az egész csoport belepusztulna). A fiatalok hatalomátvétel helyett elvándorolnak és önálló falkát alapítanak. 

Az etológus szerint tehát itt az ideje, hogy mi, emberek is elengedjük a falkaelméletet, és ne ez alapján próbáljunk együtt élni a kutyákkal.

5. A „gyerekünkké” tettük a kutyát – de közben terhünkre van, ha gyerekszerűen viselkedik

Szóval együtt élünk egy állattal, ami nem a hatalmunkat akarja elvenni, hanem függésben van tőlünk és védelmet vár, ami úgy kötődik hozzánk, mint egy gyerek a szüleihez. Mi tettük ilyenné, több ezer év alatt. Erre, amikor úgy is viselkedik, mintha a gyerekünk lenne, kikérjük magunknak. Azt szeretnénk, ha egy kiskutya, azaz, egy szociális faj fiatal egyede egyedül, bezárva, a számára egyébként evolúciósan nem természetes négy fal között hagyva, csöndben, nyugodtan feküdne nyolc (közlekedéssel együtt akár kilenc-tíz) órán át. Azt várjuk, hogy ne nyüszítsen, ne ugasson, ne romboljon. 

Szeretjük, hogy szociális, akarjuk, hogy kötődjön hozzánk, de amikor éppen nem érünk rá vele foglalkozni, akkor meg azt szeretnénk, ha úgy viselkedne, mint egy plüsskutya.

„A kutya egy nagyon rugalmas állat, iszonyú jól alkalmazkodik, akár a számára idegen életformához is. Egy picikét néha lehetnénk megértőbbek, mielőtt azt mondjuk, hogy nem normális, amit csinál. Lehet hogy túl sokat várunk tőle – mondja az etológus, és hozzáteszi: – Az aki lakásba vesz kutyakölyköt, azán elmegy dolgozni, fél napra ott hagyja – akár pelenkát is ad rá, hogy végezze el a dolgát a lakásban – aztán amikor hazajön, attól kezdve szeresse nagyon és legyenek egy jó csapat… ez önző hozzáállás.” 

Persze, nem csak a fiatal kutyáknál fordul elő, hogy rosszul viselik az egyedüllétet. Menhelyi kutyánál gyakran előfordul, hogy a belső bizonytalan állapota miatt kölyökszerűen viselkedik. Ilyenkor a szakember szerint az a leghatékonyabb módszer, ha mi is úgy viselkedünk, mintha az lenne, és türelemmel újratanítjuk együtt élni, bízni. Érdemes megpróbálni a lakás helyett a kertben hagyni (ha van), mert sok kutya a lakásba zártságot sokkal rosszabbul viseli, hiszen elválasztjuk mindenféle szociális kapcsolattól, és még be is rakjuk egy „dobozba”.

Amikor egy kutyát befogadunk, akkor érdemes tudatosítani magunkban, hogy az állat hirtelen mindent elveszít – a természetes környezetét és a kapcsolatait is. A kölyökkutyának nem az anyja hiányzik – azt az emberi kapcsolat pótolja, sőt a gazdája még akár jobban megnyugtatja őt, mint az anyja. Dr. Gácsi Márta mindezt nagyon plasztikusan írja le, amikor azt mondja:

„Egyes kutyák teljesen jól viselik az egyedüllétet – mert annyira jól alkalmazkodó egyedek, hogy elfogadják ezt a nem normális helyzetet normálisnak. Ezért azok az egyedek, akik normálisan (azaz: kutyától elvárhatóan) viselkednek, az ember szemében nem normálisnak tűnnek.”

Izgalmas kérdés – és erre még a tudósok sem tudják a választ, pedig sok kutatás zajlik a témában –, hogy vajon mi okozza azt, hogy egyes kutyák évek alatt sem tanulják meg, hogy a gazdájuk mindig visszajön, és ezért szétszedik a lakást. Az etológus szerint emögött két lehetséges ok állhat: az állat dühös és unatkozik (ezeknek nincs közük a szeparációs szorongáshoz), vagy a gazda hiánya igazi pánikot okoz nála. Ezek a kutyák nyálzanak, vonyítanak, üvöltenek, és halálra vannak rémülve. 

Ezért aztán a népszerű „szakirodalom” azon tanácsát, hogy ha hazaérsz, öt percig ne foglalkozz a kutyáddal, Gács Márta szerint érdemes nem megfogadni. „Ez egy nagyon kemény üzenet. Gondoljunk bele, ha egy gyereket ott hagytuk a nagymamával vagy a bébiszitterrel, aztán ha hazaérünk, nem foglalkozunk vele öt percen át azért, mert ő sírva szalad, hogy anya, anya, hiányoztál! Aki pánikban retteg, hogy őt már megint ott hagyták, annak ez kegyetlen dolog.”

Végezetül, az etológus azt javasolja a kutyatartást fontolgatók számára, hogy legyenek tudatosak, a saját lehetőségeik, képességeik, és a befogadni tervezett kutya kapcsán is. Figyeljenek arra, hogy melyek a kutya fajspecifikus szükségletei, függetlenül attól, hogy minek tekintjük őt – szőrös gyereknek, háziállatnak vagy házőrzőnek. 

Kutyával élni fantasztikus dolog, de lehetőleg csak az vállalkozzon rá, akinek tényleg belefér az életébe az állat, és olyan fajtát, amely a lehető legjobban passzol az életviteléhez. 

Dr. Gácsi Márta etológus és Milanovich Domi beszélgetését a Lélektani határ című podcastunkban ide kattintva tudod meghallgatni

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Arthur Debat

D. Tóth Kriszta