Szóljak, ha szerintem a barátnőm új kapcsolata nagyon gáz? – Érvek és ellenérvek

–

Szólni vagy nem szólni – ez itt a kérdés

Van egy nagyon kedves barátnőm, akinek nemrég lett egy új kapcsolata. Rettenetes a fickó (szerintem), a barátnőm azonban (sajnos) rajong érte. A srác tényleg nem túl jó arc, szerintem nem kifejezetten kedves a barátnőmmel sem… a jelenléte ráadásul a mi viszonyunkra is kihat. Én nem keresem mostanában annyit őt, mert tudom: nagy valószínűséggel nem egyedül jön, vagy ha mégis, róla fog áradozni, nekem meg nincs olyan jó pókerarcom, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne.

Mondani azonban nem merek semmit. Nagy dráma nincsen, egyszerűen nekem vannak rossz érzéseim az illetővel kapcsolatban. A barátnőm nem kérdezte a véleményem, már csak azért sem gondolom, hogy lenne jogom beleszólni a magánéletébe. És a barátságunkat sem szeretném kockáztatni.

Ugyanakkor emlékszem, jó húsz éve nekem is volt olyan barátom, akiről utólag már pontosan tudtam: vegytiszta seggfej volt. Én pedig mellette nemcsak boldogtalan lettem, de úgy viselkedtem, mint egy barom. Sajnos elkezdtem hozzá idomulni, szórakoztatónak találtam beszólogatni másoknak (meg ugye, ha az ember nincs jól a bőrében, az sem segíti a kulturált kommunikációt). Miután szakítottunk, a barátnőim megkönnyebbülve vallották be: ki nem állhatták a srácot. Ahogy az is aggasztotta őket, hogy én milyen irányban változtam mellette. „De miért nem szóltatok?!” – kérdeztem őket vádlón, mire a vállukat vonogatták. Nem szerettek volna teljesen elveszíteni.

Szóval ez a dilemmám: mi a helyes dolog, ha nem kedveled a barátod/barátnőd partnerét? Erről kérdeztem az ismerőseimet és a közösségi oldalam követőit is.

Mondani kell, de nem mindegy, hogyan!

Marina a tapasztalatai alapján azt vallja, hogy mindenképpen mondani kell, ha van bennünk rossz érzés a másikkal kapcsolatban, de nem mindegy, hogyan. „Pici gesztusokkal, félmondatokkal lehet jelezni, hogy a barátnőnk mellett állunk, bármi van. Sokszor ott csúszik el a tanács, hogy az indulatainkat is belevisszük.

Mondani kell, de cukormázban!”

Van, hogy az új ember előre kinyírja a barátságot

Gábor úgy érzi, rá idő előtt kikerült a célkereszt. „Az egyik haverom elvett egy nőt, aki az esküvőjükre sem szeretett volna meghívni, de a haverom az utolsó pillanatban mégis szólt, hogy menjek. Amikor gratuláltam, az újdonsült feleség megjegyezte: ő nem hívott. Évekkel később derült ki, hogy én voltam a vezéráldozat.”

Baromarc-radarral rendelkező barátok

Éva azt mondja, az egyik barátnője azonnal kiszúrja a narcisztikus embereket. Ez nagyon hasznos tulajdonság, főleg, ha az ember hallgat rá. „Így utólag be kell látnom, hogy kicsit jobban kellett volna figyelnem az ő megérzéseire, és akkor talán nem viselt volna meg az ominózus pasiktól elszenvedett lelki meghurcolás. De hogy mennyire fogtam volna fel, amit mond, nem tudom. Félek, hogy semennyire.” 

Hallgatni arany

– vélekedik Sun, aki szerint senki ne szóljon bele a másik magánéletébe, hisz mindenkinek magának kell a nehézségeket is megtapasztalnia, és ha kell, akkor megszenvednie.

Ezzel az iránnyal Zsuzsi is egyetért. Úgy látja, hiábavaló szólni, ha a másik rózsaszín ködben lebeg.

„Ilyenkor nagyon igaz a mondás: a saját hibáiból tanul az ember.”

Márti is úgy véli, kontraproduktív is lehet a figyelmeztetés.

Andi szerint sem érdemes szólni, mert az emberből barát helyett könnyen ellenség lesz, aki ellen összefognak. De még az is elképzelhető, hogy az ellenérzéseivel és kritikájával meghosszabítja azt a kapcsolatot, aminek a végét akarja.

Zsófit óriási veszteség érte, amikor a barátnője összejött valakivel – sajnos nem a szerinte megfelelő lovaggal.

„A barátnőmet harmincpluszosan ismertem meg, pedig az ebben az életkorban kialakuló barátságokban én már nem nagyon hiszek. Ám mi, két szingli nő gyorsan egymásra hangolódtunk, és jó pár bulizós évet nyomtunk le együtt. Én hittem, hogy ez nem afféle borbarátság, és azért, mert a barátnőmnek lett valakije, még minden mehet szépen a maga útján. De nem így lett. A rendkívül rossz modorú, kétes múlttal bíró férfi olyan bájitalt itatott a barátnőmmel, aminek a hatására elvesztettük őt. Sebtiben férjhez is ment hozzá, holott szép kis balhéik voltak már az együttjárás idején is. A barátnőm édesanyja is engem hívogatott, hogy térítsem a lányát jobb belátásra, de mondtam neki, hogy ennek a terhét én nem vállalhatom fel.”

Zsófi barátnője sajnos teljesen eltűnt az életéből.

Aki örült volna, ha hallgat a figyelmeztetésre

Réka négy évig volt párkapcsolatban.

„Azt hittem, hogy harmonikus a viszonyunk, mindig elhittem neki, amit mondott, önfeláldozó voltam, sokszor azt csináltam, amit ő mondott. A barátnőim időben figyelmeztettek, de azt hittem, hogy majd megváltozik miattam. Hála a magasságosnak, soha nem változott meg, és én, ha nagy önbizalomhiány, boldogtalanság közepette is, de mégis megfogadtam barátnőim tanácsát, és szépen lassan leépítettem. Fájdalmas szakítás volt, igazi beledöglős, de megcsináltam. Számomra egy barátságba azoknak a dolgoknak is bele kell férnie, hogy meghallgatjuk a másikat és mérlegelünk, hogy ezzel jót akar nekünk, vagy irigy a párkapcsolatunkra. Sokan sajnos elég rossz emberismerők.”

Emőke sem hallgatott az ismerőseire, ezt ma már nagyon bánja. „A gyerekeim apja egy faszfej volt, mondták is, de nem jutott át a szűrőn.”

Van, hogy kenyértörésig fajul a dolog 

Ágota azt mondja, ő a másik oldalon van, a „nemjófej pasival”, immár több mint 15 éve. Az apja hasonló karakter, ismerős tehát neki a helyzet. Ahogy a férjnek egészen alárendelődő anya szerepe is. Ahogy meséli, az anyukája fiatalon, „32 év házasság és sok komolytalannak tűnő betegség után fel is emésztette önmagát”.  

Az első években Ágota sem tudta, hogy egyik barátja sem kedveli a párját.

„Persze, tapasztaltam, hogy társaságban kissé problémás, hogy nem csak rám egyre kevésbé kíváncsi (bezzeg az elején!), másokat se nagyon hagy szóhoz jutni, egyre többször undok. De nem éreztem, hogy olyan nagy gáz lenne. Aztán egyszer az egyik baráti társaságom leültetett és azt mondták: válasszak köztük és a párom között. Hogy engem szeretnek, de vele nem hajlandók többet együtt lenni. Köpni-nyelni nem tudtam. Mintha tőrt szúrtak volna a szívembe. Én sosem tudnék ilyet kérni egy szívemhez sokkal kevésbé közel állótól se, nemhogy egy jó baráttól. Azt hiszem, a párkapcsolatom alakulásától függetlenül ezt a helyzetet sosem fogom tudni magamban feloldani, megbocsátani nekik.

Aztán van olyan barátnőm, aki amíg nem határoztam el magam (az utóbbi néhány hónapban jutottam oda, hogy sarkamra kell állnom, ebben a felosztásban ez így nem folytatódhat tovább), nem is támadta a páromat, azt hittem, talán még kedveli is. Aztán nemrég bevallotta, hogy az ellenségének se kívánja, csak nem akart nekem fájdalmat okozni.

Én legjobban azokat a barátnőimet szívelem, akik nem agresszívak, és nem ültetnek a kispadra. Ha épp rosszabb periódus van, és panaszkodni akarok, meghallgatnak, megszeretgetnek, de nem kezelnek gyereknek.”

Fiúknál másképp működik?

Ferenc úgy gondolja, a férfiak ezen a téren sokkal nyíltabbak. Az ő társaságukban elég hamar adnak egymásnak visszacsatolást (pozitívat, negatívat egyaránt) az aktuális barátnőről.

„Pláne ha azt látjuk, hogy valakinek megváltozik a viselkedése! Ez a folyamat nyírhatja ki a barátságot, nem a hallgatás.”

Időközben lekopó barátok

Van, ahol azok kopnak ki, akik nem tudják kivárni a kapcsolat kifutását, mint Lívia esetében, aki évekig beleragadt egy olyan viszonyba, ahol a srácot nem kedvelték a barátai, volt, aki kifejezetten utálta is.

„Szerencsére a közeli barátaim őszinték. Bár az ő szavuk kevés volt a szakításhoz, akkor léptem ki, amikor már tényleg eléggé fájt. Mindenki megkönnyebbült – én is. Az a barát, aki nem tudta kivárni a szakítást, magától ment más irányba. Lett köztünk egy szakadék, és azóta sem találtunk újra egymásra. De vannak olyan barátok, akik végignézték, hogy arccal megyek a falnak, majd sírhattam a vállukon – ők maradtak, és együtt rúgtunk be a végén.” 

Hiába kérte, hogy szóljon, a barát húzta a rövidebbet

Van, hogy az elmélet és a gyakorlat szöges ellentétben áll egymással. Barbit a legjobb barátnője kérte meg, ne hagyja, hogy újra összejöjjön az exével. Barbi mindent megtett, a barátnő azonban nem hallgatott rá.

„Összeházasodtak. És el is váltak… a mi barátságunk pedig megszakadt.”  

Klári egy fiúismerősének is nagyon gáz az új barátnője, ám annak ellenére sem mernek neki szólni, hogy egy beszélgetős kártyajátékban egy nagyon hasonló kérdésre pont ő kifejezetten azt válaszolta, hogy az őszinteség a jó út ilyen esetben.

A lojalitás fontosabb, mint a presztízs

„A barátnőmnek lett egy 30 évvel idősebb, elvált, művész pasija” – mondja Zita. – „Sokat mesélt magukról, a bizonytalanságáról, aztán amikor összeköltöztek, elmentem hozzájuk látogatóba. Az atmoszféra annyira nyomasztó volt, hogy őszintén úgy éreztem: nem rejthetem véka alá az ellenérzésemet. Megírtam a barátnőmnek: fusson, amíg tud. Nagyon megváltozott akkoriban, már nem egy önfeledt lány volt, hanem egy kiszolgáltatott nő, akiből mintha elszívták volna az életerőt. Úgy voltam vele, egy életem, egy halálom, muszáj szólnom, hiszen felelősséget érzek a barátaim iránt. Megköszönte az aggódó levelemet, nagyon értékelte az empátiámat, a kérdéseimet, és nem titkolta: ő maga is vívódik. A dolog máshogy sült el, mint ahogyan én kívántam volna neki. Azóta összeházasodtak és közösen nevelnek egy gyereket, a barátságunk pedig töretlen. Nem lett belőle az a boldog családanya, aki lehetett volna, viszont megküzd egy nagyon nem egyszerű kapcsolatért és a kislányukért, én pedig ebben igyekszem mellette lenni. Szóval ez tulajdonképpen egy egészen szép történet.

A levelem írásakor egyébként pontosan azt éreztem, hogy kötéltáncot járok, és nem lehetek biztos abban, hogy utána is szóba áll majd velem. Féltem, de valahogy az is feszített, hogy nem akartam végignézni, ahogyan esetleg feláldozza magát egy egyenlőtlen kapcsolat oltárán.

Szóval így is, úgy is ott van a rizikó, számomra az volt a kérdés, hogy mitől félek jobban, a saját presztízsem elveszítésétől, attól, hogy magamra haragítok valakit, aki számomra fontos, és így ezáltal a rólam és a magamról kialakított kép sérül; vagy attól, hogy nem szólok semmit, mert nem szeretném elveszíteni, és úgy hoz rossz döntést.”

Ha megsínyli a barátság az őszinteséget

Kata arra hívta fel a barátnője figyelmét, hogy mást akarnak egymástól: a fiú szerinte kevesebbet. A lány nagyon megsértődött, és csak egy évvel később tudták újra felvenni a kapcsolatot. „Bocsánatot kért, amiért felrúgta a barátságunkat. Megbeszéltük a dolgot, de sajnos a mi kapcsolatunk tönkrement.” 

Barátság mindenek felett

„A barátnőimmel nem mindig kedveljük egymás választottjait” – vallja be Gabi. 

„Ilyenkor nyíltan kimondjuk, ha a pasi egy seggfej. Általában röhögésbe fullad, nem lesz belőle nagy hiszti. De én mindig elmondom a fiúknak: ha a baráti körömnek nem tetszik, az piros felkiáltójel, hisz ők régebb óta ismernek, ha villog a vészjelzőjük, az biztosan nem ok nélkül van. Ez a »nembíromafaszidat« soha nem állt közénk, szerencsére. Mi még mindig barátok vagyunk, csak a pasik cserélődtek.”

Van, hogy sok türelemre van szükség

Lili nyíltan megmondta a barátnőjének, hogy szerinte a barátja egy seggfej. Emiatt aztán két évig nem beszéltek, míg egy nap: „…megcsörrent a telefonom. Épp zuhanyoztam, szólt a húgom, hogy hív a barátnőm.

Mondtam neki, hogy vegye fel nyugodtan, és kérdezze meg, szakítottak-e. Ha igen, visszahívom, amint végeztem. Igen volt a válasz. Kiugrottam a tusoló alól, azóta elválaszthatatlanok vagyunk.”

Cinkos, aki néma

Angelika azt mondja, utólag a fél karját odaadná, ha annak idején szól neki bárki, hogy a (most már) exférje valójában egy bántalmazó.

„Ehelyett 16 évig nézték, és gyakorlatilag asszisztáltak hozzá. Egyedül, magamra hagyva váltam el tőle két kisgyerekkel akkor, amikor már a másfél éves kisfiamat is bántani kezdte. Azóta én inkább szólok, segítséget ajánlok fel, ha ilyesmit látok. Aztán az érintett oda teszi a dolgot, ahová akarja. Az idő majd úgyis eldönti, kinek volt igaza.”  

Ha bántalmazásról is lehet szó

Marianna pontosan tudja, egy bántalmazó kapcsolatban élő emberhez másképp kell beszélni.

„Amikor kettesben vagyunk a barátnőmmel, akkor csak annyit mondok neki: »látom, mit művel veled, ha segítségre van szükséged, tudod, hol találsz«. Többször nem hozom fel, végighallgatom kommentár nélkül, ha nem kér véleményt, ha pedig igen, akkor őszintén elmondom, százszor is, ha kell, hogy rettenetesen haragszom a férfira, amiért így bánik vele. Ezután mindig küldök egy üzenetet a barátnőmnek, hogy tisztázzam: nem rá haragszom, és ha el akar költözni, akkor bárhol vagyok, szorítok neki helyet.

Ez akár életmentő is lehet, mert egy bántalmazott egy idő után már senkiben sem bízik és senkitől nem mer segítséget kérni.”

Vandának a legjobb barátnője szólt: ő úgy látja, a házassága már súrolja a bántalmazás kategóriáját.

„És ha ő mondja, akkor tudom, hogy ezt gondolom legbelül én is. Azóta a férjemmel külső segítséggel dolgozunk a kapcsolatunkon, és szépen alakulnak a dolgok.”  

Egyszer majd beérik a gondolatcsíra

Kata úgy érzi, még nem jött el az idő, hogy szóljon.

„A barátnőm szíve most repdes, felmenti a csávót, és magában keresi a hibát. Annyit szoktam tőle finoman megkérdezni, hogy megbecsülve érzi-e magát, illetve hogy majd szóljon, ha nem minden rózsaszín és kétségei vannak. Szerintem igenis vissza kell jelezni egymásnak egy barátságban. A barát az, akire jóban-rosszban, megfelelési kényszer nélkül lehet számítani, akkor is, ha nem mindig tetszik, amit hallasz. Ha akkor nem is hallod meg rögtön, amit mond, azért idővel elgondolkodtat.” 

Te voltál már hasonló helyzetben? Mit tettél? Előfordult, hogy szóltál, és te húztad a rövidebbet? Volt, hogy emiatt veszítettél el barátod? Vagy olyan, hogy a másik megörült a visszajelzésednek? Netán benne is kétségek dúltak?

Meséld el kommentben!

Fiala Borcsa