Néhány éve teljesen megvakult – Ma informatikatanár, festő és zenész: Pintér Norbert

–

Bereczki Szilvia/WMN: Néhány évvel ezelőtt egy retinaleválás miatti szemműtét szövődményeit követően elveszítetted a látásodat. Óriási törést éltél meg, az is teljesen elfogadható lenne, ha most az otthonod nyugalmából beszélgetnél velem, elvonulva a világ elől. De te két tanórád közé szuszakoltál be. Festesz, zenélsz, tanítasz, élsz, mint egy ép ember, ami csodálatra méltó! Vegyük sorra a hivatásaidat: pedagógusként milyen feladatokat látsz el?

Pintér Norbert: 20–95 év közötti korosztályt tanítok az okoseszközök akadálymentesített használatára. Azaz informatikát oktatok látássérülteknek, rehabilitációs tanácsadó a hivatalos megnevezésem. A Kreatív Formák Alapítvány munkatársa vagyok már több éve, ez a szervezet kifejezetten a látássérültek rehabilitációjára szakosodott, és ennek keretében vagyok én az egyik informatikatanár.

Hiába a vegyes korcsoport, az idősebb diákjaim kifejezetten szeretik ezt a képzést, mert előttük ezáltal újból kinyílik a világ. 

Gondoljunk csak bele, ha sosem használtak okoseszközt, de az életük egy koraibb szakaszában vagy időskorban elveszítik a látásukat, akkor beszűkülhetnek, az is kérdésessé válik, hogy az információk miként áramlanak el hozzájuk, ha nincsenek megfelelő eszközeik. De amint elsajátítják a módszereket, megbizonyosodnak róla, hogy még sincsenek annyira bezárva. Még videókat, podcastokat is tudnak „nézni”, híreket „olvasni”, vagy beszélhetnek a világ másik felén élő unokájukkal. És ez elég nagy motiváció arra, hogy megtanulják használni a kütyüket – még úgy is, hogy akár egész életükben nem volt okoseszköz a kezükben. Van olyan tanítványom, aki így főz: egyáltalán nem lát, de a telefonja „lát” helyette, és jól elboldogulnak a konyhában. 

B. Sz./WMN: Valóban semmi sem lehetetlen annak, aki hisz! Önmagában, egy felsőbb erőben, bármiben. És ez lehet az egyik nagy közös jellemzőtök, ennek köszönhető, hogy akadályozott emberekként sem adjátok fel. Az, hogy tanár legyél, és éppen a sorstársaid tanára, már látássérültként fogalmazódott meg benned? 

P. N.: Mindig is tanár akartam lenni, még látóként fejeztem be a számítógéptechnikai-programozói iskolát, és utána a tanítóképzőt is elvégeztem. Iskolában dolgoztam, amikor elveszítettem a látásomat. Éppen akkor következett be a tragédia, amikor a két oktatói diplomám mellé egy harmadikat is meg akartam szerezni: szerettem volna egyetemistákat oktatni, de ez elmaradt. Óriásit változott az életem, alkalmazkodnom kellett egy teljesen újfajta létezéshez.

Nem tűrhettem, hogy korlátok közé szoruljak, ezért elvégeztem Budapesten még egy képzést, amely a látássérültek rehabilitációjára összpontosult, és ennek köszönhetően maradhattam pedagógus, a sorstársaim pedagógusa.

Azt hinné az ember, hogy fiatalként mindent tud az okoseszközök használatáról, aztán kezébe kerülnek az akadálymentesített kütyük, és teljesen más dimenzióba csöppen:

az okostelefon, okosóra, számítógép vagy laptop mind beszél, egy szoftver fut rajtuk, ami mindent felolvas, ami egy látó eszközén a kijelzőn jelenik meg. És nemcsak szöveget, hanem képeket is körülír, a mesterséges intelligencia kulcsszavakkal adja tudtunkra, hogy éppen mit lát a kijelzőn. 

Szerencsére manapság nagyon jó helyzetben vannak a látássérültek. Rengeteg program, alkalmazás készül, ami az Apple termékeiben például eleve adott. Sok eszköz beépített hangfelismerő programmal rendelkezik, nem kell hozzá semmit külön telepíteni, és jól kiegészíti a látással, hallással és mozgással kapcsolatos hiányosságokat. Ha az informatikai robbanásnak és a mesterséges intelligenciának van előnye, akkor ez az! Kiegészítik az életünket, arról nem is beszélve, hogy a világ bármelyik részéről elérhetők.

B. Sz./WMN: Ha jól értem, van az életednek ez a nagyon technológiai és praktikus oldala, amit összeegyeztetsz egy művészi vonulattal. Hogyan fér meg egymás mellett a gyakorlatiasság, a festészet és a zenélés? Illetve a művészi önkifejezés a látássérültségeddel?

P. N.: Kezdetben nehéz volt összeegyeztetni, amikor megvakultam, meg kellett változtatnom a művészetemet is, mert nem tudtam ugyanúgy festeni és zenélni, mint azelőtt. De nem volt kérdés, hogy akarom-e folytatni a hivatásaimat, mert a művészet az egész életemet körülfonta. Néptáncoltam 12 évig, kiskorom óta rajzoltam, festettem, a hangszeres zene is végigkísért. Egyszerűen nem hagyhattam azt, aki vagyok, ezért új módszerekkel próbálkoztam. Mostanra már tapintható festményeim is vannak, és a zenéimet úgy szerzem, hogy a saját akadálymentesített stúdiómban dolgozom.

De látóként például tetoválóként is tevékenykedtem, ám erről a művészi irányultságomról le kellett mondanom. Különösnek tűnhet, hogy napközben gyerekeket oktattam, délutánonként pedig tetováltam, ha éppen nem zenéltem vagy festettem, de számomra ez a tevékenység felszabadító volt. Egy újabb alkotás, csak ezúttal emberi bőrön, és nem vásznon vagy hangszeren. De ahogyan az iskolai oktatást, úgy a tetoválást sem tudtam visszaépíteni az életembe, mert nagy felelősség gyerekek mellett lenni, nevelni, tanítani, még úgy is, ha lát a pedagógus, és nagy felelősség egy ember bőrén alkotni valamit. Vakon nem vállalhattam ekkora felelősséget, de szemléletformáló zenei nevelést azért néha tartok a kisiskolásoknak. 

Azt viszont nem engedtem az állapotomnak, hogy négy fal közé kényszerítsen! Én nem akartam öncélúan zenélgetni, festegetni, engem az lelkesít, hogy a külvilág számára élvezhetőt, elgondolkodtatót adjak úgy, hogy közben a saját elképzelésem és indíttatásom sem csorbul. Így jutottam el oda, hogy most már a vászonra domború festményeket készítek – olyan eszközökből, amelyeket otthon tartogatunk, de már semmire sem használunk. Nemsokára kiállítják az egyik alkotásomat, egy számítógépes „egeret”, ami egy festményem központját képezi, és tapintható alkotássá válik ezáltal. Kecskeméten lehet majd megtekinteni. 

Hiszem, hogy ez az új irányvonal szemléletet formálhat. Akár azt is mutathatja: attól még, hogy az ember hátránnyal él, vagy megváltozott élethelyzetbe kényszerül, kiteljesedhet, alkothat, ugyanúgy, mint az ép társai.

És ez a tapasztalat a zenémet is megváltoztatta. Nyilván ugyanúgy játszom a gitáromon, a basszusgitáromon és a zongorámon, mint régen, de már mások az ambícióim. Egy picit a hangszereimen is módosítottunk, a gitárom nyakára domború pöttyöket szereltünk, amelyek a koncertek hevében jól jönnek az ujjaimnak, irányt mutatnak, hogy hirtelen hová kell nyúlnom. De azt hiszem, hangzásában és üzenetében is más lett a zeném.

B. Sz./WMN: Tehát minden átértékelődött, minden változott. Te mégis maradtál ugyanaz a művész. Még ha ugyanaz az ember már nem is maradhattál. Említetted, hogy saját stúdiót alakítottál ki, ami vakok és gyengénlátók számára is tökéletes. Mesélj kicsit a zenei projektjeidről!

P. N.: Otthon van az aprócska zenei stúdióm, ahol gyakran veszünk fel dalokat a zenekaraimmal, de emellett saját projekteket is futtatok, és sokszor összedolgozom budapesti előadókkal is. Mivel a stúdióm akadálymentesített, minden hangszert fel tudok venni otthon, de ehhez szükség volt egy olyan stúdióprogramra, amit teljesen vakon is lehet használni. Van, amikor ezzel még mindig küszködöm, mert sokkal bonyolultabb folyamat ez így, mint leülni egy számítógép elé, és látni, hogy éppen mi történik a képernyőn. Mégis hálás vagyok, mert így legalább a zene is megmaradhatott az életemben.

Én egyébként nagyon szeretek mindenféle kollaborációkat készíteni, akár zenei stílusokon belül is. Például a népzene kulcsfontosságú az életemben, miközben csupa tetoválás vagyok, és a rockzenét is kedvelem – ezeket nem rejtegetem, úgy zenélek, hogy közben magam adom. Voltak popzenekaraim, versfeldolgozós zenekaraim, és volt egyetemi tanárokból álló zenekarom. Ezeket a tapasztalatokat a mostani zenekaraimba is próbálom bevinni, jelenleg a fő zenekar a Manna Dala, nemrég debütált egy videóklipünk is. Egy popzenén alapuló, de rengeteg zenei stílust körülölelő zenekar vagyunk.

Emellett ott van egy nemrégiben indult projektem, ami a Blind Vision nevet kapta annak okán, hogy szemléletformáló művészetet próbálok csepegtetni a köztudatba. Többféle művészeti ág összekapcsolását próbálgatom, egyedül rögzítem a dalokat, és vendégénekesekkel lépek színpadra. Az első dal, ami nemrég jelent meg a Nincsenek szavak, ami a népzene és a modern pop-rock megoldások érdekes kompozíciója. Blind Vision projektjeim tavaly is voltak országszerte, ezzel az a célom, hogy egyszerre adjak vizuális és zenei élményt olyan művészekkel közösen, akik teljesen más területekről jönnek, mégis fontos számukra az érzékenyítés.

És ott van még egy harmadik projektem is, a Varázsceruza, amelyben Pásztor Annával és Szebenyi Danival dolgoztam együtt. Ez egy mentorálási program volt, ahol elkészítettünk három dalt, a Márti dala újradolgozását és két sajátot is. Most lesz koncertünk július 2-án a Magyar Zene Házában. 

B. Sz./WMN: Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy az állapotod elfogadd és feldolgozd. Példaértékű, hogy egy ekkora igazságtalanságot követően te a befelé fordulás helyett folytattad az álmaid, és még a törés sem szabott gátat a lelkesedésednek, rengeteget dolgozol. Hogy sikerült mindezt végigélned? 

P. N.: Én is átestem a gyász különféle szakaszain.

Teljesen természetes, hogy az ember ilyenkor megjárja a mélységeket is. Azt hiszem, a lelkesedés attól is függ, hogy egy vak vagy látássérült ember éppen honnan indul. Van, hogy megkérdezik tőlem, hogy szerintem mi a jobb: ha valaki egész életében nem lát, vagy az, ha az élete folyamán veszíti el a látását, így van fogalma a világról.

Nehéz kérdés, de én jobban érzem így magam, hogy valaha látóként éltem. Elvégezhettem egy csomó iskolát, és most, az oktatás mellett gitározhatok, koncertekre járhatok, stúdiózhatok, festhetek. Nagy előnynek tartom, hogy mindenről van vizuális gondolatom. Ez nagyon fontos nekem. 

De talán pont egy ilyen törés kellett ahhoz, hogy jobban belelendüljek. És furcsának tűnhet ezt olvasni, mert nyilván senki sem akar megvakulni ahhoz, hogy élvezhesse az életét. Én sem akartam. De ha már adott volt ez a helyzet, kezdenem kellett vele valamit. Talán túlzásba is vittem a munkát, még inkább belevetettem magam, mert hajtott a csakazértis. Meg akartam mutatni a világnak, magamnak, a vakságomnak, hogy igenis képes vagyok rá, hogy semmivel sem lettem kevesebb.

Talán egy kicsit menekülés is volt számomra a munka és a művészet. De ezt nem tartom feltétlenül negatív dolognak. Mert a művészetnek nem kell mindig pozitívnak lennie. Lehet szomorú vagy dühös dalt is írni. Kiírhatja, kifestheti, kizenélheti az ember magából az érzéseit, és ez is lehet terápiás jellegű. Nekem így sikerült kiadnom magamból a feszültségeket, így tudtam később visszatérni az oktatáshoz is.

De ez hat évvel ezelőtt nem volt ilyen könnyű. Akkor végeztek rajtam egy szemészeti beavatkozást, amelynek célja nem a látásjavítás volt, hanem a retina szélét igazították meg. A műtétet követően azonban láncreakció indult el: begyulladt a szemem, szteroidokat szedtem, szürkehályog alakult ki, idővel pedig zöldhályog. Összesen 13 szemészeti beavatkozással próbálták helyrehozni a látásomat, hiába. Teljes sötétség. És az az időszak hatalmas szakadék volt az életemben, rengeteg kórházi bennfekvéssel, a kapcsolataim is rámentek, a párkapcsolatom véget ért, egyes barátságaim szertefoszlottak, mert nagyon nehéz ilyenkor bármit is mondani. És mivel nem tudunk mit mondani, a kapcsolatok elhalványulnak. 

B. Sz./WMN: A sérültség tehát szembefordít az emberi határokkal. A személyessel és a másokéval egyaránt. A családod viszonyulása miként változott? A szüleid szemében bizonyára ismét kiszolgáltatott lettél, akit óvni szeretnének. Ezzel hogyan sikerült megbirkózni?

P. N.: Szerencsére a szüleimmel jó a viszonyom, bár ők eleinte tényleg nagyon féltettek. Határon túl élnek, ők akkor nagyon szerették volna, hogy hazaköltözzek. De akkor is hittem, és most is hiszem, hogy rossz döntés lett volna hazamenni. Rengeteg sérült emberrel dolgozom, aki burokban él amiatt, hogy a környezete túlságosan félti. Vallom, hogy nem szabad túlfélteni az embert, muszáj saját lábra állítani – sok segítséggel természetesen, de nem jó az, ha a sérült embert teljesen kiszolgálják, helyette végeznek el minden feladatot.  

B. Sz./WMN: Egyébként milyen lehetőségeik vannak a sérült embereknek? Vegyük például a vakokat és gyengénlátókat: az akadálymentesítésre mekkora a törekvés Magyarországon?

P.N.: A Csongrád-Csanád Megyei Vakok Egyesületében vagyok elnökségi tag, és ezzel párhuzamosan tanítok a Kreatív Formák Alapítványnál – ilyetén van belelátásom abba, hogy milyen az akadálymentesség például az infrastruktúrában, a városi közlekedés kapcsán. És azt mondhatom, hogy egyre gördülékenyebb a nagyobb városokban. A vidék ebből a szempontból eltér, de Szegeden, Budapesten például a tömegközlekedési eszközök folyamatosan beszélnek, a taktilis jelzések is egyre jobbak, és ez roppant fontos egy látássérültnek a fehér bot használatakor. Egyre több tömegközlekedési eszköz alacsony padlós, ami szintén nagy segítség a sérült embereknek. És egyre megfelelőbb a támogatás is: városokon belül eddig is ingyen közlekedhettek a fogyatékkal élők, de márciustól már a helyközi járatokon is igénybe vehető ez a szolgáltatás. 

Úgy érzem, hogy a magyar társadalom nagyon szépen próbálja integrálni a fogyatékkal élő embereket. Munka kapcsán kicsit döcögősebb a helyzet, mert mindenki más prioritásokkal és tudással él. Ebből a szempontból nekünk, sérülteknek is sokat kell tanulnunk, képződnünk, hogy például adminisztrációs munkaköröket vagy egyéb irodai, számítógépes teendőket elláthassunk. De ismerek jogász hölgyet, aki vakként végezte el az egyetemet és vakként dolgozik ma is a szakmájában.

Egyesületi szinten mi is igyekszünk hidat képezni: most például hangoslámpákat szeretnénk, mert sok helyen már hangoslámpákkal közlekednek a vakok és gyengénlátók. Azaz van egy távirányító, amivel előidézhetnek a lámpából egy hangot, ami jelzi, hogy piros vagy zöld a lámpa.

B. Sz./WMN: Nagyszerű! Gyakran épp az ellenkezőjét hallani, hogy a társadalom elutasító a sérültekkel szemben, vagy legalábbis nem tud jól közeledni feléjük… Fájdalmas, de mostanra te mindkét szegmens részévé váltál. Mi a te motivációd?

P. N.: Én segíteni szeretnék az embereknek. Ez a látásom elvesztése előtt is munkált bennem, de amint elfogadtam az élethelyzetem, kikristályosodott előttem, hogy át kell adnom a tudásom. És az oktatás kapóra jött: ott voltak a diplomáim, a gyakorlatom, én meg nem akartam mellőzni ezt a hivatást, ezért a sorstársaim mellé szegődtem. És így visszaadhatom azt a segítséget, amit én is megkaptam, amikor ebbe a helyzetbe csöppentem. 

Megjegyzés: A cikk egy korábbi verziójának bevezetőjében félreérthetően fogalmaztunk. Pintér Norbert esetében lézeres szemműtétet végeztek, de nem látásjavítás céljából, hanem egy szembetegséget, retinaleválási problémát kezeltek vele (ez a beavatkozás más típusú lézerrel történik).

A képek Pintér Norbert tulajdonában vannak.

Bereczki Szilvia