„Ez nem rock and roll. Ez csak főzés, a fenébe is!” – Boldog születésnapot, Gordon Ramsay!

–

Szeretek főzni, legfőképpen magamnak. Az stresszel, ha más is megkóstolja azt, amit az asztalra teszek. Ha egyedül, itthon vagyok, akkor egész biztos, hogy összeütök valamit. Imádok recepteket böngészni és főzős valóságshow-kat nézni. Gondolom, utóbbival nem vagyok egyedül. 

Tavaly kipróbáltam magam egy ilyen tévéshow-ban, több-kevesebb sikerrel. Izgalmas, kőkemény ez a világ, még akkor is, ha egy ilyen műsorban inkább a show-n van a hangsúly, de azért persze ott is atom komolyan veszik a főzést. Ráadásul nem egy barátom van, aki a séf szakmát vagy az étterem-üzemeltetést választotta hivatásául, így volt már alkalmam belesni a kulisszák mögé. Tényleg véresen komoly szakma, és akkor el lehet képzelni, mi folyik egy többcsillagos, hajszálpontosan kikísérletezett ízekkel és formákkal dolgozó gasztrohelyen. 

Legendás, mennyire keményen beszélnek egymással egy ilyen üzemben. Hogy van megalázás, akár fizikai erőszak is. Például Ramsay is mesél arról a Nem piskóta című életrajzi könyvében, hogy volt, aki hozzávágta a tányért a konyhán. Az ő stílusát pedig egy egész világ ismerte meg az óriási sikerű tévéműsorainak köszönhetően.

És kapott hideget-meleget. Viszont sosem fukarkodott a beszólásokkal.

Amikor egy 2011-es Playboy-interjúban erről kérdezték, ezt válaszolta:

„Ez egy szakmai nyelvezet, és ez az én stílusom a konyhában. Vajon, ha a feleségem túlfőzi az articsókát vagy odaégeti a pizzát, akkor odafordulok hozzá, és hülye libának nevezem? Persze hogy nem. De amikor ott állok a Mesterszakács vagy a Pokol konyhája stúdiójában, negyedmillió dolláros jutalom a tét, egy bunkó meg odajön, túlfőzi az articsókát, de azért konyhafőnök szeretne lenni egy négycsillagos hotelben, akkor biztosra veheted, hogy megszorongatom." 

Ramsay eredetileg focistának készült (ezt nemegyszer emlegeti a műsorokban), ám egy sportsérülés miatt fel kellett hagynia az álmával még húszéves kora előtt, így tulajdonképpen kényszerből iratkozott be szakácsiskolába, nem volt jobb ötlete alapon. 

Ám ez a kényszerhelyzet azt szülte, hogy világhírű lett. De honnan jön ez a siker? Mitől jött össze neki, ami másnak nem, vagy legalábbis nem ebben az átütő, erőteljes formában?

Arról is mesél az életrajzi könyvében, hogy apjával mennyire viszontagságos volt a viszonya. Az alkoholista férfit számtalanszor látta talajrészegen, mindamellett verbálisan abuzálta, például azt gondolta a fiáról, ha szakácsnak megy, akkor egy igazi „buzis” szakmát választ. Így ír erről a séf a könyvében:

„Emlékszem, egy este, amikor nagyon részeg volt, elárulta, hogy amikor még kisfiú voltam, azt gondolta, meleg vagyok. Ezt soha nem felejtem el. Most azt találom meglepőnek ebben, hogy micsoda gyűlölettel töltötte el az a gondolat, hogy esetleg meleg lehetek; óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, miért érezte ezt olyan fenyegetőnek. Mi volt a baj?”

Ami érdekesség még a családjáról, pontosabban egy szomorú tény, hogy nemcsak az apja volt addiktív személyiség, hanem a testvére is, aki heroinfüggő volt, és akin hiába próbált meg Ramsay minden eszközt bevetve segíteni. A férfi eltűnt Portugáliában, sosem találták meg. Ez a történet a mai napig nyomasztja a séfet. Gordon on Cocaine címmel kétórás dokumentumfilmet forgatott a kokainfogyasztásról, ebben lerántja a leplet arról is, hogy az éttermi világban nem ritka, hogy használják ezt a szert, és nemcsak a személyzet, hanem a vendégek is. Sőt, egyik éttermében kokaintesztet csinált a vécékben, és csak egyet talált a sok közül, amiben nem fogyasztottak a drága porból. 

Azt is elmeséli ebben a filmben, hogy dolgozott olyan rendezvényen, amin megkérték a vendégek, hogy kokainnal szórja meg a szufléjukat. Ezt természetesen nem tette meg, inkább fogta magát, és kisétált. Mélyen érinti ez a téma (nem véletlenül készített dokumentumfilmet róla). Már csak azért is, mert Anglia a legnagyobb kokainfogyasztó nemzet Európában. (Ez is a filmből derül ki.)

„Hogy a séfeknek szükségük van-e kokainra ahhoz, hogy kezelni tudják a rájuk nehezedő nyomást? Távolról sem. Ez nem rock and roll. Ez csak főzés, a fenébe is” – mondja a Playboy-interjúban.

Bevallom, valósággal rajongok a műsoraiért. Imádom a szabadszájúságát, az elhivatottságát, a tüzet, ami benne lobog szüntelenül. Sosem rakott magára gyeplőt, egyszer sem moderálta magát, és nem húzta be a féket. Beengedte a nézőket a magánéletébe is. Ma már öt gyereket nevel, és attól sem zárkózott el, hogy meséljen a vetélésekről, és a problémáikról a felesége teherbe esése kapcsán. 

Erről így ír a könyvben: 

„Tanának policisztás petefészek szindrómája volt, ami befolyásolhatja a termékenységet, nekem pedig alacsony spermaszámom, annak következtében, hogy a golyóim folyton a forró sütő előtt vannak. Ez gyakori probléma a szakácsoknál, akik a hét minden napján ennek a hőnek vannak kitéve, a szakmának ki kéne fejlesztenie valami ravasz hűtőkötényt, hogy hidegen tartsa a tojásokat a meló közben.”

Ami legesleginkább szerethetővé teszi az őszinteségén, a szabadszájúságán és a pimaszságán kívül az az, hogy olyan hasonlatokat, „költői eszközöket” használt a műsoraiban, amikor ki kellett osztani valakit, hogy ezek mémekké sűrűsödve évekig szórakoztatták a világot. 

Most ideteszem nektek a kedvenceimet, nevessetek ti is!

Kifogyhatatlan azokból a dumákból, amikor az alapanyag nyers állapotára kell utalnia:

„Ez a csirke rózsaszínűbb a kibaszott rúzsodnál!”

„Ez a bárány olyan nyers, hogy még mindig követi Maryt az iskolába.”

„Ez a rák olyan nyers, hogy hallom, ahogy énekli: Ringat a víz!”

„Miért szaladgál a csirke még mindig az úton? Mert kurvára nem főzted meg!”

„Ez a hal annyira nyers, hogy még mindig keresi Némót!”

De a máshogyan elrontott ételeket is képes válogatottan fikázni:

„Ez az étel annyira hideg, hogy mindjárt elkezdi énekelni a Let it gót!”

„Annyi olajat használtál, hogy az USA mindjárt megtámadja a tányérodat.”

„A csirkéd állaga annyira gumis, hogy a Goodyear mindjárt felhív, és sírva könyörög neked a receptért.”

„Annyi fokhagyma van benne, hogy az összes vámpírt megölné Európában!”

És a szakácsképességeit is:

„Ezt a nagymamám jobban tudja nálad. És ő halott.”

„Ez a pizza annyira undorító, hogy ha elvinnéd Olaszországba, letartóztatnának!”

Persze vannak olyan kijelentései is, amik miatt simán rászolgálna egy külön, érzékenyítős tanévre, de Ramsay pont attól különleges, hogy egy pillanatig nem fogja vissza magát.

Nevezhetjük egyébként büdös bunkónak is. Egy biztos, senki nem képes szó nélkül elmenni mellette. 

Amikor befejeződött a csőd szélén álló éttermek újragondolásáról szóló sorozata, A konyha ördöge (Kitchen Nightmares), aminek formátumát itthon Beleznay Tamás is csinálta, és azt is imádtam, akkor rendesen szomorú voltam. Inkább azt imádom nézni, amikor tanít, mert abban kiváló, és saját bevallása szerint is imádja ezt csinálni. Minden, ami belőle árad, az maga a zsenialitás, az őszinteség, és az egyediség. Vagy mondjatok még egy ilyen fickót, mert szerintem nem hord hozzá hasonlót a hátán a föld. Még azt is megkockáztatom, hogy utánozhatatlan. Ezt az is bizonyítja, hogy jelenleg nyolc Michelin-csillagos étterme van (köztük egy két- és egy háromcsillagos).

Isten éltesse Gordon f…ing Ramsay-t! Még sokáig!

Szentesi Éva

Források: Gordon Ramsay: Nem piskóta (Alexandra Kiadó, 2008), ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/FOX Image Collection