–

Valóban igaz, hogy a szokásrendszereink alapjaiban határoznak meg minket. Amikor még ettem húst (hozzáteszem, rengeteget), egyenesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha morális kérdést csináljak belőle. Fennhangon hirdettem: mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, a vegetáriánusok – beleértve édesapámat is – kimondottan idegesítettek, és természetesen állatvédőnek tartottam magam, ha pedig bárki kérdés elé állított, hogyan gondolhatom magamról, hogy állatbarát vagyok, ha megeszem őket, azzal a buddhista csúsztatással példálóztam, hogy emberként a puszta létezésünkkel is ártunk, és egy búzatábla learatásakor is millió kis bogár meg pocok hal meg. 

„Mi a legnagyobb kihívás vegánként?” 

– kapom a kérdést szinte naponta, és bár legtöbben azt gondolják, valami nagyon nem vegán exkedvencemet, mondjuk, a camembert sajtot, a resztelt májat, vagy a buggyantott tojást említem majd, az igazság az, hogy ezeket, ahogy minden mást, egy kis gyakorlással, nagy adag kreativitással, és elsősorban valós szándékkal el lehet készíteni növényi alapokon is. A legnehezebb a veganizmusban – számomra – az, hogy milyen magasan áll az én morális fontossági listámon, a saját etikai világértelmezésemben, mégis, nincs más választásom, mint megérteni: mások szempontjából hóbort. 

És ahogy nem akarom, hogy ők megbélyegezzenek engem azért, mert a saját elveim szerint élek, tőlem is (jogosan) elvárható, hogy ne az alapján ítéljem meg az embereket: megtesznek-e minden tőlük telhetőt azért, hogy a szenvedő, használatban lévő, napi szinten a szokásrendszerünk, a társadalmi normáink áldozataivá váló állatokra igenis érző lényként tekintsen a világ. 

Nem fogok hazudni, nem mindig könnyű felülemelkedni azon, hogy a számomra legfontosabb emberek 90 százaléka nem vegán – fájdalmas tudni, látni, hogy még ha értik és értékelik is a veganizmus törekvéseit, ők – ahogy mondják – „még” nem tartanak ott, hogy ezt megléphessék. 

De azt is tudom, hogy bár rengeteg vegánt ismerek, akikkel az állati jogok tekintetében maximálisan egyetértünk, megannyi más, a saját személyes morális fontossági listámon szintén lényeges ponton elhelyezkedő kérdésben nem értünk egyet. A legjobb barátom – például – nem vegán. De közel húsz éve ismerem, és ez a két évtized sem volt elég arra, hogy találkozzam egy olyan emberrel, aki akár közelébe érne annak az érzésnek, amit ő vált ki belőlem. „Ejteni” őt egy vegánabb barátért – akivel valahogy mégis sokkal kevesebb közös van bennünk – baromság volna. Ahogy az is, ha erőltetném, hogy váljon vegánná. 

A másik leggyakoribb kérdés, amit kapok, hogy mit adott nekem a vegánság 

– és megint csak a legtöbben arra számítanak, hogy fizikai egészségről, az ökológiai lábnyom csökkentéséről, esetleg a személyes karrieremről mesélek majd, és mindezek valóban a tizenöt évvel ezelőtt meghozott döntésem folyományai, ám a „leglegleg”, amit kaptam, az az empátia érzésének soha véget nem érő mélyülése. És itt most nem (csak) az állatok iránti együttérzésről beszélek, hanem elsősorban arról, hogy nem volt más választásom, mint megtanulni: igenis le kell ülnöm egy asztalhoz olyanokkal, akikkel radikálisan másképpen gondolkodunk. 

Mindannyian át tudjuk érezni, milyen, amikor a saját társadalmi kérdéseket illető elhivatottságunk szöges ellentétét képviselő emberekkel próbálunk szót érteni. Maximálisan elfogadott nem barátkozni olyanokkal, akik például politikai fronton másképpen gondolkodnak, mint mi – hozzáteszem, ezt is megértem: miért kényszerítené magát bárki, hogy olyan emberekkel paktáljon le, akik teszem azt, röhögnek a nők egyenjogúságáért vívott aktivizmuson, vagy akik szerint elfogadható elítélni, megítélni embereket vallásuk vagy származásuk alapján. Ebbe a kérdéskörbe behozni a veganizmus elvét viszont sokaknak vérlázító. 

Tiszteletlennek, és ostobának tartják, hogy számomra, és sok más vegán számára megmagyarázhatatlanul visszás, hogy ugyanazok az emberek, akik transzparensekkel az utcára vonulva, petíciókat aláírva, szeretteikkel és kollégáikkal vitákba keveredve hirdetik a könyörület, és az emberi méltóság fontosságát – amivel megint csak mélyen egyetértek –, végül leülnek egy szelet hús mellé, másnap reggel felöntik a kávéjukat tejjel, és beleütik a tojást a barátjuknak sütött torta tésztájába, tudván, mi történik a vágóhidakon, a keltető- és fejőüzemekben. Hogy ezekkel a mindennapi döntésekkel mit szolgálnak. 

Ha pedig nem tudják (mert egyszerűen úgy alakult, hogy nem jutott el hozzájuk), hogy évente hétmilliárd „feleslegessé vált” csibét öl le a tojásipar, akkor miért tartják elfogadhatatlannak a vegánok „kéretlen nyomulását”?

Ha valaki azért nem állna ki egy igazságtalan hatalom ellen, mert nem tud annak áldozatairól, nem tennének meg mindent, hogy tudassák a környezetükkel, mi történik a világunkban, mire adunk engedélyt a választásainkkal, és mit nézünk el magunknak egyénként és társadalomként? De hogyan is várhatom el, hogy kiscsibék élete számítson – miközben embereket mészárolnak le a világban? 

Nem várom el, de nekem számít. Nem jobban, mint az emberi életek, de azt ki tudom jelenteni, hogy nekem egy nyúl és egy macska elfogyasztása hajszálpontosan egyformán hangzik (szörnyen).

Miért eszünk disznót, és viszünk állatorvoshoz kutyát, miért nem találunk kivetnivalót patkánykísérletekben, és etetünk tengerimalacot, miért csodáljuk a flamingót, de sütjük meg a libát, és miért érzünk nagyobb bűntudatot, ha véletlenül elütünk egy sündisznót, mint ha csigára lépünk az esőben?

Mert így alakult. Ez a sorsuk ezeknek az állatoknak. Ezt dobta nekik a gép. Ez magyarázat? Van, akinek biztosan elég. Nekem nem.

Január világszerte a vegánság hónapja

A Veganuár (www.veganuar.hu), angolul Veganuary (www.veganuary.com) kihívás során bárki adhat egy esélyt magának egy lehetséges változásra, változtatásra. Az ingyenes program a receptek mellett rengeteg hasznos információval, és elsősorban egy támogató közeggel segíti az első lépéseket. Utóbbit azért hangsúlyozom, mert ha ez egy beszéd volna, most biztatnék mindenkit arra, hogy tegyen fel kérdéseket, akár a kétségeivel kapcsolatban. Én személyesen is itt vagyok, és elérhető vagyok a közösségi felületeken, ha kellek.

„Mindent elvesztettünk” – sosem látott tűzvész pusztít Los Angelesben

WMN Ügy – 2025. január 9. – FR

„De a fehérje?” „És ha sportolok?” „Na de kismamaként?” „Ha nincs sok időm?” „Ha nagy családom van?” „Nem sokkal drágább?” „Nem kellene kicsiben kezdenem, mondjuk, húsmentes hétfőkkel?” „És mi van a macskakajával/messziről utazó élelmiszerekkel/a növények érzéseivel?” Minden kérdés releváns, és mindenre van válasz, ha nem is mindig egyetemes, és – már most garantálom – nem is fogunk mindig mindenben egyetérteni. De egyet biztosan tudok:

kevés hedonistább embert ismerek magamnál ezen a világon. Ha én több mint tizenöt éve teljes megelégedettséggel tudom élvezni az életet vegánként, akkor bárki képes (lehet) rá. És hogy hogyan kezdd? Egy döntéssel. 

Az állatok jogairól Iliás-Nagy Katalin kollégánk írt korábban WMN XL-riportot, amelynek első részét ITT, második részét ITT olvashatjátok. Érdemes! 

Steiner Kristóf

Kiemelt képünk a szerző tulajdona