Egyre több a beszédzavaros gyerek, az ellátórendszerből viszont sok ezer szakember hiányzik

–

A beszédnevelés az intézményi oktatás és a családi élet egyik fontos feladata, amely olykor elakad a természetes fejlődés valamely pontján. Az olyan ritkább esetek, mint például a szelektív mutizmus, a dadogás vagy a hadarás mellett igencsak gyakori a selypítés, az r–l, c–cs hangok cseréje, a zárt beszéd vagy éppen a szóvégek elhagyása is. Ezek fennállása esetén azonban nemcsak a beszédkészség, hanem a beszédértés és az írás-olvasás készsége, valamint a gyerek önértékelése is sérülhet, így az idejében történő fejlesztése kulcsfontosságú.

Ha gúnyolnak, az egy életre nyomot hagy

Nádudvari Péter nemcsak kollégánk és jótékonysági sportoló, hanem a beszÉLJ! Egyesület alapító tagja is. Olyan ember, aki gyerekként maga is hadart, dadogott és artikulációs zavarral küszködött. Bár mára sikeres pedagógus, előadó és újságíró, futóként pedig rutinosan ad nyilatkozatot is, gyerekkori élményei a mai napig meghatározzák a döntéseit és befolyásolják az önértékelését. 

„A dadogás, a hadarás és az artikulációs zavarok elleni küzdelemben leginkább a szüleim, néhány barátom és egy-két tanárom támogattak. A tagoltabb beszéd elérésében az is segített, hogy énekkarosként és magánéneket tanulóként rengeteget énekeltem. Viszont sokan, sokszor elvették a kedvem attól, hogy folytassam a »harcot«: számtalanszor voltam gúnyolódások és tapintatlan, durva megjegyzések céltáblája. Volt, aki dadogó, hadaró hülyegyereknek hívott – meséli Nádudvari Péter. – Sose felejtem el az egyik focimeccsünket.

Kapus voltam, az ellenfél gólt lőtt, a nézőtérről pedig valaki azt kiabálta röhögöve, hogy »Ezt a lövést is csak né-né-né-nézted«. Nem ez volt az egyetlen ilyen megalázó helyzet, de máig ez az egyik legfájóbb.”

Munkatársunk – aki saját gyerekkori élményeiről ITT írt korábban – hangsúlyozza, hogy a beszÉLJ! önkénteseinek célja, hogy az érintettek társadalmi elfogadása jobb legyen, létrejöjjön egy befogadó, támogató közeg. Mint mondja, egytől egyig szakmájuk kiemelkedő képviselői, akiknek egy céljuk van: megértetni a hadaró és dadogó fiatalokkal, hogy beszédfogyatékosságuk kezelhető, jelenlegi állapotuk pedig nem szükségszerűen szorítja keretek közé a jövőjüket.

Számos érintett ugyanakkor úgy látja, hogy a logopédiai fejlesztés intézményi szinten gyakran nehézségekbe ütközik. Ennek oka részben az, hogy bár elméletben elengedő számú hallgató végez a logopédusképzésben, a szakemberek egy része eleve a magánszektorban kezdi meg működését.

„Egy kedves barátom, Kovács Benedek logopédus, PhD-hallgató egy pilot kutatásra hivatkozva azt mesélte nekem, hogy az egyetemeken az alapképzés során arányaiban kevesebb idő jut a beszédfolyamatosság zavaraival kapcsolatos ismeretek bővítésére, a hallgatók pedig nehezen jutnak el olyan gyakorlati helyekre, ahol ilyen beszédzavar leküzdését segítő logopédiai terápiákkal közvetlenül megismerkedhetnek – mutat rá Nádudvari Péter, aki úgy véli az ország minden régiójában több dadogásszakértő logopédusra lenne szükség.

– A folyamat ráadásul sokkal komplexebb annál, mint ami az átlagember számára nyilvánvaló. Nemcsak a szakemberképzés fontos, hanem az érintett gyerekek és serdülők pszichés támogatása, valamint a társadalmi szemléletformálás is.

Az érintetteknek bátorításra, elismerésre és pozitív megerősítésre van szükségük sértő, megalázó megnyilvánulások helyett.”

A rendszerből több ezer szakember hiányzik

Judit közel harminc éve van a pályán, ez idő alatt több ezer gyerek fejlesztésében vett részt. Mivel a nevét vállalva nem lehetne olyan nyílt és őszinte, mint szeretne, inkább név nélkül osztotta meg velem tapasztalatait. Úgy véli, a jelenlegi helyzet tarthatatlan, az oktatás és a beszédfejlesztés pedig romok között próbálja fenntartani magát.

„Sok minden változott, mióta pályára léptem. Az ingatag lábakon álló rendszert csak az elhivatott szakemberek maradása tartja egyben. A multifaktoriális okok között pedig a digitális eszközök használata, a szülő-pedagógus kapcsolatok árnyalódása és a gyerekek változása is megjelenik.

– Az empirikus tapasztalatok azt mutatják, hogy évről évre nő a hangképzési vagy beszédzavaros, beszédfogyatékos gyerekek száma. A rendszer pedig nem bírja a terhelést.”

Judit azt mondja, hosszú távon az okoseszközök felelősségteljes használata, a szülőedukáció és a társadalmi felelősségvállalás kiterjesztése hozhat enyhülést, az akut probléma feloldása azonban azonnali közbelépést igényelne.

„Nem ritka, hogy az ellátórendszer olyan túlterhelt, hogy a gyerekeket a felismert probléma ellenére sem sikerül ellátásba helyezni, vagy ha mégis, akkor heti egy alkalommal, négy-hat fős csoportokban történik a fejlesztés. Ilyenkor nem azonos problémával rendelkező, hasonló anamnézisű ovisok kerülnek a csoportba, hanem hasonló életkorú, ámde gyakran különböző élethelyzetben, családi háttérrel és főleg beszédfogyatékossággal élő gyerekek. Vagyis kb. 5-10 perc jut egy-egy gyerek egyéni fejlesztésére – ha a csapat minden tagja együttműködő – tárja fel a helyzetet Judit. Úgy véli, ez csak egy a problémák sorában, mert a nehézségek mind a szülői oldalon, mint az intézményi-állami ellátórendszer oldalán jelentkeznek.

– Az érintett gyerekek helyzetét nehezíti a szülő, aki annyira szereti a gyerekét, hogy torzítja a róla alkotott képét. Vagyis merő jó szándékból ugyan, de nem tudja-akarja felismerni, hogy a kicsinek fejlesztésre van szüksége.

Márpedig ha a gyerek a családban nem talál támogató közegre, nincs otthon rendszeres gyakorlás és nem készülnek el a házi feladatok, nincs az a logopédus, aki heti egy alkalommal, pláne öt percben csodát csinál – mondja a szakember, majd leszögezi: a rendszer túlterheltségének feloldására a szakszolgálatoknak szükségszerűen rangsorolniuk kell.

– Szerencsés esetben a problémákat súlyozzák, vagyis egy három és fél éves nem beszélő, vagy egy négyéves súlyos nyelvi zavar tüneteit mutató gyereket előbb vesznek fel, mint egy iskola előtt álló, egyetlen r hang képzésével küzdőt. Korábban az iskolába lépő gyerekek ellátása volt a prioritás, hogy ők beszédproblémák nélkül mehessenek intézménybe. Ez most is nagyon fontos szempont, de az interdentális szigmatizmus – vagyis amikor egyes hangok képzésekor a nyelv előre, a fogak közé csúszik – vagy egy hang nem lehet prioritás egy fiatalabb, nyelvfejlődési zavar jeleit mutató gyerek ellátásával mérlegelve, hiszen a prevenciós szemlélet elsődleges a szakmánkban.”

A magánellátás drága, de legalább jó

Ha nincs más, akkor marad a magánszektor. Az pedig igencsak drága mulatság, hiszen egy offline találkozó negyvenöt percenként átlagosan 7-16 ezer, egy online logopédiai foglalkozás pedig kb. 6-8 ezer forintba kerül – derül ki a Qjob kimutatásából.

Tovább rontja a helyzetet, hogy rendszerint a magánszektorban is várólista van. Vagyis aki szeptemberben lemarad, csak reménykedhet, hogy a tanév folyamán még bekerül valahova.

„Tény, hogy a magánellátás nem mindenki számára elérhető, a minőségi különbség ugyanakkor egyértelmű. Ezt elsősorban a gyerekre jutó idő tükrében lehet meghatározni, hiszen nyilvánvalóan nem mindegy, hogy a gyerek egyéni órát kap vagy ötödmagával vesz részt egy 45 perces foglalkozáson.

A szakember szaktudása persze ugyanaz, de a lehetőségei és a körülményei mások – vélekedik Judit, aki a magán- és az állami szektorban, illetve a logopédusképzésben is aktív. 

– Egy két-három évtizede a pályán lévő »szakszolgálatis« logopédus szakmai tapasztalata, rálátása épp a hatalmas ellátotti létszám miatt óriási. Azonban ha a kiscsoportos fejlesztésben részt vevő gyerekre mindössze 10 perc jut, a szülő pedig nem tevőleges, aktív partnerként vesz részt a fejlesztésben – vagyis az irányított otthoni gyakorlás elmarad –, a fejlesztés kvázi eredménytelen lesz.

A logopédusoknak nincs varázspálcájuk, a napi szintű gyakorlás a szülő feladata, és egyébként a szakszolgálati rendelet szerint kötelessége is.”

Maász István logopédus-beszédtanár, gyógypedagógus nemcsak beszédzavaros és beszédfogyatékos, hanem siket és nagyothalló gyerekekkel, illetve felnőttekkel is dolgozik. 74 évesen is aktív, óraadóként az állami szektorban, vállalkozóként a magánszektorban dolgozik. Azt mondja, azért nem megy nyugdíjba, mert a segítségre váró gyerekek nem fogynak, ő pedig nemcsak munkát, hivatást is választott, amikor annak idején a szakma oly meghatározó alakjaitól tanult, mint Kozmutza Flóra vagy Montágh Imre.

„Ha a probléma viszonylag egyszerűen kezelhető, a gyerek és a szülő pedig motivált, akkor előfordulhat, hogy az állami ellátásban kínált csoportos fejlesztés és az otthoni feladatok változást hoznak. A speciális esetekre azonban eleve kevés megfelelően képzett szakember jut, a csoportos foglalkozások pedig egész egyszerűen nem működnek. Ilyenkor a szülő sajnos kiszolgáltatott, vagyis marad a jó szándék, a várakozás, »a hátha egyszer befér az enyém is«, csakhogy közben telik az idő –mondja Maász István.

– A gyerekek egyre bonyolultabb beszédhibákkal küszködnek, a szülőnek pedig vajmi kevés esélye van az önálló otthoni fejlesztésre.

A beszédhibákhoz ráadásul figyelmi problémák, túlmozgásos jelenségek, intenzív ingerkeresés is társulhatnak, mely esetben nemcsak a gyerek fókuszának megtartása, hanem a beszédfejlesztés is nehezebb.

Vagyis az egyéni fejlesztés nem lehet vita tárgya, hiába pénz kérdése is.”

Nincs pénzed fejlesztésre? Így jártál!

Tudom, hatásvadász ez az alcím, de sajnos pontosan ez a helyzet. A logopédiai szűrés ugyanis hazánkban kötelező, az érintett gyerekek ellátása azonban nem az. Arra a szakszolgálati vélemény csupán javaslatot tesz, de a fejlesztés ellátottságának garantálása sem a területileg illetékes szakszolgálatnak, sem a gyerek nevelését ellátó intézménynek nem kötelező feladata. Különösen igaz ez az iskolás korosztályra, esetükben ugyanis a szakszolgálat a szűrés elvégzésére sem köteles, azt azonban jellemzően nem szokták megtagadni a vizsgálatot kérő családoktól.

Hogy mit jelent mindez a gyakorlatban?

Azt, hogy ha a gyerek óvodájában sem helyben alkalmazott, sem utazó szakemberként nem érhető el logopédus, a szülő érdeklődhet a környékbeli intézmények esetleges szabad kapacitásáról, illetve a szakszolgálati telephelyen elérhető fejlesztőfoglalkozásokról.

Ezekre azonban a gyereknek helyet adni nem kötelező, a hely felkínálása esetén pedig könnyen előfordulhat, hogy a szülőnek munka- és óvodaidőben, annak terhére kell foglalkozásra vinnie a gyereket. Feltéve persze, hogy az ezzel járó nehézségeket és költségeket vállalni tudja. Vagyis a kör bezárult. 

Hazudnék, ha nem tenném hozzá, hogy a személyes tapasztalatom kedvező. A mi helyzetünk azonban kivételes – és nemcsak azért, mert az érintett gyerekemnek önérvényesítésben gyakorlott anyja van, hanem azért is, mert a régiónk ellátottság szempontjából magasan az országos átlag felett van, emellett rendkívül elhivatott szakemberek vesznek körül minket. (Ez, mondjuk, még nem jelenti azt, hogy az SNI-s gyerekem maradéktalanul, a javasolt óraszámban vagy megfelelő képesítésű szakembertől kapja meg a támogatást. De kap támogatást, a fejlesztőpedagógusok emberségesek és szeretetteliek vele, ezzel pedig máris a kiváltságosok közé tartozik.) Mégis fájó szívvel gondolok azokra a szülőkre és gyerekekre, akiknek nincs ilyen szerencséjük.

Z. Kocsis Blanka