A kutyánktól várjuk azt a szeretetet, amit az emberi kapcsolatainkban nem kapunk meg – Interjú Kubinyi Enikő etológussal

–

Filákovity Radojka/WMN: Az európai háztartásokban ma már több kutya, illetve macska él, mint gyerek – állítják egyes statisztikák. Itthon is ez a helyzet?

Kubinyi Enikő: Magyarországon a kutyák pontos számát illetően csak becsléseink vannak, de az biztos, hogy itthon is az a tendencia figyelhető meg, mint az USA-ban, ahol az utóbbi húsz évben a gyerekek számához képest a kutyáké arányaiban megnőtt. Nem minden európai országban van azonban ez így: Ausztriában például a macskák népszerűbbek, és jóval kevesebb kutyát tartanak a skandináv országokban, valamint Svájcban is.

F. R./WMN: Nemcsak a társállatok száma nőtt meg, de a hozzájuk való kötődésünk is megváltozott itthon. Készítettetek egy felmérést, amelynek eredményei szerint a hazai kutyatartók 60 százaléka számára a kutyája bárkinél – adott esetben még a gyerekénél is – fontosabb. Mi lehet ennek oka?

K. E.: Mielőtt válaszolnék a kérdésre, fontos megjegyezni, hogy az említett felmérést kényelmi vagy más néven hozzáférhetőségi mintán végeztük, ami azt jelenti, hogy a kérdéseinkkel főként fiatal nőket értünk el, akik szeretik a kutyákat, elkötelezettek a faj iránt. A teljes népességet reprezentáló mintán 12 százalék volt ez a szám, de ez sem kevés, hiszen azt jelenti, hogy

tíz magyar kutyatartó közül legalább egy részben vagy egészben egyetért azzal az állítással, hogy a kutyája minden emberi kapcsolatnál fontosabb számára. Ebben pedig a gyerekesek és a gyermektelenek között alig volt különbség.

Azt már kiderítettük, hogy a kutyatartók egyrészt a fizikai kontaktust, másrészt a feltétel nélküli szeretet és elfogadás érzését értékelik a legtöbbre a társállatukban. A megkérdezett gazdák nagyon mély szeretetkapcsolatot tartanak fenn a kutyájukkal, ugyanakkor ezt a kapcsolatot az emberi viszonyaikkal ellentétben ők kontrollálják, ők irányítják. Ebből kiindulva azt is szeretném majd vizsgálni, hogy mit kapunk, illetve mit nem kapunk meg az emberi kapcsolatainktól, és lehetséges-e az, hogy a társas viszonyok megváltozásai miatt fordul annyi ember a kutyák felé.

F. R./WMN: Vannak feltételezéseid arra vonatkozóan, hogy ez miért alakulhatott így?

K. E.: Az emberi faj 200 ezer éves, ennek az időszaknak a 95 százalékában nagy családi csoportokban éltünk, melynek tagjait rendkívül szoros szálak fűzték össze. Őseink túlélése múlt ezen a kapcsolódáson és sokszor a saját életüket is képesek voltak feláldozni a csoportjukért. Az utódokat közösen nevelték, a csoportban minden felnőtt részt vett a gyerekek nevelésében, így ők is több emberhez kötődtek az életük kezdetétől fogva. Az afrikai Efé vadászó-gyűjtögető törzsben például egy hathetes csecsemő többet van mások kezében, mint az anyjáéban. Nem alaptalanul jött létre a jól ismert mondás: „egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell”.

Ez mára azonban megszűnt. Az előbb említett reprezentatív felmérésben kiderült, hogy a magyar felnőttek 87 százaléka nem gondoskodik hat év alatti gyerekről hetente egy órát sem. Az iparosodás magával hozta a gazdasági növekedést, városiasodást, az élettartam meghosszabbodását, a gyerekkori halálozás csökkenését, így az emberek száma 600 millióról mindössze három évszázad alatt 8000 millióra nőtt. A világunk nagyon átalakult, a nők – sokféle okból – egyre kevesebb gyereket vállalnak.

Megnőtt a mobilitás is, a még meglévő kevés rokontól is távol költözünk. Holott az emberi fejlődéstörténet során a rokonok voltak azok, akiktől feltétel nélküli szeretetet kaptunk, akik között biztonságban érezhettük magunkat, és akikkel sok fizikai kontaktusban is részünk lehetett – ez nagyon fontos, hiszen egy gyereket az ember érintéssel is nevel, szeret.

Ezek mind hiányoznak ma. És még valami megváltozott: sokak kezéből kicsúszott az irányítás a saját életük fölött. Számukra megnyugtató lehet, ha egy élőlényt kontrollálhatnak, irányíthatnak, érezhetik, hogy valaki a gondozásukra szorul, nélkülük talán nem is élne.

Azt gondolom – bár ez egy feltételezés –, hogy talán ebbe a térbe, ebbe a hiányba érkeztek meg új szerepben a kutyák családtagként, olykor szőrös gyerekként.

F. R./WMN: Az ő evolúciójukat mennyire befolyásolja, hogy egyre szorosabb szerepet töltenek be az ember életében?

K. E.: Igen erősen. Vegyük csak a francia buldogot, ami itthon és az USA-ban is a legnépszerűbb fajta. Őket bébisémára szelektálták, vagyis úgy tenyésztették ki, hogy a külsejük gyerekszerű jelleggel is rendelkezik: pont akkorák, mint egy kisgyerek, így ölbe lehet őket venni. Kerek fejük van, rövid orruk és nagy szemeik, amik ráadásul – sok fajtól eltérően – elöl helyezkednek el, így jól lehet velük szemkontaktust teremteni.

Amit viszont az emberek nem vesznek észre a cukiság mögött, hogy amiatt, mert lapos az orruk, légzési nehézségekkel küzdenek. A szemgolyójuknak nincs elég hely a koponyájukban, így egy nagy ütközéstől akár ki is eshet. A légzési problémáik miatt nem tudják magukat megfelelően hűteni, ezért ha erősebben süt a nap, nem lehet velük sétálni menni. Bőrbetegségre hajlamosak, és emellett az emésztésükkel is sok a gond. Nagy részük császármetszéssel jön világra, és mesterséges megtermékenyítéssel fogan meg.

Igazából tíz kutyából hét állandó problémákkal küzd, tehát egy olyan fajtát sikerült létrehozni, amely emberi segítség nélkül életképtelen.

F. R./WMN: A kutyák viselkedése hogyan alakult az emberi közelség hatására?

K. E.: Ha a francia buldogoknál maradunk, ők tényleg jól illeszkednek az urbanizált életmódhoz: keveset mozognak, viszonylag passzívak – mivel nem jó az oxigén-ellátottságuk –, ezért kényelmes velük az élet. Jól tarthatóak annak ellenére, hogy sok egészségügyi problémával küzdenek – ezek kezelése pedig nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is megterhelő a gazda számára.  

Ám egy normális felépítésű, normál mozgásigényű kutyánál, aki szeretne kutyaszerűen viselkedni – tehát más kutyákkal találkozni, minél többet sétálni – már más a helyzet. Ha a gazda ezt nem tudja biztosítani, egyáltalán, ha nem készül fel arra, mivel jár a kutyatartás, akkor könnyen szembesülhet gyakori viselkedésproblémákkal. Nem hiába szaporodtak meg annyira a kutyakiképző iskolák, ahol többek közt arra is megtanítják a gazdát, hogy mire van szüksége egy kutyának.

F. R./WMN: Arra viszonylag kevésbé, hogy egyedül legyen hagyva szinte egy egész napra a lakásban.

K. E.: A kutya – az emberhez hasonlóan – társas faj. Azért is sikerült ennyire jól beilleszkednie az emberi családba, mert ugyanúgy igényli a társaságot, mint a kétlábúak. Mivel sem az evolúció, sem a környezet nem készítette fel őket arra, hogy egyedül legyenek hagyva, ez a helyzet nehéz nekik. Így nem az a kirívó viselkedés, ha végigsírják a napot egyedül, hanem az, ha csupán egy sóhajtással veszik tudomásul azt.  

F. R./WMN: A kutyatartásba alapvetően is sokan felelőtlenül vágnak bele.

K. E.: Persze, mert a média és a különböző mémek is azt sugallják, hogy a kutya és az ember egymásnak lettek teremtve. A mi kultúránk ezt a narratívát támogatja, ez azonban nem mindenhol van így: a világon élő 800 millió kutya nagy része nem családi eb, és nem is tekintik családtagnak.

F. R./WMN: Szalma Ivett szociológuscsoportja kutyatartó nőkkel készített interjúkat. Milyen mintázat rajzolódott ki – ha egyáltalán kirajzolódott – azzal kapcsolatban, hogy egy egyedülálló nő hogyan viszonyul a kutyájához?

K. E.:

Van, akinek az életében központi szerepet tölt be a kutyája, és elhangoztak olyan mondatok is, mint: „a kutya az én gyerekem” vagy „csak olyan pasim lehet, aki elfogadja a kutyámat is”.

De volt olyan is, aki azt fogalmazta meg, hogy a kutya nem töltheti be egy gyerek szerepét az életében. Azt, hogy miért nincs gyerekük, a válaszadók többek közt anyagi okokra, illetve a párkapcsolat hiányára vezették vissza, de azzal nem kötötték össze például, hogy azért nincs jól működő párkapcsolatuk, mert rengeteg energiát, időt és pénzt fordítanak a kutyájukra, és a párkeresésre már kevesebb marad – pedig elképzelhető lehet ez is.

F. R./WMN: A mi kultúrkörünkben lehet még a mostaninál is szorosabbra fűzni a viszonyt a kutyákkal? Meddig mehetünk el ebben a szimbiózisban?

K. E.: Szerintem már így is nagyon sokáig elmentünk. Egyre szokványosabb jelenség, hogy babakocsiban tolnak kutyákat – kaptam már ilyen Budapesten készült fotót is. Ahogy az sem teljesen szokatlan, amit egy olasz étteremben láttam, hogy a fiatal pár mellett a harmadik széken a kutya foglal helyet, akinek külön terítenek az asztalon. Sokan tehát elmentek, amíg lehet – nem tudom, hogy ennél van-e még tovább.

F. R./WMN: A kutyának ez mennyire számít természetesnek?

K. E.:

A kutyának részben az a természetes, amit megtanul, az, ahogyan felnevelik. Egy nagyon plasztikus fajról van szó, akit egyrészt az őseitől hozott genetika határoz meg, másrészt – akárcsak az embernél – az is fontos, milyen környezetben, hogyan nevelik fel.

Jó az alkalmazkodóképessége, így ahhoz is képes igazodni, ha történetesen széken ülve, asztalnál kell ennie. Persze nem mindig zökkenőmentes az alkalmazkodás, az említett történetben szereplő kutya ugyanis megugatta a pincért, aki ki akarta szolgálni. Ez alapján azt gondolom, hogy ő nem alkalmazkodott jól a helyzethez, hiszen nem illik megugatni a pincért, aki enni akar adni nekünk.

F. R./WMN: Szerinted mi az egészséges egyensúly, ahogyan a kutyákat kellene kezelni?

K. E.: Erre nagyon nehéz válaszolni, mert ahogy az emberek, úgy a kutyák is sokfélék és sokféleképpen alkalmazkodnak rengeteg helyzethez. Ha egy kutya kiegyensúlyozottnak tűnik, sokat játszik, ugyanakkor nincsenek viselkedési és egészségi problémái, akkor biztosak lehetünk benne, hogy jól van. Nagyjából ugyanez érvényes a gazdára is. Nem lehet és nem is érdemes épp emiatt megmondani, hogy mi lenne az ideális hozzáállás – az ugyanis nem általánosítható.

F. R./WMN: Még 2016-ban indítottátok a Szenior Családi Kutya Programot, ami a kutyák kognitív öregedését, a viselkedésben és agyban megfigyelhető változásokat vizsgálta. Melyek a legfrissebb kutatási eredmények, amiket fel tudtok mutatni a programban?

K. E.: Kimutattuk, hogy a tíz és harminc kilogramm közötti mérettartományban elhelyezkedő kutyák azok, akik a várható élettartamukhoz képest a lehető leghosszabb ideig élhetnek egészséges életet. Ez a kutyák ideális mérettartománya, a túlzások – egyik vagy másik irányban – problémákkal fognak járni. Az ennél kisebb kutyák sokáig élnek ugyan, de életük utolsó szakaszában gyakran jelentkezhet náluk kognitív hanyatlás, ami hosszú ideig eltarthat, a harminc kilónál nagyobb kutyák pedig eleve rövid életre számíthatnak. Ha szeretnénk tehát egészségesen öregedő kutyát, akkor a tíz–harminc kilós mérettartományból érdemes választani.

De sok viselkedési, idegtudományi és genetikai vizsgálatot is végeztünk. Utóbbinál maradva, van DNS-ünk Magyarország legidősebb kutyájától, Buksitól, illetve a világ feltehetően legidősebb kutyájától, a (nemrég elhunyt – a szerk.) portugál Bobitól. Emellett még begyűjtöttünk tíz DNS-mintát több mint húsz év feletti kutyáktól – ezekben szeretnénk megvizsgálni, hogy van-e olyan elem, ami csak rájuk jellemző.

Ez többek között azért is lehet hosszú távon érdekes, mert ha lenne rá szándék, élethossz alapján is lehetne szelektálni a kutyákat, és arra a funkcióra is tenyészteni őket, hogy minél hosszabb ideig az ember mellett maradhasson egészségesen.

A vizsgálataink alapján a gazdák szerint ugyanis a legnagyobb „hátránya” a kutyáknak, hogy rövid ideig élnek. Íme, a megoldás: tessék matuzsálemkutyákat tenyészteni.

F. R./WMN: Milyen információkat mutat az emberről a kutyák öregedésének vizsgálata?

K. E.: Például ha találunk olyan géneket, amik ezekben a matuzsálemekben jelen vannak, akkor meg tudjuk vizsgálni, hogy azok idős emberekben is jelen vannak-e.

Azért is indítottuk el az ezt vizsgáló kutatásokat, mert nagyon sok hasonlóság van az ember és a kutya öregedése között.

A kognitív diszfunkció, illetve hanyatlás például a laboratóriumi fajoknál nincs meg, de a kutyáknál természetes módon előfordul, ezért lehetnek jó állatmodelljei az öregedés kutatásának.

F. R./WMN: Milyen eredményekre jutottatok eddig?

K. E.: Azt találtuk, hogy a demenciaszerű tüneteket mutató kutyák agyában felhalmozódik az Alzheimer-kór egyik molekuláris jellemzője, a béta-amiloid (Aβ42 vagy Abeta-42) peptid. És minél több jelét mutatja a kutya a kognitív hanyatlásnak, annál magasabb az agyában ennek a peptidnek a szintje.

De ilyen irányban a kutyák ürülékét is vizsgáltuk, és bebizonyosodott: a rosszabb memóriateljesítményű kutyák székletében elszaporodott az a baktériumcsoport, amely az Alzheimer-kóros betegeknél jellemző.

Ez egy elővizsgálat volt kis elemszámmal, de érdekes kapcsolatra mutatott rá arra vonatkozóan, hogy a bélben élő baktériumok hogyan hatnak a viselkedésre, illetve hogyan befolyásolják a kognitív teljesítményt. Azt már tudjuk, hogy embereknél is így van, de a memória romlásának folyamatát rövidebb idő alatt lehet vizsgálni kutyákon, hiszen ők gyorsabban öregednek.

F. R./WMN: A kutyák öregedésének vizsgálatára létrehoztatok egy agybankot is, ami egyedülálló a világon.

K. E.: Sok kutyát az élete végén humánus szempontok miatt elaltatnak – a gazdáknak ekkor lehetőségük van arra, hogy felajánlják kedvencük testét az agybanknak kutatási célokból. Ez sok gazdának jelent egy kis vigaszt.

Jelenleg 171 agyat őrzünk az agybankban, ami lehetőséget nyújt széleskörű molekuláris vizsgálatokra. Például azt is vizsgálni tudjuk, hogy a demenciaszerű tüneteket produkáló kutyák agyában milyen molekulák halmozódtak fel – ez egy nagyon ígéretes kutatási irány – vagy hogy molekuláris szinten milyen különbségek vannak a rövid- és hosszú fejű kutyák agyfelépítése között.

F. R./WMN: Egy lakótelepi lány hogyan kezd el ennyire élő kapcsolatot ápolni a természettel, az állatokkal, mint te?

K. E.: Sok időt töltöttem olyan rokonoknál, akiknek kertje, tanyája van, és ott sokat dolgoztunk a földeken. Az apai nagypapám agrárszakember volt, úgyhogy a munka során a különböző növény- és állatfajokról is tanított, de az apukám is nagyon jól ismerte a növényeket, ezért kirándulásokkor mindig soroltuk a fafajokat.

Szerintem a természet, az élővilág szeretete, és az irántuk való érdeklődés nagyon sok gyerekben benne van, és ha a környezetétől támogatást kap, akkor ez a szeretet még jobban kibontakozhat benne.

F. R./WMN: De nem sok gyerek lázad úgy tizenévesen, hogy hazavisz egy kölyökkutyát. Fel tudod idézni, hogy mi járt a fejedben, amikor az első kutyádat vitted haza úgy, hogy a szülők nem tudtak róla? Volt forgatókönyv a fejedben arra az esetre, ha nemet mondanak?

K. E.: Az első kutyám egy magyar vizsla volt, amit a nagy nehezen összespórolt pénzemből vettem tizenhat évesen – addig gyűjtöttem hozzá a bátorságot. Nem volt vészforgatókönyv, azt reméltem, ha a szüleim meglátnak egy ilyen szép, nem mellesleg pénzért vásárolt kutyával, akkor nem fognak kidobni – és tényleg nem dobtak ki. 

F. R./WMN: Mi volt az, ami miatt ennyire vágytál egy kutyára?

K. E.: Egy budapesti lakótelepen nőttem fel, ahol sok barátom volt ugyan, de azért kulcsos gyerek voltam. Ha a kutyatartás kapcsán a szeretetkapcsolatokról beszélgetünk, visszagondolva az akkori énemre, arra volt szükségem, hogy valaki nagyon szeressen. Ezt egy kutyától pedig valamennyire meg lehet kapni – talán ezért is éreztem ennyire erős hívást a kutyatartás irányába.

F. R./WMN: Az egyetemen biológia szakra mentél. Az első szemeszter kezdetén tudtad meg, hogy létezik etológia tanszék, amit Csányi Vilmos vezet. Éppen hallgatókat keresett az akkor induló kutyás kutatócsoportjába, te pedig jelentkeztél. Mit tanultál tőle a tudományhoz való hozzáállás tekintetében?  

K.E.: Sok mindent, de azt biztosan, hogy mit is jelent pontosan az evolúciós szempontú gondolkodás. Csányi professzor humánetológiát is tanított nekünk, ezt a kurzust aztán Miklósi Ádám vette át tőle, ma meg már én tartom. Ilyen értelemben folytattam az általa elkezdett hagyományt, és többek közt azt tanítom, hogy az egyes emberi viselkedések mögött milyen evolúciós gyökerek rejlenek.

Ez a kutyatartás kapcsán is nagyon érdekes kérdés – ezt a két területet össze lehet kötni.

Ezt is tőle tanultam egyébként: hogyan lehet kellő nyitottsággal a különböző tudományterületekről származó információkat összegezni – kicsit másképp tekinteni bizonyos jelenségekre, mint a fősodor.

F. R./WMN: Megkaptad többek közt az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA), a Junior Prima és a L'Oréal díját is, a PhD-s éveid alatt pedig olyan helyre is bejutottál, ahová a kutatók közül is kevesen: ott voltál a Sony Computer Science laboratóriumában az etorobotika születésénél, szeptember óta pedig egyetemi tanár vagy az ELTE-n. Külső szemmel nézve ezek óriási sikerek, de te hogyan tekintesz a saját sikerességedre: meg tudod élni azt?

K. E.: A siker elsősorban nem belőlem, vagyis nem az egyénből fakad, hanem abból, hogyan fogadják, amit csinálok – ilyen módon nem szoktam különösebben megélni a sikerességemet.

Az szerencsés dolog, hogy miután a kilencvenes években Csányi Vilmos elsőként kezdett el kutyákkal foglalkozni, azóta ezeknek a társállatoknak a szerepe még jobban felértékelődött – emiatt a kutyás kutatások is nagyon nagy figyelmet váltanak ki. Magyarországon például a háztartások harmadában van kutya, a nagy részüket pedig családtagnak tekintik. Annak, hogy itthon és nemzetközi szinten is jól, érdeklődéssel fogadják a munkánkat, az egyik kulcsa, hogy olyan témával foglalkozunk, ami nagyon sokak számára érdekes, és emellett még jól érthető is.

F. R./WMN: Számos korábbi interjúalanyom számolt be arról, hogy a tudományos pályán nőként nem mindig volt könnyű útja. Te tapasztaltál hasonlót: származott a nemedből bármiféle hátrányod?

K. E.: A biológus szakon több nő van, mint férfi, úgyhogy a tanulmányaim során semmiféle olyan megkülönböztetés nem ért, amiről például Balázsi Katalin anyagtudós beszámolt a vele készült interjúban. Az viszont igaz, hogy felsőbb vezetői szinten már kevesebb a nő, ami azt jelzi, hogy miután megszerezték a PhD-fokozatot, nehezebb megugrani, hogy eljussanak akár az egyetemi tanári, akár a professzori szintig.

F. R./WMN: Ennek mi lehet az oka?

K. E.: 

Amíg egy férfi kutató ugyanúgy tudja folytatni a karrierjét, ha gyereke születik, addig egy kutatónőnek szinte teljesen megváltozik az élete – minden területen. A kisbaba ellátása ugyanis később is teljes egészében szinte egyedül a nőre hárul – és ez nem fair.

Jelen társadalmunkban ugyan kezd kialakulni valamiféle konszenzus arról, hogy az apák is több részt vegyenek ki a gyerekeik ellátásában, ám ez még mindig kevés – két ember is kevés ehhez a feladathoz. Igazából azt kellene kitalálni, hogyan tudunk újra eljutni oda, hogy a gyerekeket közösen nevelje egy közösség.

Az intézmények részben ezt próbálják pótolni, csak hát nem minden szülő elégedett azzal, amit ott nyújtanak a gyerekének. Nagyon fontos lenne, hogy amíg nem találunk erre megoldást, addig legalább a már meglévő intézmények olyanok legyenek, ahová az ember szívesen adja be a gyerekét, mert tudja, hogy ott hasonló gondoskodásban részesül, mint otthon. Úgy gondolom, ami most a társadalomban van azzal kapcsolatban, ahogyan a gyerekeket neveljük – az, hogy a terheket főleg az anyák viselik – súlyosan torzult az ideális állapothoz képest. 

F. R./WMN: Hogyan hat ez a kutatói karrierre?

K. E.: Hátrányba hozza. A kutatónő, aki gyereket vállal, gyakorlatilag évekre kiesik a kutatásból – sokaknak pedig már nincs is kedve, ereje visszatérni. Mi azért vállalhattunk három gyereket, mert nem költöztünk messze a nagyszülőktől, a férjem pedig, aki természetfilmes, szabad időbeosztással dolgozik – így körülvett egy erős háló, én pedig valamennyire folytatni tudtam a kutatómunkát.  

Az első három-négy év azonban még segítséggel is nehéz, anélkül meg pláne! De utána is még sok-sok évig rengeteg feladat van a gyerekekkel – hozni-vinni őket, ellátni –, amit főleg a nők végeznek. 

Eleve nagyon erős nyomás nehezedik a nőkre a gyerekvállalás tekintetében: lényegében 15 évünk van, hogy gyereket szüljünk és karriert építsünk. Ha ebből kicsúszunk, akkor nem biztos, hogy lesz családunk – sok kutatónő egyébként ezt a döntést hozza meg. Vagy sokkal később szülnek, és kevesebb gyereket is vállalnak.

Mindeközben az is köztudomású, hogy azoknak a gyerekeknek az élete, akiknek mindkét szülője elkötelezetten kutat, nem a legideálisabb.

F. R./WMN: Az, hogy vezető pozíciókban kevesebb a női kutató szintén innen eredeztethető?

K. E.: Ez is elég komplex probléma, és tudom, hogy sokan beszéltek már arról, hányféle oka van onnantól kezdve, hogyan, milyen szerepekre nevelik, szocializálják a lányokat, és milyenekre a fiúkat, de

szerintem a legnagyobb „akadály” egy kutatónő pályáján az, ha gyereket vállal.

Az onnantól egy fordulópont a karrierjében, és szerintem sok nő amiatt nem jut el vezető pozícióba, mert ezen a kötött kutatói pályán nem tud teljesíteni bizonyos követelményeket – elérni például megfelelően magas publikációs számot – a sok más hétköznapi teher mellett, amit visz.

F. R./WMN: Miért érdemes mégis kutatónak menni?

K. E.: A kutató szeretné megismerni a világot, legalább egy kicsi részét. Szerintem ennél nincs izgalmasabb – folyamatos intellektuális kihívás, tanulás, problémamegoldás, új ötletek, kreativitás. Emellett hasonló érdeklődésű, kíváncsi, elhivatott emberekkel lehet együtt dolgozni és érdeklődő fiatalokat megismerni, tanítani. Bónusz, hogy az időbeosztás rugalmas, és nagy a tere az önálló döntéseknek. Ha még a társadalom is elismeri az eredményeinket, akkor az – ahogy mondani szokás – hab a tortán. 

Képek: Bielik István/WMN

Filákovity Radojka