Az itthon megélt veszteségeiről:

„Nagyon sok mindent elvesztettem itthon, ez az ország sok mindent elvett tőlem: emberi kapcsolatokat, barátságokat. Sok olyan helyzet alakult ki, ami régóta meglévő kapcsolatokat tört kerékbe, többek között politikai nézetek alapján. És még csak nem is tudok rájuk haragudni, hiszen mindenkinek élnie kell valamiből, manapság pedig ehhez már tartozni kell valahová.”

Arról, hogy a mérgező környezet betegítette meg: 

„Nem mindenki teheti meg, hogy elmegy az országból, vagy hogy elmondhatja a véleményét. A vendéglátóipar amúgy is ezer sebből vérzik, és még jobban kivéreztetik. Ez lelkileg megbetegíti az embert, aminek aztán fizikai tünetei is lesznek. Ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom Magyarországot. Remélem, majd valahogy hazakerülök. De nem mint dolgozó ember. Nekem ez volt a bölcsőm, és ez lesz a sírom is.”

A külföldi és a hazai megbecsültségének különbségéiről: 

„Amikor a sejk az első héten odajön, és üdvözöl az országában, majd elmondja, mennyire örül, hogy végre itt vagyok, és megígéri, hogy méltó helyemen fognak kezelni, az leírhatatlanul jó érzés. Ugyanakkor pár hónap múlva azt hallgatom, hogy Magyarországon azt pletykálják rólam szakmai körökben, hogy én Dubajban csak mosogatok, mert nem kaptam más munkát. Hozzáteszem, ha így lett volna, az sem érdekel, még akkor is sokkal boldogabb lettem volna, mint így, hogy azt kell bizonygatnom, pontosan milyen pozícióban vagyok, és miket értem el. Nagyon nagy baj van, ha nem annak örülünk, hogy egy magyar nő Dubajban milyen sikereket ért el, hogyan öregbíti az ország hírnevét.”

Arról, hogy mi történt, amikor jelezte a problémákat:

„Ráébredtem: itthon másképp működnek a dolgok. Hogy van olyan, aki azért kap meg egy pozíciót, mert valakinek a valakije, a családi körhöz tartozik. Ráadásul a felsőbb pozíciókat nem is magyaroknak osztották ki, mondván, a magyarok hülyék ehhez, külföldről hoztak embereket, akiket nagyon megfizettek, függetlenül attól, hogy megérdemelték-e, vagy sem. Az én tapasztalatommal most már nagyon hamar észreveszem a gyenge láncszemeket, az a feladatom, hogy ezeket megtaláljam és helyrehozzam. Így történt, hogy a női mosdóba utánam jött az illető úriember, és megfenyegetett: nem írhatok riportot, nem mondhatok rosszat róluk, mert ha megteszem, tönkreteszi a karrieremet. Meg is próbálta, de én nem az a fajta vagyok, aki megijed.”

A hazai gasztronómia „új szereplőiről”:

„Olyan emberek vannak ma Magyarországon a vendéglátásban, akiknek fogalmuk sincs a dolgokról, nem értenek hozzá. Aki pedig más pozícióban van, és ért hozzá, az meg van félemlítve. Több olyan esetről tudok, ahol egyik napról a másikra kitettek nagyon jó szakembereket, hogy helyet csináljanak olyannak, akinek nem is ez a szakmája vagy a végzettsége. Nagyon szomorú, hogy sok beszállító és sok vendéglátóhely egy bizonyos kör tulajdonában van, ráadásul veszteségesen működik, és ezt sajnos nem ők fizetik ki, hanem más bevételi forrásokból finanszírozzák a mínuszokat. Sok ilyen hely lett idehaza, ahol a hónap végén mínuszban vannak, aztán majd máshonnan lesz pénz, addig meg mennek szépen tovább, csak az étterem kong az ürességtől. Történelmi örökségeket, neveket tesznek tönkre vele és járatnak le.”

A korrupcióról:

„[…] olyan kategóriákat, díjakat találnak ki, ami korábban nem léteztek csak azért, mert valaki megtámogatta azt. Mert díj nélkül nem ér senki semmit. De hál’ istennek oda is eljutottunk, hogy már a díj sem számít. Az emberek nem hülyék, hiába kapnak egy díjat, az elveszítette a hitelességét. Ez Magyarországon egyedülálló. Nem tudok más olyan országot Európában, ahol ennyire korrupt lenne a gasztronómia.”  

A veszteségeiről: 

„Azért megyek külföldre, hogy a lelkemet helyre rakjam, és visszataláljak magamhoz szakmailag is. Tudom, hogy ha lelkileg jól vagyok, akkor testileg is jól leszek. Nem szeretnék még egyszer ezen a tortúrán keresztülmenni. Főleg itthon, ahol az egészségügy is olyan rettenetes állapotban van. Azért is beszélek ezekről a dolgokról, mert nekem már nincs vesztenivalóm. Az utolsó szalmaszálat is elvették. Ez az ország annyi mindent elvett tőlem, hogy már nincs mit elvegyen.”

A teljes interjú itt olvasható: 

Palágyi Eszter séf: Ez az ország annyi mindent elvett tőlem, hogy már nincs mit elvegyen

Kiemelt képünket készítette: Chripkó Lili/ WMN

WMN szerkesztőség