Ha gyerekkorunkban a rossz vált ismerőssé, azt keressük majd a párkapcsolatainkban is

–

1. Tudod, mi az, amit a párkapcsolataidban tudat alatt keresel?

Ha egyetlen szóval kellene válaszolni a kérdésre: az ismerősséget.

„Az ismerősség vonzó. És hogyha gyerekkorunkban a rossz vált ismerőssé, a szükségleteink semmibe vétele vált ismerőssé, akkor azt keressük a későbbiekben is – egészen addig, amíg ezeket a korai, beíródott maladaptív sémákat, elképzeléseket, tapasztalatokat meg nem tudjuk törni a tudatosság segítségével”

– mondja Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus a Beszélnünk kell! legújabb epizódjában.

2. A korai maladaptív sémák az egész működésünkre hatnak

A korai maladaptív sémák gyerek- vagy serdülőkorban alakulnak ki, amikor az alapvető szükségletek – a vágy a biztonságra és a kötődésre; az énazonosság megélésének szükséglete; a lehetőség a jogos igények és érzések kifejezésére és így tovább – valamilyen szempontból sérülnek. 

Ha a vonzalmainkban, a konfliktusainkban, a szakításainkban ismétlődő mintázatokat tapasztalunk, jó eséllyel működésbe léptek a maladaptív sémáink, amelyek nemcsak az észlelési-emlékezeti folyamatainkra hatnak, hanem kognitív torzításokon és önsorsrontó viselkedéseken keresztül is fenntartják magukat. Mintha egy speciális szűrőn keresztül szemlélnénk a világot: mindent, ami körülöttünk történik, ezen keresztül és ennek alapján értelmezünk. 

„A séma nem más, mint a tapasztalataink, hiedelmeink, emlékeink, gondolataink, érzéseink rendszere, amik az életünk korai szakaszából származnak – és aztán folyamatos önfenntartó rendszerként működnek közre abban, hogy újra és újra megképződjenek a gyerekkorunkból már ismerős helyzetek” – fejti ki Orvos-Tóth Noémi.

Jeffrey E. Young amerikai pszichológus, a sématerápia atyja, 18 korai maladaptív sémát kategorizált a 90-es évek derekán, amelyek megismerése, saját magunkban való azonosítása jelentősen segíthet megérteni a működésünket.

3. Így rímelhetnek egymásra a sérüléseink

A korai maladaptív sémáink tehát tudat alatt olyan partner kiválasztására sarkallhatnak, akivel újrateremthetjük a gyerekkorból már jól ismert helyzeteket – akivel egymásra rímelnek a sérüléseink. 

Aki például gyerekkorból azt az élményt hozza, hogy ő nem szerethető, nem kell senkinek, jó eséllyel választhat olyan partnert, aki az érzelmei kinyilvánításában kevésbé jó, aki azt tanulta meg gyerekkorában, hogy az érzéseket el kell nyomni.

„Ott vagyok én, aki nagyon vágynék arra, hogy megmutassa a másik, hogy mennyire szeret, hogy adja a gyengédségnek a különböző jeleit szavak, tettek, apró kis gesztusok formájában, és ott van valaki, aki egyfajta érzelmi deprivációban nőtt fel, olyan közegben, ahol nem volt gyengédség: soha nem látott a szülei között egy ölelést, egy olyan vággyal teli közelséget, amiből azt érezte volna, hogy igen, ezt meg szabad élni – mondja Orvos-Tóth Noémi. Hozzáteszi: ez egy állandó üldözéses helyzetet teremthet a két ember között a párkapcsolatban. – Szeretnéd megkapni tőle a megerősítést, ő pedig inkább menekül, próbálja magát visszahúzni a túlzott közelségből – a túl sok érzelem ugyanis őt nagyon megterheli. És akkor mind a ketten frusztrálódtok ebben a helyzetben. Az, aki vágyta volna a szeretetnek a különböző megnyilvánulásait, azt éli meg, hogy ez nincsen. A másik pedig azt, hogy a párja túlságosan sok érzelmet zúdít rá, amivel nem tud mit kezdeni.”

4. „Sosem leszek neki elég jó neki”

Egy másik jellemző párosítás lehet, amikor olyanok lépnek párkapcsolatra, akik közül az egyik félre a csökkentértékűség, míg a másikra a könyörtelen mérce jellemző. Akik közül az egyik azzal az élménnyel nőtt fel, hogy soha nem volt és nem is lesz elég, a másik pedig a maximumom kívül semmi mással nem elégszik meg.

„A csökkentértékűség az egész személyiségre vonatkozó élmény arról, hogy tokától bokáig nem vagyok jó, nem tudok elég jó lenni senki számára sem. Ezért aztán az ember próbál folyamatosan mindent megadni, hogy bebizonyítsa: tud ő is elég jó lenni. És akkor ott van a másik, aki meg a legkisebb hibát is azonnal kiszúrja, aki állandóan bírál, könyörtelenül lecsap, számonkér. Ezáltal egy állandó feszültség van a kapcsolatban, ami szinte az elviselhetetlenségig tud fokozódni, mert nincs belőle kiút” – emeli ki Orvos-Tóth Noémi.

Hiába gondolja ugyanis a csökkentértékűséggel küzdő fél, hogy ha majd jobban csinálja a dolgokat, a másik nem fog benne kivetnivalót találni, ez ritkán valósulhat meg. Nem az ott és akkor megképződő helyzet váltja ki ugyanis a másik félből, akit a könyörtelen mérce jellemez, a kritikai felhangokat, hanem gyerekkorból hozza magával azokat, abból a súlyosan bíráló, számonkérő, megkérdőjelező, érzelmileg rideg közegből, amiben felnőtt.

5. Az én típusom: a rosszfiúk

„Nem tudok mit tenni, egyszerűen a rosszfiúk vonzanak” – ismerős érzés? A mögötte megbújó ok azonban komplexebb, mint elsőre hinnéd, és cseppet sem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Az evolúcióbiológia, részben választ ad arra, hogy a „rosszfiúk” miért lehetnek ennyire vonzók. Ezek a férfiak ugyanis ontják magukból a tesztoszteront, ami a kutatások alapján a menstruációs ciklusuk közepén, az ovuláció idején különösen vonzó lehet a nők számára – evolúciósan ugyanis azt az üzenetet közvetíti, hogy ezeknek a férfiaknak jobbak a génjeik. Ennek ellenére, amikor arra terelődik a szó, mit keresnek a nők az ideális partnerben, már teljesen más aspektusok válnak fontossá (őszinteség, megbízhatóság, tisztelet).

Egy ugyanis közös a „rosszfiúkban”: hosszú távon nem elégítik ki a közelségre, biztonságra, szeretetre való szükségleteinket. De akkor – túl az evolúcióbiológiai magyarázaton – miért vonzódunk hozzájuk mégis?

A válasz a gyerekkorban keresendő. Ha ugyanis az az élmény vált számunkra már a korai életszakaszunkban ismerőssé, hogy az alapvető érzelmi szükségleteinket nem elégítik ki, nagy eséllyel követjük felnőttként is ezt a mintát, ami önfenntartó működésként vonulhat végig az egész életünkön, befolyásolva a döntéseinket, tudattalan működéseinket, hiedelmeinket a világról – és a párválasztásunkat.

Így miközben azt mondjuk: „nincs mit tenni, ilyen a típusunk”, valójában arról van szó, hogy azokat a helyzeteket ismételjük tudattalanul, amik a gyerekkori élményeinkre rímelnek, amikor az elsődleges gondozóink – a szüleink – kielégítetlenül hagyták az alapvető érzelmi szükségleteinket.

+ 1. Mi a teendő, ha felülírnám a sémáimat?

A korai maladaptív sémák tudatosításához érdemes megkeresni és feltárni a gyökérélményt, ami a sémák kialakulásáért felelt, amik később nemcsak a párválasztást befolyásolják, hanem triggerként lépnek működésbe bizonyos párkapcsolati helyzetekben. 

A gyökérélmény feltárása a klinikai szakpszichológus szerint fontos lépés az önismereti úton. Ezzel párhuzamosan pedig el lehet kezdeni megtanulni azokat az érzelemszabályozási technikákat, amelyek abban segítenek majd, hogy az énhatárainkat, valódi szükségleteinket felismerve és tudatosítva önazonosabb, a maladaptív sémáinktól független életet éljünk: válasszunk párt vagy legyünk jelen a már meglévő párkapcsolatunkban.

A Beszélnünk kell! párkapcsolati sémákról szóló epizódját itt nézheted meg:

Filákovity Radojka