A partikultúra, ami csak katasztrófához vezethet – megnéztük a Hogyan szexeljünk című filmet
Amint elém került a Hogyan szexeljünk című film trailere, az első perctől kezdve tudtam, hogy írni szeretnék róla. Amellett, hogy rajongok a coming-of-age műfajáért, Molly Manning Walker első filmjének már a címe is egy olyan kérdést tesz fel, ami a kamaszkort bemutató legtöbb filmben központi helyet foglal el, hiteles válasz mégsem érkezik rá. De hogy is érkezhetne, miközben minden idők egyik legnehezebb kérdéséről van szó, ráadásul az egyik legsebezhetőbb életszakaszban? A lényeg most nem a „hogyan”, sokkal inkább a „hogyan ne”, ami már önmagában támpontot adhat ahhoz, hogy egy kamasz saját igényeinek és határainak felismerésével, a nemet mondás képességével mehessen keresztül a nemi érés labirintusán. Spoiler: főszereplőnknek ez sajnos nem sikerül. Takács Dalma ajánlója.
–
A repülőgép diszpécsere bemondja a landoláskor szokásos információkat, a három kamasz lány, Tara, Skye és Em, szinte kiugrik a bőréből az izgatottságtól. Megérkeztek a (valószínűleg első) teljesen szabad, szülőktől mentes nyaralásukra Maliába, ahol a következő napok kizárólag a féktelen bulizásról szólnak majd. A lányok euforikus állapotban foglalják el a szállást: itt az idő, hogy megünnepeljék a barátságukat, mielőtt a továbbtanulás miatt elválnak útjaik, itt az idő, hogy végre kontroll nélkül élvezzék a szabadságot, és itt az idő, hogy… nos igen, hogy Tara „végre” elveszítse a szüzességét, hiszen ő az utolsó, aki „még mindig” tapasztalatlan, aki „még mindig” nem vált „lányból nővé”.
És noha az első képkockák alapján ez egy felemelő hangulatú, szórakoztató tinisztori is lehetne, viszonylag gyorsan diszkomfortossá válik a moziélmény.
Szeretnék a lányokkal örülni, visszanyúlni a saját 16 éves énemhez, nosztalgiázni a régi emlékeken, de csak egyre jobban elszorul a torkom. Noha élénken él bennem az élmény, milyen volt először „elszabadulni”, ez biztosan nem az, amit elképzeltem volna magamnak.
De mi lehet az oka?
A lányok szeretik egymást, látszólag biztonságos baráti hálót húznak egymás köré, voltaképpen ugyanazt keresik, mint mindenki más ennyi idősen – mégis, ahelyett hogy mindezt betudnánk életkori sajátosságnak, egyre inkább ráncoljuk a homlokunkat a féktelen bulizás láttán, egyre baljósabbnak érezzük a szüzesség elvesztésére irányuló kapálózást. Egy pillanatra még el is gondolkodom: vajon csak azért nézem őket ilyen félig aggodalmas, félig rosszalló tekintettel, mert közel a harminchoz lenyeltem a kapanyelet, és képtelen vagyok hátradőlni? Vajon nem vagyok már elég fun, elég carpe diem, elég szociális ahhoz, hogy átérezzem az örömüket?
Aztán úgy három perccel később világossá válik, mi triggerel ennyire a sztoriban: ahogy haladunk előre az időben, és egyre jobban belelátunk Malia bulikultúrájába és a lányok közti, csak a felszínen biztonságos kapcsolatba, úgy válik nyilvánvalóvá: ez itt bizony nem safe space.
Már az első tömegjelenetnél kirajzolódik egy olyan típusú partikultúra képe, amitől már 17 évesen is görcsbe ugrott a gyomrom – és ez bárkinek ismerős lehet, aki még a 2014-es ELTE-s botrány előtt járt gólyatáborban.
Noha a Hogyan szexeljünk nem egy gólyatáborban játszódik, kísértetiesen ismerős jelenetek sora következik. A bulizásnak összvissz két szabálya van: minél többet inni és minél többet szexelni – az, hogy ezt a két dolgot mi teszi biztonságossá, konszenzuálissá, és hosszú távon is szép élménnyé, már senkit sem érdekel. Itt ezeket a kifejezéseket hírből sem ismerik, csak az a lényeg, hogy melyik tizenéves a bevállalósabb – legyen szó erotikus tejszínhab-nyalogatásról, a fiúk fürdőgatyájába dugott sörösüveg kiivásáról, vetkőzős játékokról, ki bír többet inni vetélkedőkről. Igen, sajnos Tara, Skye és Em egy ilyen helyre csöppentek: egy menőnek álcázott, de valójában igénytelen szórakozási kultúrával operáló bulizóhelyre, ahol presztízsértékkel bír a bevállalósság, és csicska, aki nemet mond.
És mondanám, hogy most jön a spoiler, de valójában semmi spoiler nincs ebben: az első pillanattól kezdve tudni lehet, hogy ennek rossz vége lesz, hogy valaki – valószínűleg Tara – a rövidebbet húzza majd, mert ez a típusú kontrollálatlan, megfelelési kényszerre, birkaeffektusra, rejtett bullyingra és „ne legyél már csicska” hozzáállásra épülő attitűd csak katasztrófához vezethet.
Néhány kisebb-nagyobb katasztrófa pedig talán természetes része is annak, amikor egy kamasz próbálgatja a határait, időnként elmegy a falig, aztán koppan (most komolyan, tegye fel a kezét, aki sosem csinált hülyeséget ennyi idősen), az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy az illető tud-e, mer-e kommunikálni, tisztában van-e azzal, hogy ami vele történik, az nem oké. Hogy körbeveszi-e olyan védőháló, aminek feltűnik, ha gond van, hogy van-e a háttérben olyan szülő, aki felvértezte a gyerekét a megfelelő információkkal egy ilyen szituáció kezelésére. Hogy az a gyerek megtanulta-e már kis korában, hogy a saját testéről csak ő hozhat döntéseket, és hogy igenis mondhat ellent a többségnek, ha valami diszkomfortos számára.
Mert a legnagyobb gond talán nem is az, ha van egy-egy rosszul felmért helyzet, sokkal inkább az, ha a zuhanást nem állítja meg a biztosítókötél.
Több kérdés is felmerül bennem, ahogy ezeket a képsorokat nézem. Ha valaki azt mondja, ez a film a 10 évvel ezelőtti gólyatáborokat hivatott bemutatni, nos, nem lesz kevésbé megrázó a cselekményszál, de azért sejtem, mire számítsak. Itt azonban nem ez a helyzet. Ez 2023, ez a Z generáció, ráadásul a nagybetűs Nyugat. Három olyan tényező is adott, amelyhez hajlamosak vagyunk nagyobb fokú érzékenységet, tudatosságot, felkészültséget társítani, amik alapján azt hihetnénk: ha belecsöppen is az örvénybe egy kamasz, legalább tudja, hogyan kell belőle kievickélni.
Hiszen – még ha fiatal és az identitáskeresés hajnalán van is –, van mögötte információ bőven: hallott a #metooról, a szülei már nem tartják ördögtől valónak a pszichológust, és nem az Amerikai pitén, hanem a Szexoktatáson nevelkedett. Legalábbis én ebben bíznék, ezt remélném. Tara története azonban rámutat, hogy nincs igazam. Bár az egyre épülő tudatosságnak és mentális egészséggel kapcsolatos párbeszédnek hála talán lesz egy-egy ember, akinek jeleznek a kis szenzorai baj esetén, még közel sem tartunk ott, hogy az említett tudatosságot magától értetődőnek vegyük.
A Hogyan szexeljünk nem mutat újat, nincs olyan, amit korábban más ne mondott volna még el. Ennek ellenére ez mégsem felesleges alkotás, még csak nem is egy a sok közül. Molly Manning Walker filmje egy olyan egyre szélesebb körű edukáció része, amit igenis évről évre, hónapról hónapra újra elő kell venni, amiben szülőknek, pedagógusoknak, fiataloknak, időseknek is fontos nyitottnak mutatkozniuk. Ha ugyanis elfordulunk, és kérdések meg értő figyelem nélkül csak követelményeket állítunk a gyerekek elé, sosem jön el a nap, amikor nagyobb biztonságban tudhatjuk majd őket egy ilyen bulihelyzetben.
Kiemelt kép: Mozinet