Sok anya magára van hagyva, és csak a túlélésre hajt – Ilyen ma anyának lenni Magyarországon

–

„Hogy vagyok? Azt szoktam válaszolni, hogy jól. Még a pszichológusnál is. Hogy ott mi értelme van ezt mondani? Semmi. De belénk van nevelve, hogy erre a kérdésre nem illik őszintén válaszolni. Pedig pszichológushoz is azért járok, mert depressziós vagyok. […] Nagyon nehéz, nagyon magányos helyzet ez. Azt érzem, hogy meg kell felelnem mindenkinek, hiába tudom az eszemmel, hogy csak a kislányomnak és magamnak kell megfelelnem.

A közösségi médiából ömlik, hogy mindenki milyen szuperül van, hogy mindenki mennyire imádja az anyasága minden pillanatát, de a valóság az, hogy ilyen nincs. Mindenki szeretné néha visszakapni a régi életét, és azt gondolom, hogy ezt be kellene tudnunk néha ismerni, legalább magunknak” – írja Alexa, aki sokak érzéseit hangosította ki.

Mielőtt elkezdenénk jobban kibontani, milyen ma anyának lenni, milyen kihívásokkal küzd, és ezek hatására milyen érzelmi-mentális állapotban van a hazánkban gyereket nevelő nők egy része, fontos tisztázni: ebben a cikkben egy pillanatra sem vitatjuk el, hogy az anyaság az élet egyik legnagyobb ajándéka (persze ha valakinek ez a vágyai között szerepelt). Így éreznek a cikkben megszólaló anyák, és én magam is, aki e sorokat írom, így gondolom.

De akkor vagyunk korrektek és tényszerűek, ha kimondjuk: amellett, hogy gyereket szülni és nevelni csodálatos dolog, mégis iszonyúan nehéz, a hazai anyák jelentős hányada pedig nincs jól megtámogatva ebben a szerepben – a társadalom és sok esetben a családja részéről sem.

Megszűntek a nagycsaládok, sokaknak pedig nem áll rendelkezésre megfelelő segítőháló sem családi (a nagyszülők is sokkal kevesebb időt töltenek az unokáikkal – derül ki Gyarmati Andrea kutatásából), sem intézményi szinten. És ennek vannak látható, mindenki által tapasztalható jelei és következményei.

Arra, hogy a magyar anyák közül sokan nincsenek jól, nem csupán a statisztikákból vagy az érintettekkel és szakemberekkel való beszélgetésekből lehet következtetni – érzékelhető ez a mindennapi interakciók során ugyanúgy, mint a közösségi média kommentszekciójában. A helyzet hosszú távú hatásai pedig messzire mutatnak és súlyos következményekkel járhatnak.

Rosszabb, mint 20 éve

„Hogy vannak a magyar anyák? Erre a kérdésre nem tudok semmi jót mondani. A helyzet több szempontból rosszabb, mint húsz éve” – kezdi Keveházi Kata, az anyákkal foglalkozó Jól-Lét Alapítvány vezetője (küldetésük, hogy hozzájáruljanak a nők és férfiak egyenlőségén alapuló jólléti társadalomhoz).

Amellett ugyanis, hogy a jövőkép sokkal bizonytalanabbá vált, és az anyagiaktól való félelmek jobban felerősödtek, érzékelhető szerinte egyfajta általános talajvesztettség is a társadalomban, ami külső hatásokból fakad: a gazdasági válságból, a munkahelyek bizonytalanságából, a háborús helyzet fenyegetettségéből, ami minden itt élő család életére hatással van. „És persze ne felejtsük el azt sem, hogy a nőkkel kapcsolatos közbeszéd állapota sem javult.”

Szerinte rengeteg a feszültség a családokban, ezeknek az elhordozója pedig általában a nő, akinek a szocializációja része, hogy nemcsak a feladatok szintjén kell gondoskodnia a családjáról, hanem érzelmileg is: az összes feszültséget elvinni a vállán és kisimítani, a családtagok érzelmi jóllétéről gondoskodni.

„Társadalmi és így egyéni szinten is tele vagyunk frusztrációval, szorongással, konfliktusokkal. Az pedig, hogy a magyar társadalom ennyire terhelt, a nőkre is több érzelmi terhet helyez” – mondja.

Teherből viszont e nélkül is van elég a vállukon.

A nők magukra vannak hagyva az otthonaikban

Azzal, hogy a családokon belül hogyan alakul a háztartással kapcsolatos munkamegosztás, sok Magyarországon végzett vizsgálat foglalkozik. Ezek közül az egyik legfrissebb és leginkább kiterjedt a KSH Népességtudományi Kutatóintézet által készített Kohorsz ’18 kutatás, melyben a gyermekvállalás és a háztartási munkaterhek szülők közti megosztásának kapcsolatát mintegy 8000, gyermeket vállaló család adataiból ismerhetjük meg. 2018-ban, még a várandósság időszakában lévő nők körében indították el a kutatást, majd az anyákat a szülést követően a gyerekük fél-, másfél, két és fél, három- és öt éves korában is megkeresték.

Az adatokból jól látszik, hogy bár hazánkban a nők munkaerőpiaci részvétele igen jelentős (sokan dolgoznak teljes állásban), a háztartási és gyermekgondozási feladatok megosztásában mégis hagyományosan ők viselik a nagyobb terhet.

„A párkapcsolatban élő nők háztartási munkaterhei általában nagyobbak a férfiakénál. Nincs ez máshogy a várandósság alatt, majd a gyermek születését követő időszakokban sem.

A háztartási munkamegosztás alakulását hét rendszeres feladat alapján vizsgáltuk, ezek a főzés, mosogatás, bevásárlás, takarítás, pénzügyek kezelése, szabadidős tevékenységek szervezése, és a házban-ház körül adódó kisebb javítások elvégzése. Az utóbbi feladaton kívül a kisgyermekes lét minden időszakában – tehát már a szülés előtt is – a nőkre hárul a nagyobb teher” – tájékoztat Veroszta Zsuzsanna, a KSH Népességtudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa.

Hozzáteszi: a javítások elvégzése főként a férfiak feladata, a bevásárlást és a szabadidős programok megszervezését a párok kétharmada megosztva intézi. „A gyermek megszületése után fél évvel az anyák harmada ugyanannyi rá háruló háztartási feladatról számolt be, mint a várandóssága időszakában, 40 százalékuknak növekedtek a munkaterhei.”

A korábbi kutatások is azt mutatják, hogy az elmozdulás a háztartási munkamegosztásban (a férfiak javára) az első gyerekvállalással következik be, és különösen a kisgyerekes időszakot jellemzi. Amikor arról kérdezem a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársát, ennek mi állhat a hátterében, azt mondja: az első gyerek vállalása nagyobb mértékű életmódváltással, illetve a munkaerőpiaci helyzetük változásával is jár a nők számára, amikor aktív keresőből ők lesznek az otthon lévő fél.

„És csak azért nem nagyon jelentős a háztartási terhek növekedése a gyermekvállalással, mert az már korábban is inkább a nőre hárult. Érdekes ezt a dinamikát követni az anyák munkaerőpiaci reintegrációjával párhuzamosan.

A gyermekek két-két és fél éves korában a már aktívan dolgozó nők munkaterhei a főzés-mosogatás-takarítás tekintetében még mindig jóval meghaladják a férfiakét, de elmaradnak a még otthon lévő nőkétől.

A gyermekek másfél éves korában megkérdeztük az apákat is a munkamegosztás kérdéséről. A gyermekgondozási feladatok családon belüli megosztásáról hasonló válaszokat kaptunk tőlük, mint az anyáktól, nem feltételezhetjük tehát a nők elfogultságát a kérdésben: az apák is úgy látják, hogy inkább az anyára hárulnak a feladatok a korai időszakban. Az apák válaszai ugyanakkor az igen nagy munkavállalási terheiket is tükrözik. 

A válaszadó férfiak – kisgyermekes apák – majd 40 százalékával havonta többször is előfordul, hogy a munkából hazaérve túl fáradt az otthoni tennivalók elvégzéséhez. Egyharmaduk úgy látja, hogy a munkával töltött túl sok idő miatt nehéz teljesítenie családi kötelezettségeit. Válaszaik alapján az apák többsége heti 40 óránál akár lényegesen többet dolgozik, kétharmaduknál a hétvégi, egyharmaduknál az éjszakai munkavégzés is előfordul legalább havi rendszerességgel.”

És magukra vannak hagyva társadalmi szinten is

Ráadásul a gyereknevelés − amelynek feladatai, ahogy azt a fenti adatokból is látjuk, Magyarországon többnyire az anyákra hárulnak − egyre több felelősséget tesz a szülőkre, köszönhetően az úgynevezett „intenzív szülőség” modellnek, ami intenzívebb jelenlétet, érzelmi elköteleződést és aktivitást is jelent, és épp emiatt nagyobb érzelmi terhekkel is jár.

Keveházi Kata azt mondja, ezért nem mindegy, hogy erre a már meglévő egyenlőtlenségre hogyan erősít rá a kormányzati kommunikáció azzal kapcsolatban, mi is a nők szerepe és mik az elsődleges feladatai a társadalomban – példaként Novák Katalin elhíresült ablakpucolását hozza fel, ami egyértelmű üzenet volt.

„Ha az az elvárás a nők felé, hogy akkor érnek valamit, ha a gyereknevelést, a háztartás vezetését, és a munkahelyen való helytállást mind egyedül tudják abszolválni – és ha valamelyiket nem, akkor máris csökkentértékűnek számítanak –, az nagyon erősen rányomja a bélyegét arra, ahogyan például az egyenlőségről vagy a munkamegosztásról gondolkodunk egy párkapcsolatban, illetve a női szerepkörről a társadalomban. De ebben a kérdésben nagyon fontos a társadalmi rétegződés is, mert a nők munkavállalása más nők számára teremt munkahelyet a gondoskodás és oktatás szektoraiban. És ha ezek a szektorok leépülnek vagy gyengén teljesítenek, akkor a nőkre még több feladat hárul – és jövedelemfüggő, hogy magánpénzből ki milyen gondoskodási szolgáltatást tud megvásárolni. Tehát az Orbán-érában emelkednek a nők közötti egyenlőtlenségek is.”

Azt azonban Keveházi is kiemeli: a nők mellett, akik egyre kevésbé bírják a rájuk nehezedő feszültséget, a férfiakon is rengeteg teher van. Ebben a felgyorsult, anyagi bizonytalansággal teli világban ugyanis szerinte a férfiak jó része soha nem érezheti úgy, hogy a klasszikus kenyérkereső szerepnek maradéktalanul eleget tud tenni. „Mindenki halálra dolgozza magát, mindenki folyamatosan stresszes, nincs idő egymásra, nincs tér és lehetőség a töltekezésre. Az egyéni szükségletekre és a közös vágyakra való odafigyelés helyett a napi túlélés viszi el a fókuszt.”

A szendvicsgeneráció élete: párhuzamos gondoskodás a szüleikről és a gyerekeikről

Azt, hogy a jelenlegi magyar oktatási-, szociális-, illetve egészségügyi rendszer működése – illetve működőképtelensége – hogyan hat a nők mindennapjaira, és milyen módon növeli a terheiket, a szendvicsgeneráció tagjain lehetne a leginkább szemléltetni. Ők azok, akik szinte teljesen beszorultak a gyerekeik és a szüleik közé – előbbiekről még, utóbbiakról már gondoskodniuk kell.

Csak Magyarországon több százezer ilyen, 40 és 60 év közötti felnőtt él, jellemzően nők, akiknek napi szinten mindenkiről egyszerre kell gondoskodniuk. Ez pedig akkora terhet ró rájuk, hogy saját magukra már nem jut idő, erő, kapacitás. Ahogy azt Milanovich Domi kollégám írja a róluk szóló cikkében: „Erőn felül segítenek támogatásra szoruló családtagjaiknak, miközben nemritkán a saját karrierjük, házasságuk, anyagi biztonságuk, egészségük kerül veszélybe.” Ebben pedig az egyedülálló anyák helyzete minősített eset.

Keveházi szerint se a közvetlen környezet, se a szakpolitika nem látja, miket visz el egy nő a hátán. „Holott az anya- és nőtársadalom jelentős része a rájuk nehezedő terhek miatt, már csak a túlélésre hajt. A helyzet aggasztó.

A statisztikák szerint azok a nők, akik gyereket nevelnek, a szüleikről gondoskodnak, dolgoznak és igyekeznek minden fronton állandóan 100 százalék fölött teljesíteni, az egészségüket és a várható élettartamukat illetően ugyanolyan veszélyeztetett csoporttá váltak, mint a férfiak, akiknek elég alacsony a várható élettartama Magyarországon” – mondja.

Beszéljünk a lavírozásról a munka és a magánélet tengelyén

„8 órás munka mellett szerintem a legkeményebb munka az anyaság, mert akárhogy nézzük, akármennyire kezd elmúlni, hogy bizonyos dolgokat csak anya csinálhat otthon, és akármennyire is segítenek egyes apukák, azért két dolgozó ember mellett szerintem a dolgok oroszlánrésze mégis az anyára marad. És nem csak a háztartásra gondolok. Például az iskolában is sokat besegítünk a tanárok által szervezett programokba, hiszen, ha jót akarunk a gyermekeinknek – és ki ne akarna – akkor ma az ember a pedagógusoknak is ott segít, ahol tud. Nem érzem, hogy az állam támogatna bármiben, a munkaadóim, mondjuk, elfogadják, ha időnként kibújok egy program alól az anyaságra hivatkozva, de azért hallom néha, hogy a mi szüleink is megoldották valahogy… Kemény menet, az biztos, és akire biztosan számíthatok, az én magam” – mondja Mária.

Az, hogy hogyan lehet a munkát és az anyaságot összeegyeztetni, permanens feszültséget okoz a nőkben.

Az UNICEF Magyarország korábban készített egy felmérést, ami többek közt az anyák munkaerőpiaci helyzetét és megítélését is vizsgálta, és sokat elárul az itthoni gondolkodásról, hozzáállásról.

Többek közt arra világított ugyanis rá, hogy a magyar társadalom kettős elvárást támaszt a kisgyerekes édesanyák felé. Egyfelől fontos, hogy a közösség hasznos tagjaiként kamatoztassák képességeiket a munkaerőpiacon és hozzájáruljanak a család anyagi biztonságához, másfelől nem tartják őket teljes értékű munkaerőnek, mert nagy mértékben szükség van rájuk otthon is, hogy gondoskodjanak gyerekeik neveléséről.

Azzal az állítással, hogy „egy kisgyerekes nő nem tud teljes értékű munkaerő lenni, mert korán kell hazamennie és gyakran ott is kell maradnia, ha beteg a gyereke”, 73 százalék értett egyet.  

„Három év rengeteg kiesés a munkahelyedről. Visszavesznek ugyan, de kábé visszatesznek a startvonalra, hisz – ki nem mondottan – te nem vagy már teljes értékű munkaerő. Mindig a gyereket helyezed előtérbe, hozod-viszed az intézményekbe, szülőikre jársz, bármikor beteg lehet stb. Megszokod, hogy ugyan a kvalitásaid meglennének, te mégis lejjebb vagy a ranglétrán az anyaság miatt, mint a férfikollégáid vagy akár a férjed” – mutat rá Emese.

Ebben a helyzetben pedig az anyák egy bizonyos csoportja külön nehézségekkel néz szembe. Ahogyan azt Ráhel írja: „A munkahelyem nem kifejezetten családbarát, és egyedülálló anyaként extra nehéz új munkát találni. Én nem attól vagyok fáradt, hogy anya vagyok. A kislányom nem fáraszt, inkább tölt. De ami körülvesz minket, amilyen a társadalmunk, a munkaerőpiac, a gazdaság, az teljes mértékben kizsigerel.”

A gazdasági kiszolgáltatottság is rengeteg szorongást okoz

Az UNICEF-felmérésből egyértelműen kiderül, hogy a társadalomban az számít természetesnek, ha az anyák dolgoznak. De az anyaság és a munka kapcsolatának megítélését illetően ellentmondásos eredmények jöttek ki. A válaszadók szerint nem releváns az anya munkaerőpiaci státusza a gyerekükkel való kapcsolat szempontjából, 71 százalék szerint egy dolgozó anya ugyanolyan meleg és szoros kapcsolatban lehet a gyermekeivel, mint egy olyan anyuka, aki nem dolgozik. Ugyanakkor a megkérdezettek több mint fele (62 százalék) szerint a család élete megsínyli, ha az anya teljes munkaidőben dolgozik; még többen, 75 százalék véli úgy, hogy a gyereket hároméves kora előtt hátrány éri, ha az édesanyja dolgozik.

Pedig a legtöbben dolgozni kényszerülnek, a család megélhetése múlik sok helyen azon, hogy kétkeresős-e a háztartás. Ettől függetlenül az, hogy anyaként milyen módon és mennyi pénzért foglalkoztatnak, már más kérdés.

„Az anyaság a végletekig kiszolgáltatott helyzet gazdaságilag. Most én is ebben vagyok, nem tudok annyit keresni, hogy normálisan meg lehessen belőle élni, de közben állandóan dolgozom.

Mivel papíron vagy szültem, vagy gyesen voltam – közben persze illegálisan kerestem pénzt úgy, hogy a férjem számlázott nekem munkák után –, a bank számára hitelképes sem vagyok. Naponta tör rám az egzisztenciális szorongás” – írja Magdi. 

Jó kislányból tökéletes anya?

Nem elég a szocializáció, a társadalmi szerepelvárások sora az elmúlt években tovább emelkedett – ebben pedig a közösségi médiában ábrázolt anyaképnek is szerepe volt.

„Továbbra is fennáll az a társadalmi nyomás, hogy anyaként teljesen fel kell áldoznod magad a gyermeked jólléte oltárán, amire ráerősítenek sajnos az egyébként gyereknevelési elvek tekintetében haladó Facebook-csoportok is. Erre rakódnak rá a sokszor tévhitekből és megszokásokból táplálkozó kéretlen tanácsok, a szülői döntéseid tiszteletben nem tartásával megfűszerezve. Én mindezek hatására, egy traumatikus, de magyar viszonylatban átlagosnak mondható szülésélmény után ott álltam egy csecsemővel, akit próbáltam életben tartani, és azt éreztem, hogy képtelen vagyok ezt a feladatot megugrani” – írja Annamária.

A jelenségre Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus is felhívja a figyelmet a Beszélnünk kell! podcastsorozat legújabb epizódjában. 

„Van egy tökéletes, idealizált anyakép a közösségi médiában, és ez óhatatlanul hatalmas nyomást helyez ránk. Egy diktatúra kezd kialakulni az anyaság témájában, és ennek próbálunk megfelelni” – mondja.

Amellett, hogy a „tökéletes anya” születése már a várandósságával elkezdődik – azt érezzük, hogy mindenben felkészültnek kell lennünk, felvérteződnünk tudásanyaggal, ami által a lehető legtökéletesebben tudjuk fogadni majd azt a gyereket – a társadalom felől érkező elvárásrendszernek való megfelelés azonban Orvos-Tóth Noémi szerint már jóval korábban, kislánykorunkban elkezd megjelenni.

 „Megtanuljuk, mennyi mindent kell tennünk ahhoz, hogy jó kislányok legyünk. Majd felnövekedve az újabb és újabb szerepeinkbe is belevisszük ezt az elképzelést. Belevisszük az anyaságunkba is, hogy jónak kell lenni, tökéletesnek kell lenni.” 

A jó anya, illetve a tökéletes anya pedig a társadalom (és valljuk be, sok esetben a többi anya) szemében olyasvalaki, aki mindenki más szükségletét a magáé elé helyezi. „Az, hogy velem mit történik, nem lesz olyan fontos. Ha én vagyok szomjas, az kevésbé fontos, mert először megitatok, megetetek mindenkit, rendet rakok, és csak utána foglalkozom azzal, hogy igyak egy pohár vizet.

Ez lesz a természetes működése az embernek, hogy nem törődik magával. És amikor saját magunkkal nem törődünk, és sorra, és rendszeresen, és hosszantartóan a saját szükségleteinket háttérbe soroljuk, akkor egy idő után óhatatlanul azon kapjuk magunkat, hogy annyira elfáradtunk, hogy ezt már nem lehet kipihenni” – tette hozzá Orvos-Tóth Noémi.

Az anyák legnagyobb kritikusai: az anyák

Annyi információ zúdul ma ránk: pszichológiai-nevelési, és egyéb trendek, amikben ember legyen a talpán, aki eligazodik. És vajon az elvárások tengerében ki számít majd igazán jó anyának: az, aki igény szerint szoptat vagy háromóránként, aki hordoz vagy aki nem, aki császárral szült vagy aki természetes úton? A tökéletes anyaképnek való megfelelés amellett, hogy komoly szorongásokat szül, teret ad annak is, hogy megmérjük egymást az anyaságunkban.

„Anyának lenni iszonyú nehéz, és sajnos sokszor mi, anyák tesszük egymásnak még nehezebbé. A sok elvárás, és egymás méregetése az, ami óriási plusz terhet tesz ránk mentálisan.

Nekem három gyerekem van, nagyon különböző életkorúak, és azt vettem észre, hogy az elmúlt 10 évben még erősebb lett egymás bántása, megítélése a közösségimédia-felületeken. Én igyekszem ezeket a terheket nem magamra húzni, de néha még így is belecsúszom a szorongásba. A környezetemben sokan azonban szinte összetörnek ez alatt a nyomás alatt. Olyan jó lenne, ha elismernénk, hogy mindannyian máshogy vagyunk jó anyái a saját gyerekeinknek, és nem mások által felállított ideáloknak szeretnénk megfelelni” – válaszolt a követőim számára feltett kérdésre Komáromi Eszter nőiesség, anyaság coach.

Azt pedig Keveházi Kata is hangsúlyozza, mennyire fontos lenne, ha nemcsak a társadalom, hanem egymás részéről is időről időre megerősítés érkezne abban, hogy nem kell mindent tökéletesen csinálni – elég jól csinálni. „Az arra vonatkozó visszajelzést, hogy végül jó anyák voltunk-e, a felnőtt gyerekeinktől kaphatjuk majd meg. Az viszont már most nagy kérdés: miért akarunk – hogyha akarunk – nagyon nagy teljesítményeket letenni az asztalra, mindent tökéletesen csinálni? És ki határozza meg, mi a tökéletes? Szerintem érdemes lenne minden alkalommal feltenni ezeket a kérdéseket” – mondja Keveházi.

Nincs idő magunkra, nincs idő a párkapcsolatra

Ahogy arra Komáromi Eszter nőiesség, anyaság coach felhívja a figyelmet: óriási gond, hogy az eleve fárasztó gyereknevelés, munka, házimunka, és egy kiegyensúlyozott párkapcsolat fenntartása mellett az anyáknak az öngondoskodásra alig marad idejük. „Pedig fontos lenne, hogy jól legyünk mentálisan, mert csak akkor tudunk igazán visszaadni a család számára.”

A saját szükségleteink háttérbe szorítása hosszú távon könnyen vezethet kiégéshez. Az anyai kiégést – ami annak a hosszan tartó érzelmi és mentális terhelésnek a következtében jön létre, ami a gyerekekről való folyamatos gondoskodással jár – a mai napig stigma övezi, pedig lényeges lenne beszélni róla, mert a család egész rendszerére hatással van.

„Diszfunkcionális családi működést tud okozni, ahol nem lesz képes a szülő a saját jól működő érzelmi önszabályozásán keresztül szabályozni a családban zajló érzelmi-kommunikációs folyamatokat.

Nem lesz képes arra, hogy a gyereke személyiségfejlődését a megfelelő irányba terelje, a határait felismerje, azoknak a kiépítését segítse, ennek pedig hosszú távon össztársadalmi hatásai is lesznek” – mondta Orvos-Tóth Noémi a Beszélnünk kell! már említett epizódjában.

Kopp Mária orvos-pszichológus már egy 2007-es tanulmányában azt írta: „jelentős szemléletváltásra volna szükség, amely nem a nők »hobbijának«, hanem az egész társadalom közös ügyének tekinti a gyermekvállalás segítését.”

Társadalmi szintű változást azonban nem fogunk tudni egyik pillanatról a másikra elérni. Abban az időintervallumban legalábbis biztosan nem, ami a mi életünk szempontjából, az itt és mostban lényeges lenne. Így Keveházi Kata szerint inkább azt volna érdemes megvizsgálni, hogy egyéni szinten mit tud tenni az ember, hogy könnyítsen a terhein. 

„Ebben a folyamatban az, hogy mennyire támogató a partner, mennyire jelent erőforrást maga a párkapcsolat, iszonyúan fontos. Csak úgy tudod függetleníteni magad a rengeteg kívülről jövő kihívástól és elvárástól, ha erős szövetségeseid vannak az életben: a párkapcsolatodban, tágabb családodban, baráti körödben” – mondja Keveházi, aki Orvos-Tóth Noémi szavaival összhangban kiemeli: emellett fontos lenne nyíltan kommunikálni a szükségleteinket, segítséget kérni, és elkezdeni jobban odafigyelni, vigyázni saját magunkra. Mert – ahogy a Jól-Lét Alapítvány vezetője fogalmaz – annak ellenére, hogy a nők nagyon rugalmasak és sok mindent elbírnak a hátukon (ami jó), de nem mindent, és nem is kell mindent elbírniuk.

Filákovity Radojka