A benne lakónak öröm, a külső szemlélőnek botrány – a falvak panelje: Kádár-kocka

–

Kádár-kocka mint hungarikum

Bár a magyar falvakra jellemző, legelső dokumentált kockaház Újpesten épült fel 1957-ben, a hatvanas–hetvenes években megállíthatatlanul terjedni kezdett ez a családiház-típus. Népszerűségének egyik oka, hogy könnyű volt felhúzni: az egyenalaprajz eleinte nyolcszor nyolc, majd tízszer tíz méteres négyzet volt, négyzetes egyenablakokkal, rajta sátortető, és már kész is. Ha valaki vágyott az egyénieskedésre, akkor az a falak kőporos festésmóddal történő dekorálásával tűnhetett ki a tömegből. 

Az ötvenes évek végétől a hetvenes évek végéig több mint 800 ezer ilyen ház épült Magyarországon.

Ám azt fontos tudni: eredetileg egyáltalán nem az örökkévalóságnak készültek, a feladatuk mindössze annyi volt, hogy 20-30 évre megoldják a család lakhatását. Ennél a pár évtizednél – javarészt kényszerből, azaz anyagi okokból – mégis jóval maradandóbb lett: az interneten még most is temérdek ötletet, véleményt lehet találni arról, hogyan lehetne az energetikailag igencsak korszerűtlen Kádár-kockákat felújítani, toldozni-foldozni, de az idén júniustól meghirdetett otthonfelújítási program is, mely a kilencvenes évek előtt épült családi házakra vonatkozik, rengeteg Kádár-kockát érinthet.

Megoldjuk okosba

A házak egyik előnye a fix alaprajz volt, azaz lényegében olyanok voltak, mint egy otthon összeszerelhető IKEA-bútor, aminek a felépítéséhez rokoni és baráti segítséget lehetett kérni. A legtöbb épület ugyanis kalákában készült el, az idősebbek, a szomszédok, a rokonok így segítették a fiatalokat hamar otthonhoz jutni, a szívesség pedig visszajárt. Így aztán az ember a házával tulajdonképpen örökre elköteleződött, a saját kész ház után mehetett a következő Kádár-kockák megépítésében segíteni. Az alapanyaggal is lehetett így spórolni, sok helyen párhuzamosan készültek a házak egy-egy utcában, az építőanyagot pedig gyakran az állami vállalatoktól hordták haza, ami a kor felfogása szerint valójában nem is számított lopásnak, hiszen csak visszavették azt, amit a hatalom tőlük vett el. 

A kocka belseje

A Kádár-kockák földbe süllyesztett alapzata betonból készült, ezért is kapott helyet a Ludwig Múzeum kiállításának első termében Szolnoki József egri művész installációja, a gulyáskommunizmust szimbolizáló bográccsal és vájdlinggal keresztezett betonkeverő, e hajlékok buhera jellegére is utalva. Az alkotás része a recsegő rádió is, ami épp olyan műsort játszik, ami a légypapír védelmébe helyezett, zsírszagú konyhában szólt déltájt.

A kockaházak megjelenésre leginkább olyanok, mintha egy óvodás rajzolta volna le a házikónak az ő fejében lévő platóni ideáját. Ami az elrendezését illeti: „Az utcafronton két szoba, az udvari részen a konyha, gyakran egy újabb szoba, valamint a kamra és a fürdőszoba kapott helyet. Az ablakok mérete jól érzékelhetően növekedett, de ebben a modernizáló szándék mellett legalább akkora szerepe volt annak is, hogy a nyílászárók rendszerint egy méretben voltak kaphatók” – írja Valuch Tibor társadalomtörténész Magyar hétköznapok című 2013-as könyvében.

A magyar vidék panelháza azonban nem minden esetben őrizte meg kocka formáját, itt nyári konyha, ott szélfogó vagy előszoba lett hozzátoldva, az egyenházak a bennük lakók igényei szerint is formálódtak.

Sokan a benti vécé helyett szívesebben használták a kerti pottyantóst, a konyha helyett az épülethez utólag hozzátoldott nyári konyhában főztek, és előfordult, hogy a szobák is inkább vendég- és tisztaszobaként működtek még a hatvanas években.

Egyáltalán nem volt ritka, hogy több generáció élt egy fedél alatt. Erre is utal Szöllősi Géza Nagyanyám, Mahuyu és én című 2005-ös fotográfiája, ami az eltérő időket helyezi egy képre: a nagymamán ott az oly jellemző műanyag otthonka mint „a háztartásbeli nő kötelező attribútuma”, mellette a szerző és a legfiatalabb generációt képviselő szexbaba. A három személy bár egymás mellett ül, mégsem alkotnak harmonikus egységet.

Eredettörténet

A kockaházak megszületésében közrejátszott az ’56 utáni téeszesítés, a paraszti életforma felülről vezényelt átalakulása (egyes becslések szerint közel egymillió embert érintett, hogy a földjüktől megfosztva költözniük vagy ingázniuk kellett), az iparosodás, és a két világháború közötti szociálislakás-építési kezdeményezések is.

Érdekes, hogy a Kádár-kocka eredettörténete jóval bonyolultabb és kacifántosabb, mint az alaprajza, számos egymásnak merőben ellentmondó elmélet létezik a megszületésének körülményeiről. 

Ami viszont biztos: a Kádár-kockák a magyar vidék megkésett polgárosodásának termékei, megítélésük pedig mindig is igen ellentmondásos és szélsőséges volt. Ahogy a kiállításon elhangzik: „a benne lakónak öröm, a külső szemlélőnek botrány” volt e hajlék. Megosztó tündöklése után népszerűségben felváltották a nyugati, amerikai, illetve mediterrán mintájú házak, a többgenerációs családi lakok, illetve az úgynevezett alpesi stílusú otthon. 

A Kádár-kockákat lehet imádni és lehet utálni, ám egy biztos: megkerülhetetlenek, a történelmünk, illetve a magyar vidék szembeötlő részei. Hogy van bennük szépség is, az talán Katharina Roters házhomlokzatokat feldolgozó fotósorozatán a legfeltűnőbb, ahol megcsodálhatjuk a házak változatos díszítését, a konformizmusban is megjelenő igényt az egyéni esztétikára. Érdekesség, hogy a kiállításon látható képek Roters tíz évvel ezelőtt, Svájcban megjelent albumából való részletek.

A képek a Ludwig Múzeum tárlatán készültek és a szerző tulajdonában vannak

Fiala Borcsa