Bejön a körmöshöz egy lány, sosem láttam korábban, de máris lelkesen beszélgetni kezdünk, miközben Andi a körmömet reszeli. A téma mindkettőnk gyerekkorának egyik meghatározó élménye, a tejbegríz az általános iskolai menzán; a pépes-krémes, elcukrozott valósága, és az az egy darab, művészien ráhintett csíknyi kakaópor, ami úgy feküdt fel a grízszemekre, mint a Tejút az univerzum lila mélységére.  

Nem olyan volt, mint a túlparadicsomozott bolognai spagetti, amiben nagyítóval kellett keresd a darált húsdarabokat, vagy a mákos guba vaníliasodóval, amiről a legtöbb gyerek lekapargatta a kanalával a vaníliaízű dzsuvát: a tejbegríz azt jelentette, hogy ünnepnap van, amikor minden tálca úgy érkezik vissza a konyhásnénikhez, hogy kivételesen nincsen maradék, a tányérok tiszták és üresek.

Ezt meséli a lány, aki bejön a körmöshöz. Hihetetlen, mennyire jól el lehet beszélgetni egy tál ételről, gondolom, miközben megpróbálom letükrözni az arcán fültől fülig érő mosolyt. Tovább csevegünk, kivesézzük annak a mély filozófiáját, hogy amikor tejbegríz volt az ebéd,

az általános iskolások csoportja általában két nagyobb táborra szakadt – azokra, akik összekeverték a grízt a kakaóporral, homokszínűre változtatva ezzel a masszát, és azokra, akik mindig a tányér széléről indulva, koncentrikus körökben haladva közelítették meg az (általában) középre szórt csíkot.

Ő az első csapatot erősítette, én a másodikat. Vidám ideológiai vita bontakozik ki közöttünk a másik által preferált módszer vélt vagy valós undorítóságáról, miközben a hangunkban fájdalmasan hullámzik a nosztalgia. Abban végül mégiscsak egyetértünk, hogy kevert vagy körbeevett kakaópor ide vagy oda, a menzás tejbegríz mindenhogy jobb volt.

Maguktól ma már nem nagyon főzünk tejbegrízt – hiába olyan könnyű, eszméletlen drága lett a sima tehéntej, és egyébként is, mindig olyan nehéz megsaccolni, mennyi az annyi búzadarából – főleg ha anyáink receptjeiből indulunk ki, ahol a dekagramm leggyakoribb szinonimája a „hát, tudod, úgy érzésre”. 

Ennek következtében általában mindig túl sűrűre sikerül, ezt meséli a lány. Nekem is, felelem neki bőszen bólogatva, őrület, mennyi közös van bennünk. Huszonvalahány lehet, mint én, mindig túl sűrűre főzi a tejbegrízt, mint én, és még mindig pattanásos, mint én.

Már csak arra lennék kíváncsi, vajon még egy dologban hasonlítunk-e egymásra, de nem kérdezem meg, mert ilyet vadidegenektől nem illik kérdezni,

még akkor sem, ha nagyon hirtelen egymásra találtok a menzás tejbegrízzel kapcsolatos emlékeitek felett. 

Úgyhogy amikor készen vagyok, csak elköszönök a lánytól, aki bejött a körmöshöz, és a nap hátralevő részében azon gondolkodom, vajon ő is azért szerette-e annyira a menzás tejbegrízt általánosban, mert végre élvezhette is egy étel ízét arra a húsz percre, amikor kiszakadhatott az osztálytársai folyamatos szóbeli és fizikai bántalmazásából. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Maskot

WMN szerkesztőség