Sorstársak, akik letépik egymás fejét, ha kell – Elitfutókról mesél a Sprint című minisorozat

–

Azoknak, akik otthonosan mozognak az atlétika világában, bizonyára minden, a Sprint című sorozatban feltűnő név sokat mondó – utóbbiból pedig nincs kevés, hiszen a néhány főszereplőként megmutatkozó futó mellett találkozunk mellékszereplőként megjelenő sportolókkal, valamint igazi futólegendákkal (Michael Johnson, Usain Bolt), akik véleményeznek egy-egy helyzetet vagy személyt.

A sorozat abszolút érdekes lehet azok számára is, akik egyáltalán nem követik szoros figyelemmel ezt a sportágat, mert dinamikusan felépítve mesél az élsportolói létről, azokról – a lelátóról – sokszor figyelmen kívül hagyott összetevőkről, amelyek az edzés mennyisége mellett meghatározzák az eredményeket, valamint semmit nem akar szájba rágni: ránk bízza többek között azt is, kivel szimpatizálunk és kivel nem.

Talán az egyetlen kérdés, ami felmerül az emberben: vajon jobb lett volna egyetlen sportoló vagy akár egy nemzet szemszögéből végigkövetni az eseményeket, vagy szerencsésebb ez a sokszor nagyon szerteágazó, de mégis több nézőpontot bemutató elbeszélői mód?

A katarzis egyértelműen Noah Lyles hatszoros világbajnok történetében jelenik meg – ezért is juthat eszünkbe, hogy ezt vajon az események hozták így, vagy talán ennek remélt fényében is indulhatott el a projekt. Végső soron – bár több történetet kell párhuzamosan végigélni, de ennek azért talán követhető vonalat ad a hat epizód –, az mindenképpen dicséretes, hogy a készítők a riválisokat egyenrangú történetszállal mutatják be. A sztori egyrészt valóban így kerek, másrészt ezáltal sokkal több és összetettebb kérdésre kapunk válaszokat, mintha önmagában egyetlen futót látnánk. El is mesélem, miért.

A siker sokkal több tényezőből áll, mint gondolnánk

Az első rész bevezetőjében felvillanó képek egyértelművé teszik: a készítők nem lassan és fokozatosan kívánnak berántani az elitfutók világába, hanem a címben említett sprint műfajához hűen, azonnal rajtvonalhoz állítják a nézőt, majd azzal a lendülettel be is lökik a pályára. Sok tételmondat hangzik el gyors egymásutánban a hatás kedvéért (például „Indul a háború”, vagy „Az emlékezeted és a szerződésed múlik rajta”), amelyet később majd részletesen kifejt a hat epizód. A bevezetőből az is kiderül, az úgynevezett Diamond League (Gyémántliga) egyes versenyein kísérhetjük végig a szereplőket, amely tulajdonképpen egy felkészülés az akkor körülbelül fél év múlva esedékes budapesti világbajnokságra.

A Gyémántliga – ahogy a filmben elhangzik – az a versenysorozat, amelyen az elit egy százalékának is az egy százaléka indul. A tét pedig hatalmas, hiszen a sportolók itt nemcsak erőnlétet és felkészülést, de önbizalmat is gyűjtenek a végső nagy felvonásra.

Többször meg is említik, de ami még jobb: a felvett – egyébként életszerűnek és természetesnek ható – jelenetekből egyértelműen kirajzolódik, hogy egy bizonyos szint felett már a mentális képességeken van a legnagyobb hangsúly. Persze lehet az edzések során elemezni, milyen szögben legyen a sarok, mi a jó rajt titka, vagy melyik edzésforma kedvezőbb egy sportolónak, hiszen ezek a tényezők, valamint a befektetett munka hozza a sikerre való lehetőséget. Magát a sikert azonban a XXI. századi futók számára már egy jóval összetettebb mentális erő adhatja csak meg, mint amire évtizedekkel ezelőtt szükség lehetett.

Bár a futók nem rocksztárok, mint a kosarasok, ahogy azt Noah Lyles a maga sérelmeként megfogalmazza – a közönség gladiátorokként tekint rájuk, és amikor kilépnek az arénába, hatalmas teher alatt kell életük legjobbját teljesíteniük.

Sorstársak, akik, ha kell, „letépik egymás fejét”

Alapvetően persze nem kérik, hogy ezért sajnáljuk őket: tisztában vannak azzal, hogy mára a szereplés, a médiafigyelem és a mindent jobban tudó kommentek sokasága is együtt jár a futással. Ez utóbbiakat pedig ki-ki a maga vérmérséklete és személyisége szerint képes szeretni, utálni, kezelni és menekülni előle.

Számomra ez egyébként a hat epizód egyik legerősebb feltett – de ki nem mondott – kérdése: vajon végül mi segít jobban hozzá a győzelemhez? A veleszületett exhibicionizmus, a néha arrogánsnak ható önbizalom vagy a szerényebb attitűd, a szerepléstől való hátrébblépés?

Tévedés ne essék: az alázat, illetve a munka mindkét fél részéről ott van. Viszont elképesztően érdekes látni, milyen gátakat, illetve utakat ad az eltérő szocializáció és az alapszemélyiség. A magam kis közép-kelet-európai gyökereivel nyilván a szerényebb attitűd felé húzok, miközben nem ellenállással, sokkal inkább fel-feltörő ámulattal figyelem, ahogy az amerikai futók valóságos önbizalompáncéllal nyilatkoznak, edzenek és állnak fel a gödörből egy-egy kudarc után.

Kezdetben külön, aztán párhuzamosan követhetjük a női és a férfi futómezőnyt: megismerjük Jamaicából Shelly-Ann Fraser-Pryce-t, Shericka Jacksont és Elaine Thompson-Herah-t, az USA csapatából pedig Sha’Carri Richardsont és Gabby Thomast. A férfiaknál a trón nagy várományosa, aki érzésem szerint kicsit főszereplői státuszba is csúszik, az amerikai Noah Lyles, mellette még a brit Zharnel Hughes, az olasz Marcell Jacobs, valamint a szintén USA-beli Fred Kerley mutatkozik be előttünk.

A futókat követve láthatjuk, micsoda pszichológiai hadviselés zajlik a bemelegítő térben, mennyire nagy meghasonulás a folyamatos együtt töltött idő mellett – közös étkezés, buszozás, szállás – riválisokként aztán „letépni egymás fejét”, ha kell. Szemtanúi lehetünk, hogyan szakadnak szét barátságnak induló kapcsolatok, mert az egyik nem képes elbírni a feltörekvő másik sikereit, vagy mi a szerepe az edzőknek egy sprinter érmei mögött.

És ami a legfőbb: vajon van-e módszer, ami segít hasonló eltökéltség, fanatizmus és elvárások mellett végül mégis embernek maradni? 

Mindenki csak fut a szíve után

Muszáj kitérnem arra, mennyire érdekes volt úgy nézni ezt a sorozatot, hogy éppen egy évvel ezelőtt olvastam a Futni születtünk című könyvet, amely egy rejtőzködő őslakos törzs, a tarahumarák futási szokásaiba avat be. Bár a kötet nem a sprintről, hanem a hosszútávfutásról mesél, képtelenség nem észrevenni, hogy az alapvető hatalmas különbségek ellenére, mennyi hasonlóság húzódik futó és futó között.

Igen, a Sprintben szereplők monumentális díszletek között, a legmenőbb futócipőkben, éremért, pénzdíjért küzdenek, miközben egy hatalmas show részesei. Míg a tarahumarák a természet eldugott dzsungeleiben szaladnak tulajdonképpen a szívük és az ösztöneik után. Mégis az ember, ha lehámozza a sok külcsínt ezekről az elitfutókról, látja: ugyanaz az ősi fanatizmus munkál bennük, a futás adta zsigeri öröm, mi több, hasonló meditatív állapotba képesek kerülni a rajt elé állva, mint őslakos társaik.

Máskülönben hogyan lennének képesek a csúcsteljesítményre 50-60 ezer ember őrjöngése közepette?

Magyar nézőként különösen izgalmas, hogy az utolsó két részben a budapesti világbajnokságé lesz a főszerep. Érezni az alapvető csodálatot, amivel az atlétikasport elismerését fejezi ki (legalábbis itt ez hallatszik) a lebonyolítás és a helyszín iránt. Bár a filmbe bekerül a súlyos „baki”, amikor két, futókat szállító golfautó ütközött, hiszen az egyik kocsin ülő is érintett volt Noah Lyle versenyszámában, alapvetően pozitív a kicsengés a fővárosunk felé. Tudom persze, ez nem változtatja meg a világot, de azért mégis nagyon jó érzés egy amerikai dokumentumsorozatban folyamatosan a „budapestezést” hallani és látni a jól megkomponált filmes képeket. 

A koronával is futni kell tovább

A Sprintben tehát nem csupán a szó szerint vett futást vagy az edzés menetét ismerjük meg, annál sokkal többet. Például, hogy milyen súlya van a koronának, mert azt nemcsak felvenni kell, hanem utána ugyanúgy futni tovább vele. Megértjük, miért lehet ugyanolyan elképesztő sportolókat nevelni a legmenőbb amerikai edzőpályákon és a jóval szerényebb jamaicai – világhírű ‒ futóklubban.

Képesek leszünk átlátni, hogyan érhet célba elsőként a hatalmas önbizalommal rajthoz álló tehetség és hogyan a gyötrődő élsortoló, aki a szükséges pillanatban mégis ki tudja zárni a világot. Átérezzük, miért nagyobb dolog olykor egy nemzeti rekordot megdönteni, mint aranyérmet nyerni az aktuális versenyen.

A legjobb mégis, amikor látjuk: a világ tetején álló csúcssportolókra igenis összességében igaz, amit Sha’Carri Richardson megfogalmaz, amikor a média negatív hangját igyekszik csitítani: „Ember vagyok.” Tudok magamnak és tudok másnak is örülni. Azt pedig, hogy ebben a műfajban a siker tényleg csak egy pillanat, és a tempó kegyetlen, remekül összefoglalja, ahogy a célba érkezés után a három futónő a világbajnoki éremmel és a nemzeti zászlóval a nyakában egymásra néz és azt mondja: „Mindjárt itt az Olimpia, holnap kezdhetek edzeni újra.”

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Széles-Horváth Anna