A kilences számú vita – gasztronovella juhtúrós cukkinilevessel, csilis kukoricával

–

Lotta elgondolkodva kanalazta ki az utolsó korty juhtúrós cukkinikrémlevest az ütött-kopott tányérból. Milyen ironikus, hogy pont ebbe kellett ma szednie. Most ugyanis, hogy eltűnt az edényből az étel, újra láthatóvá vált a keresztbe futó törés, ahol Péter megragasztotta, miután egy vita hevében (öt vagy tizenhárom? Na, erre már nem emlékszik pontosan) az asszony idegességében úgy odacsapta az étkezőasztalra az ebédet, hogy a tányér, mint Mózes előtt a Vörös-tenger, menten kettévált.

A paradicsomszósz (aznap penne arrabbiata volt az ebéd) összefogta a törtfehér damasztabroszt – a foltot sajnos később sem sikerült teljesen eltüntetnie. De leginkább a tányér miatt fájt a szíve, Olaszországban vették a nászútjukon, nem lehetett csak úgy pótolni. Péter azonnal ajánlkozott, hogy megragasztja, Lotta viszont szkeptikus volt. Ki van zárva, hogy rendesen meg lehessen csinálni, egészen biztos ereszteni fog (harminckettő). Péter ezen egy pillanatra megbántódott, igazán bízhatna a felesége egy kicsit jobban az ezermesteri képességeiben (harmincnyolc), de nem akart újabb veszekedést, úgyhogy inkább szó nélkül (nyolc) elmosta a tányért, alaposan szárazra törölte, és a kétoldalt precízen összeillesztette. A két fél ismét eggyé vált.

„Látod, olyan ez a tányér, mint mi – ölelte át a feleségét Péter. – Nézd, milyen szép lett, szinte alig látszik a baleset.” 

Utólag igazat kellett adnia a férjének (tizenöt), a tányér valóban tökéletesen vízzáró maradt, ugyanolyan jól funkcionált, mint ép korában.

Az előszoba felé pillantott, és újra elfutotta a méreg. Nem igaz, hogy Péter még mindig nem érkezett haza! Hiszen megbeszélték, hogy ma este együtt vacsoráznak, miután az elmúlt pár napban semmi idejük nem volt egymásra. No meg a karácsonyi ajándékokat is meg kellett volna beszélniük. Á, Péter mindig ezt csinálja, (kettő), rettenetesen irritáló! Fogalma sincs, meddig lesz képes ezt elviselni.

Persze, ebből idén is az lesz, mint minden átkozott évben (huszonegy), hogy ő veszi meg az anyósáéknak az ajándékokat. Amiről persze a kedves mamának fogalma sem lesz. Épp ellenkezőleg: a meghatottságtól könnyes szemmel fog hálát rebegni az ő szerelmetes kisfiának, aki már attól a világ legtökéletesebb gyermeke, ha néha-néha rányitja az ajtót a szülőkre. Lotta létezését bezzeg változatlanul idegenkedve fogadja, hiába házasok immár húsz éve, még mindig nem barátkozott meg teljesen a gondolattal, hogy az ő drága, egyetlen kisfia életében más nő is létezhet. (Négy)

Nagy lendülettel felállt, és dühösen kiviharzott a konyhába. Ahogy Péter annak idején kérte, a törött tányért kézzel mosta el, nem tette be a mosogatógépbe, nehogy újra szétváljon.

Abban a pillanatban, hogy a szárazra törölt edényt visszatette a helyére a konyhaszekrénybe, felkapcsolódott az előszoba mozgásérzékelős lámpája. Lotta már fordultában mérgesen csípőre tette a kezét.

– Szia, Csillagom, megjöttem! – köszönt be Péter kedvesen, miközben a kabátját szépen eligazgatta a vállfán és a szekrénybe dugta.

– HÉT! – ripakodott rá Lotta.

Péter összeráncolta a homlokát.

– Huszonhárom – felelte békítőleg.

– Jó, de… 

– Huszonnégy – zárta le a vitát Péter. Lotta beletörődve sóhajtott.

Huszonhárom, azaz: Péter hiába igyekezett elindulni időben, ahogy megbeszélték, az utolsó pillanatban közbejött valami halaszthatatlan. Egy befolyásos ügyfél telefonja, megbeszélés a főnökkel, vagy valami gebaszt kellett helyrehoznia, amit az inkompetens munkatársak követtek el a nap folyamán. És nem, ezekre sajnos nem lehet azt mondani, hogy ez most nem fér bele, mert a feleségem otthon vár, hiszen – huszonnégy – ne feledkezzen meg arról Lotta, hogy a kettejük kényelmes életét, az évi két síelést és egy egzotikus nyaralást, a heti rendszerességű éttermi látogatásokat, a tihanyi vityillót, a drága ruhákat, ékszereket, amiket az asszony úgy szeret, javarészt Péter kiemelkedően magas fizetéséből finanszírozzák. Igen, időnként jár némi áldozattal ez a munka, de tartsuk észben a mérleg másik serpenyőjének tartalmát is.

Úgy két éve lehettek házasok, amikor a kezdeti rózsaszín köd végleg eloszlott, és egyre gyakrabban lángoltak fel közöttük a konfliktusok. Nagyon szerették egymást, ehhez kétség sem fért egyikőjük részéről sem, ahogy abban is biztosak voltak, hogy a heves viták ellenére is ki akarnak tartani egymás mellett. Még párterápiával is próbálkoztak, tíz hónapon keresztül jártak az igencsak borsos árú pszichológus pároshoz, nagyjából zéró eredménnyel. A szakemberek konklúziója körülbelül ennyi volt: valóban mindketten heves természetűek, a vitáik java részét nem értékkülönbségek, sokkal inkább a forrófejűség okozza.

Egy párkapcsolatban pedig óhatatlanul vannak viták, azokat kiirtani teljesen nem lehet és nem is kell. Talán inkább dolgozzanak ki egy olyan módszert, amitől kevésbé lesznek fájdalmasak az összekülönbözések. 

– Mindig ugyanaz a verkli! – sírta el egy ízben magát Lotta egy kimerítőbb viszály után. – Én ezt mondom, mire te azt mondod… egy helyben tipródunk. Gyakorlatilag egymagam le tudnám játszani a fejemben minden átkozott konfliktusunkat! Pontosan tudom ugyanis, mire mit fogsz felelni, annyiszor végigcsináltuk már mindet. Anélkül, hogy bármi is változna.

Majd fájdalmasan felzokogott.

Ez aztán szöget ütött Péter fejébe.

Valóban, a legtöbb civódásuknak ugyanaz volt a forgatókönyve. Voltak alap-nézetkülönbségek a kapcsolatukban, ahogy elkerülhetetlen súrlódási pontok is (mint például Péter kései hazaérkezése a munkájából, amivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni). És egyikük sem tudott kibújni a bőréből, vagy alapjaiban megváltoztatni az álláspontját. És abban is igaza van Lottának, hogy ezek az összefeszülések szinte kivétel nélkül ugyanolyan keretek között folytak le – immár két évtizede.

Így jött az ötlet, hogy adjanak mindegyiknek egy-egy számot. Hiszen miért kellene végigzongorázni újra és újra ugyanazt a csetepatét, amit előtte már annyiszor megtettek, hogy mindenki kívülről fújja a szerepét?

Kiragasztottak hát egy listát a hűtőszekrényre, amit aztán folyamatosan bővítgettek, amíg egy idő után már nem volt mit hozzáírni. Mostanra persze már nincs szükségük arra, hogy a fridzsiderről puskázzanak, rég fújják fejből, melyik szám mit takar. 

Hat: Lotta utálja, hogy Péter minduntalan félbeszakítja, amikor valamit mesél. Péter viszont azzal érvel, hogy ha nem mondja azonnal, ami eszébe jutott, elfelejti. Különben is, az asszony sztorijai alsó hangon tízpercesek, mégsem várható el tőle, hogy olyan sokáig legyen néma csöndben. Lotta ezt tiszteletlenségnek gondolja, Péter viszont épp ellenkezőleg: ő csak együtt él a történettel, amibe könnyen beleképzeli magát, hát persze hogy vannak kérdései.

Egy (ez volt tehát a legősibb vitájuk): Péter szexet kezdeményez, Lotta azonban épp nincs olyan hangulatban. Péter ezen mélységesen megbántódik, és aztán egész nap szomorkodik miatta. Lotta igyekszik neki elmagyarázni, hogy nem arról van szó, hogy ne szeretné, vagy ne kívánná. Sok egyéb oka is lehet a kedvetlenségének, például hogy épp nem érzi jól magát a bőrében. Péter ezen ne feszüljön be, mert az nem segít, sőt.

Huszonhét: Lotta döntésképtelensége, mely már számos problémát okozott. Késtek le azért színházi előadást, mozit, de még egy repülőutat, és ezzel egy komplett nyaralást is, mert nem tudott két ruha vagy két kiegészítő között választani, és addig-addig készülődött, hogy már nem volt értelme elindulni. Péter többször is elmagyarázta: ennyit egyáltalán nem ér a dolog, egyszerűen nem ár-érték arányos, ami energiát a készülődésbe beleöl. Így most már elég csak kimondani a bűvös számot: huszonhét, és Lotta csukott szemmel rábök az egyik holmira, és nem, utána szigorúan tilos meggondolnia magát. (Ez lett a huszonhét per A kiegészítés.)

– Kérsz vacsorát? – kérdezte megenyhülve Lotta. Már nem neheztelt Péterre, amiért az későn ért haza a munkából, és még csak nem is telefonált. (Apropó: tizenhat. Na, ezt jól el is felejtette.) – Juhtúrós cukkinikrémlevest csináltam kruton helyett csilis sült kukoricával a tetejére.

Péter asztalhoz ült. Csak most ébredt rá, milyen farkaséhes: a sok feladat mellett egész nap alig evett valamit. Szeretettel figyelte a feleségét, ahogy az sürgött-forgott, terítéket tett elé, levest melegített. Ám amikor elé került az illatosan gőzölgő vacsora, és Lotta visszament a konyhába pakolászni, a férfi dühösen az asztalra csapott.

– Lotta!

Az asszony meglepődve nézett rá. 

– Kilenc! – vetette oda feldúltan Péter.

Lotta összeráncolt homlokkal gondolkodni kezdett. Kilenc? Hogy is volt, lássuk csak… De hiába idézte fel a hűtőajtóra kitett papírlapot, a kilences részt a memóriájában homály fedte. Az asztalra pillantott. Só, bors kirakva, szalvétát is tett Péter keze ügyébe, ahogy kanalat is. Nem lehet túl forró a leves, hiszen az a huszonötös. Kenyeret nem szokott mellé kérni. Mi a franc lehet a kilences? De rég használták… Kész, feladja. Egyszerűen nem jut eszébe, hogy is van a kilences vita, hiába töri a fejét. A szemében ekkor fellobbant a tűz. Ezek szerint…?

Ám Péter kisegítette. 

– Ülj már ide velem beszélgetni, ne a konyhában buzogj! Tudod, hogy utálok egyedül enni. Majd elpakolok, amikor befejeztem.

Lotta, mi tagadás, kissé csalódott. Olyan rég volt része egy jó kis vitában! De talán kár egy ilyen piszlicsáré dologra pazarolnia az energiáit.

Kihúzta a széket, és leült Péterrel szemben. Végül is… holnap is lesz nap.

– Na mesélj, mi volt ma az irodában!

Fiala Borcsa