Versenyistállóba jártam, ahol a félelem magasan tartotta az osztályátlagot

–

Emlékképek a középiskolás éveimből

Tizennégy éves vagyok. Harmadik hete mindennap várok a tanári előtt az órák után. Valahogy elrontottam azt a dolgozatot, meg a következőt is. Felszínesen tanultam, egyes lett. Kétszer egymás után. Azt ígérte a tanárom, amikor engedélyt kértem a javításra, hogy várjam meg az órák után, és felelhetek. Hát én vártam. Harmadik hete minden délután újra és újra megtanultam Jacopone da Todit, meg ami még abból a korból fontos volt. Az összes apró betűt is, szóról szóra. De hiába. Csak vártam. Minden délután. Fájt a gyomrom. Valamiért újrajátszottuk azt a részt a Bezzeg az én időmben című regényből, amikor a tanár megleckézteti a főhőst. Többször elment mellettem. Nem nézett rám. Aztán egyszer végre felelhettem. Ötös. Egy meghurcolt ötös.

Tizenhat évesek vagyunk. Remegve várjuk a fizikaórát a terem előtt. Csendben várakozunk: ismétlünk, szorongunk, reménykedünk. Aztán beengednek mindannyiunkat. Izzadó tenyerek, remegő gyomrok, visszatartott levegő. Minden órán az osztály harmada felel egyszerre a táblánál. A példatár a középiskolai feladatok nehezített változatát tartalmazza. 

Jönnek a kérdések. Az első válaszol. „Kolléga nem nyert! Egyes!” – esünk el sorban. A felelők jó része elvérzik, a tanár kajánul mondja ki az újabb és újabb halálos ítéletet. 

Úgy tűnik, élvezi. Talán azt gondolja, majd ő megtanítja. Hogy mit, az már más kérdés.

Tizenhét éves vagyok. Egyedül állok a táblánál, hogy az órán jelenlévő osztály fele előtt megoldjam az aktuális matekfeladatot, ahogy azt nap mint nap szoktuk. Nem vagyok rossz ebből a tárgyból sem, sokszor előfordul, hogy másoknak is magyarázom az anyagot. Mikor mit: térgeometriát, koordinátageometriát. Bár a dolgozataimban sokszor ejtek figyelmetlenségi hibát, ami miatt pont lecsúszom az ötösről, és rosszabbat írok, mint akinek előtte magyaráztam, ezt nem veszem a szívemre. Jó vagyok a négyessel is, nekem az számít, hogy tudom az anyagot. A táblánál állva mondok valamit, ami nem vezet a példa megoldásához, majd elhangzik a mondat: 

„Maga nagyon buta.” Nem kell folytatnom. Megszégyenülve visszaülök a helyemre. A szünetet a mosdóban töltöm. Sírok. 

A barátnőim vigasztalnak, bizonygatják, hogy nem vagyok buta.

A félelem hidegnek tűnik, mert dermesztő

Amikor a hat év végére értünk, elballagtunk és elindultunk szerenádozni, az egyik tanárunk mindössze annyit mondott az osztályunkról, hogy amikor először bejött hozzánk, olyan volt, mintha egy hűtőszekrénybe lépett volna. Semmi mást nem mondott rólunk, vagy legalábbis semmi olyat, ami számomra megmaradt volna.

Vehette volna jelzésnek, hogy ez az osztály nincs jól. Hogy ez az osztály folyton fél, hogy ez az osztály segítségre szorul. De nem vette a lapot, talán, mert nem volt minden osztály ilyen. Nekünk viszont valahogy koncentráltan jutottak azok a tanárok, akik amellett, hogy elképesztő szenvedéllyel és elkötelezettséggel tudtak beszélni a tananyagról, abban az időben kezdték a pályafutásukat, amikor még 

oké volt a folyamatos negatív kritika és a megszégyenítés. Használták is nálunk bőven.

Talán nem tehetett róla senki, hogy ebbe az osztályba csupa megfelelni vágyó, teljesíteni akaró, kiemelkedő képességekkel megáldott, de alacsony önbizalmú, szorongó gyerek járt. Látszólag jól bírtuk a nyomást, felálltunk, ha elestünk, küzdöttünk.

Nemcsak túléltünk, de jó eredményeket hoztunk. Kiemelkedőkké váltunk. Mégis sokan közülünk cipelnek életre szóló traumákat. Az osztály fele képtelen eljönni az osztálytalálkozókra. 

Van, aki nem bír újra találkozni a tanárokkal, van, aki az osztálytársakat nem akarja látni, van, aki inkább semmire nem akar emlékezni. A folyamatos nyomás ellenségeskedést, kirekesztést, címkézést, bizalmatlanságot, nehéz érzéseket szült az osztályközösségben. Persze a modern pszichológiát ismerve ez nem csoda.

Emlékszem, sokszor eszembe jutott óra közben egy-egy jó poén, de egyszer sem mertem megszólalni és bemondani. Pedig az osztály egyik „közösségi” embere voltam, DÖK-vezetőségi tag, aztán DÖK-elnök, ráadásul jó tanuló. És még így sem. 

Ha nem adtak rá utasítást, engedélyt, nem beszéltem. 

Rám így hatott, másra másképp.

A versenyistállók legnagyobb hibája

Felnőtt fejjel visszatekintve egyértelműen látom már azoknak a középiskoláknak, és ezen belül a poroszos versenyistállóknak a hibáit, amelyek a gyerekek eredményei által akár az iskolák közötti rangsor legelőkelőbb helyeire is kerülhetnek. Először kiválogatják maguknak már negyedik vagy hatodik osztályban a legtehetségesebb, legrátermettebb, legszorgalmasabb és legokosabb gyerekeket, és azt, aki később nem bírja a nyomást, a tempót, a versenyeztetést: eltanácsolják. Így persze könnyű megtartani a szintet. 

A félelem aztán magasan tartja az osztályátlagot, az elsajátított tudás mennyiségét, szinte bármi áron. Ahelyett, hogy ezekbe az intézményekbe minden egyes gyerek, aki kiválóként került be, magára büszkén, megerősödve, képességeit kibontakoztatva, még kiválóbban kerülne ki, sokan összetörnek a nyomás alatt.

A mi osztályunkban például voltak olyan diákok, akiknek a nevét a tanárok csak ellágyulva, széles mosollyal az arcukon tudták kimondani (ellentétben sok más névvel), bár ők éppen úgy traumatizálódtak, mint a többiek. Ők voltak az OKTV-döntősök, a szinte mindig kitűnő bizonyítványt szerzők, a valamiben extrém módon tehetségesek, vagy akik pillanatok alatt tudtak olyan példákat megoldani, amiket egy átlagos középiskolás valószínűleg egyáltalán nem tudna. Pedig nem azt kellett volna éreznünk, hogy csak az értékes, aki valamiben ügyesebb, gyorsabb, vagy többet tud a többieknél. Sokkal inkább folyamatos mentoringot kellett volna kapnunk, egyéni és építő visszajelzéseket, bizalmat és szárnyakat. Ma már így látom. 

Az iskola olyan volt, mint egy basáskodó szülő

Mindent megtettünk, hogy szeressenek minket a tanárok.

El kell mondanom azt is, sok szép élmény fűzött sokunkat azokhoz a tanárokhoz is, akik egyébként gyakran keltettek félelmet. Én magam is sok életre szóló emléket őrzök, csodálatos emberi kapcsolatokat és barátságokat kaptam a középiskolában, és a kötődésem a közösséghez még most is erős. Rengeteg dolgot kipróbálhattam, és persze azért voltak olyan tanáraim is, akik inkább a támogató hozzáállásban látták a gyerekek jobb eredményekre ösztönzésének lehetőségét. Rengeteg szakkör, tábor, minőségi közösségi program, verseny, műhelymunka, laborgyakorlat, színjátszás, sportolási lehetőség kínálkozott. Különösen jó érzés volt olyan gyerekek körében tanulni, akik közül nem lógtam ki, ahol nem voltam a „stréber”, vagy az „okoska”. 

Valóban nagyon magas szintű képzést kaptunk, ami után az egyetem már nem volt nehéz. De én azok között voltam, akiknek több belső tartalékuk volt, akik könnyebben kapcsolódtak, és akiknek volt más olyan iskolán kívüli elfoglaltságuk is, amikben sikeresek voltak. 

És voltak, akik nálam sokkal jobban sérültek. Akik nem jönnek el az osztálytalálkozóra. Akik szerint jobb is, ha nem újítjuk fel a tablónkat, ami beázott, és amiről leestek a fényképek.

Volt egyébként olyan osztály is, amely teljesen más tanári gárdát kapott, ahol a gyerekközpontúság megvalósult, ahol a csoportdinamika másképp alakult és a hangulat oldott volt. És ők egy teljesen más mozit nézhettek. 

Remélem, hogy mára az elit iskolákból kikoptak a jobb teljesítményre ösztönzésnek a régen bevett, kártékony, bántalmazó eszközei. De ha esetleg mégsem, talán jó lenne lassacskán azt is felülvizsgálni, hogy milyen változók alapján állítjuk fel a középiskolai rangsort. Csak az eredményt nézzük, vagy a módszerek, a támogató nevelés megléte is számítsanak? Én az utóbbira szavazok.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Rafa Fernandez Torres

WMN szerkesztőség