Negyvenöt évet élt, és legalább száz évet szenvedett az elfeledett magyar tehetség, Ronyecz Mária

–

Szubjektív előszó

Már korábban is írtam arról, hogy a budapesti életem a Katona József Színházban kezdődött, ahol takarítóként dolgoztam. Minden szempontból nagy iskola volt egy vidékről érkező tizennyolc éves lánynak ez a közeg. Színésznek készültem, és nem mondhatnám, hogy meghozta volna a kedvemet az, amit a kulisszák mögött tapasztaltam az ország akkor tagadhatatlanul legjobb színházában.

Természetesen Ronyecz Máriát is sokszor láttam, méghozzá egészen közelről. A színpadon kívül állandóan dohányzott, egyik cigiről gyújtott a másikra, és sűrűn emelgette a poharat is. Részeg talán sosem volt, de folyamatosan „lebegett”.

Elképesztően nagy színésznő volt, igazi tragika, amilyenből kevés születik. Mindössze negyvenöt év adatott neki, ám ő ezalatt annyi szenvedést élt át, mint más száz év alatt sem.

A nagyszülőkkel nevelkedett

Kunágotán született 1944. június 25-én, ott járt általános iskolába, miközben szülei az ötvenes évek Budapestjén próbáltak boldogulni. Nem sokat tudunk a gyerekkoráról, az azonban egészen biztos, hogy a korai éveiben súlyos traumát jelenthetett neki szülei állandó hiánya.

Egy gyereknek nemigen lehet észérvekkel megmagyarázni, hogy miért nem vele élnek a szülei, miért az ország déli csücskében telnek a mindennapjai a nagyszülőkkel. Középiskolába már végre Budapesten járhatott, a Kossuth Lajos Kereskedelmi Technikumban végzett. Hamar kiderült, mennyire tehetséges, sokszor szavalt különböző eseményeken. Érettségi után felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de Várkonyi Zoltán nem szavazott neki bizalmat, ezért a Transelektro Villamossági Külkereskedelmi Vállalatnál angol nyelvű export-import számlázóként dolgozott majdnem egy évig, közben pedig az FMH (Fővárosi Művelődési Ház) amatőr színházi társulatának tagja volt.

Végül Ádám Ottó osztályába került be a következő évben: Dózsa László, Liska Zsuzsa, Szilvássy Annamária, Uri István, Márton András, Szabó Tünde, Vajda László és Joós László voltak az osztálytársai, 1967-ben kapta meg a színészi diplomáját.

„Úgy éreztem magam, mint egy ecetes tormába szorult légy…”

A főiskolán „szürke egérnek” hitte magát, később pedig azt nyilatkozta: „Úgy éreztem magam, mint egy ecetes tormába szorult légy…”

Nem hitte el magáról, hogy elég érdekes, elég tehetséges, elég szép, pedig kapott lehetőségeket, de a gyerekkorában elvesztett önbizalmát soha nem szerezhette vissza, bármit játszott, és bármennyi elismerés jutott is neki. Pedig már főiskolásként is bátorította őt Sulyok Mária, aki igazi nagyasszonyként járt-kelt a színházi világban, és igen ritkán fordult elő vele, hogy pályakezdőket biztasson. Érezte benne a tragikát, hisz ő is az volt.

Ronyecz vívódásaira az a szintén legendás eset is jellemző, amikor pályakezdőként a Szegedi Szabadtéri Játékokon szerepelt A trójai nőkben. Az egyik előadás után odament Latinovits Zoltánhoz, és ezt kérdezte tőle: „Zoli, lesz színész belőlem…?” Latinovits pedig így válaszolt: „Nem lesz… már van…”

A Madáchban volt színészi gyakorlaton, egymondatos szerepe miatt a „Koldusopera” előadásával bejárhatta a világot, amire a hatvanas évek végén még elég kevés embernek volt lehetősége.

Moszkvától Torinóig utazott a társulat, ő pedig mindig csak ennyit mondott a színpadon: „De furcsán nevetsz, Jenny…” 

A sors később kárpótolta, mert a Nemzetiben, 1981-ben már ő lehetett a címszereplő: Kocsma Jenny. Háromgarasos opera címmel játszották egy másik fordításban, de ugyanaz a színdarab volt: igen, furcsán nevetett, és szívszakasztóan énekelt a Jurij Ljubimov által rendezett kultikus előadásban. 

Három pécsi év után Budapest

Főiskola után Pécsett kapott szerződést, és egyben rengeteg lehetőséget is. Pécsi színészként, mindössze 24 évesen alakíthatta Gertrudis szerepét a Bánk bán televíziós feldolgozásában, Szinetár Miklós rendezésében. Ez sem mindennapi esély egy vidéken játszó pályakezdőnek, hiszen akkoriban szinte az egész ország követte a tévéjátékokat, így Ronyecz Mária arca, neve, hangja hamar ismertté vált.

(Az én generációm színházba járó tagjai még pontosan tisztában voltak vele, mekkora színésznő volt, de a WMN-nél például senki nem tudta elsőre, kiről is van szó, amikor jeleztem, hogy szívesen írnék cikket születése nyolcvanadik évfordulójára.)

Mintegy húsz szerepet játszhatott el e rövid idő alatt Pécsett, majd következett tizenkét év a Nemzetiben, ahol szintén jelentős szerepeket kapott, pedig épp abban az időszakban harcolt egymással a korábbi igazgató, Major Tamás és utódja, Marton Endre. Erről írtam is néhány éve. 

Árva Bethlen Kata

A hetvenes évek közepén több monodráma is kivívta a közönség elismerését: Szemes Mari Médeaként, Ruttkai Éva pedig Lotteként tündökölt egyedül a színpadon. 1975-ben Ronyecz is előrukkolt egy hallatlanul nagy sikert arató monodrámával: ez volt az Árva Bethlen Kata, amit a Budavári Palota Királypincéjében adott elő.

Az igen ritkán nyilatkozó Ronyecz hosszan beszélgetett e szerepről Földes Annával, érdemes elolvasni érett gondolatait, felelős és tudatos hozzáállását, kétségeit és parányi örömét is, amit az egyöntetű szakmai és közönségsiker adott neki. 

Az árvasággal finoman szólva sem volt nehéz azonosulnia.

Egyébként egyszer azt mondta, amikor a szerepálmairól kérdezték, hogy neki nincs olyan: „Még a széklábat is eljátszom, azért lettem színész”.

Filmek minden mennyiségben

Sokféle filmben láthattunk Ronyecz Máriát, játszott a Szevasz, Vera! című híres moziban és a Fiúk a téren-ben is. A Szeressétek Ódor Emíliát! című Sándor Pál-moziban is imádtam az apácaszerepben. Gothár–Bereményi Megáll az idő című filmjében megrázó volt, ahogy a szerencsétlen sorsú tanárnőt, „Malacpofát” életre keltette.

A Szemüvegesek című filmben tényleg viselhette ikonikus szemüvegét, amit a színpadon ritkán tehetett meg. Végül még a Linda című televíziós sorozatban is feltűnt a művészetek iránt vonzódó, nyomozásra alkalmatlan nyomozónő szerepében, ez volt az utolsó filmes megjelenése.

Nagy szerepek a Katonában

A Nemzetiből sokan távoztak vele együtt (például Gobbi Hilda és Major Tamás is) 1982-ben a Nemzeti egykori kamaraszínházából frissen alakuló Katona József Színházba, amit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor alapított.

Ez volt az utolsó társulata, ahol haláláig játszott, és valóban olyan szellemi közeg vette körül, ami mindig is hiányzott neki.

Én csak itt láttam őt élőben, Schwajda (Szent család) és Spiró (Csirkefej) darabjaiban is remekelt. A Coriolanusban is sokszor megnéztem. Utolsó szerepében, Elias Canetti Esküvőjében haldokló feleségként tűnt fel. Kísérteties és megrázó volt az előadás, mert miközben a haldokló feleséget játszotta, valóban haldoklott, és valóban újra feleséggé vált.

Egy furcsa szerelem

Amikor kiderült, hogy gyógyíthatatlan, és a rákbetegség szinte felzabálja az egész állkapcsát, Molnár Gál Péter, a nyíltan meleg, rettegett színházi kritikus, újra feleségül vette Ronyecz Máriát, és haláláig kitartóan ápolta. 

Egyszer már összeházasodtak, majd elváltak, de a köztük lévő furcsa érzelmi kötelék soha nem szakadt meg. Rebesgették, hogy Ronyecz valójában a nőkhöz vonzódott, de ezt soha nem vállalta fel. MGP-nek viszont jól jött egy alibikapcsolat, hisz őt besúgóvá tette, üldözte és zsarolta is a rendszer, amiért a saját neméhez vonzódott.

MGP rendkívül megosztó szereplője volt a magyar kulturális közéletnek, vagy rajongtak érte, vagy utálták. Vitriolos stílusa és éles nyelve mindig válaszkész volt, ha valaki kifogásolta egy-egy kritikáját. A Coming out című, halála után megjelent könyvében a következő vallomás olvasható kapcsolatukról:

„Kifogytak tiszta ingeim. Ronyecz ajánlkozott mosásra. Kimentünk a fürdőszobába. Az ingek mosatlanul maradtak.”

Ez a szenvedély csupán egyetlen nőnek járt MGP egész életében, és ez Ronyecz Mária volt.

Kornis Mihály így írt a Litera netnaplójában Ronyecz Máriáról és az MGP-vel való szerelméről – már jócskán a haláluk után, 2018-ban:

„Mari, minek ittál? Mielőtt megbetegedtél volna, nevezzük így a dolgot, ha egy színészbüfében vagy tévéjátékban, a szoba sarkából megpillantottalak bárhol, rendre hetekig ködös állapotban, utána körülötted csámborgott a lelkem, vissza-visszajártál a fejembe. […] Nagy bajban lehetsz, ha Molnár Gál Péter lett a nem tudom, micsodád. A magadra mondott átkod.

– Értem, értesz, így érted, hogy nem értem, hanem érted.

MGP feleségét játszottad, hadd higgye mind a hetvenhét törpe, az összes rendező, akinek érzem magam, amint eszembe jutsz, hogy te reménytelen eset vagy…”

Itt a vége, soha nincs vége…

Ronyecz Mária alakja, hangja itt él bennünk akkor is, ha ő már 35 éve átköltözött a túlvilágra.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ez a rengeteg szenvedés elkerülhető lett volna, ha a szülei mégis úgy döntenek, hogy nem hagyják a nagyszülőknél cseperedni, hanem magukhoz veszik, és minden áldott nap dédelgetik.

Ezt a dédelgetést kereste egész életében, és ezért nem volt képes megbékélni önmagával. Az önpusztító életmód sajnos hamar megbosszulta magát. Pedig mennyi csodálatos szerepben tündökölhetett volna még!

Ereje teljében, élete virágában távozott, és hiába mondja olyan megrendítően szépen József Attila Majd megöregszel című versét, soha nem öregedhetett meg, és soha nem is lehetett felhőtlenül fiatal…

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán

Both Gabi